Hruscsov halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„A politikusok mindenhol ugyanolyanok, akkor is hidat ígérnek, ha nincsen folyó.”

1971. szeptember 11-én hunyt el Nyikita Szergejevics Hruscsov szovjet pártfőtitkár, a Sztálin halálával kezdődő politikai harc győztese, akinek tízéves irányítását egyfelől a személyi kultusz lerombolása és a sztálini ideológia felülvizsgálata, másfelől pedig szélsőségesen ingadozó külpolitika jellemezte.

Hruscsov 1894-ben született egy, a mai ukrán–orosz határhoz közel fekvő félreeső falucskában, Kalinovkában, ahol pályafutását kohászként kezdte meg. A férfi az orosz polgárháború idején komisszárként teljesített szolgálatot a vörösök oldalán, majd belépett a kommunista pártba, de egészen a harmincas évekig a párthierarchia alsó lépcsőfokain maradt. Szerencséjét azzal alapozta meg, hogy az 1936-ban kezdődő nagy tisztogatások idején Sztálin odaadó híve maradt, így aztán – egykori munkásként – mind komolyabb szerepet kapott az ipari és a mezőgazdasági termelés irányításában, majd – a német támadást követően – a hadiipar működtetésében is.

A második világháború alatt Hruscsov közvetítő feladatot vállalt a diktátor tábornokai között, majd harcolt Sztálingrád alatt, ami későbbi imágójának egyik legfontosabb eleme lett. A politikus a háborús győzelem után a „Generalisszimusz” legbelső bizalmasai közé került, annak halála után azonban a kommunista párt erős emberei úgy vélték, a tanulatlansága miatt lenézett Hruscsov szerencséje végleg leáldozott. A politikus riválisai ennél nagyobbat nem is tévedhettek volna, ugyanis a kalinovkai kohász a kétéves kíméletlen harc során előbb – a halálba küldött – Berija, majd a minisztertanács elnöke, Georgij Malenkov felett is győzedelmeskedni tudott. Nyikita Szergejevics Hruscsov 1953. szeptember 14-én elfoglalta a főtitkári széket, 1955 februárjában pedig – Malenkov pozíciójának megszerzésével – kezében összpontosíthatta a teljes főhatalmat.

Teljhatalmú vezetőként aztán Hruscsov újabb meglepetéseket okozott, ugyanis legyőzött riválisaihoz hasonlóan – az 1956-os XX. pártkongresszuson tartott híres titkos beszédében – ő is desztalinizációt hirdetett, miután éles kritikával illette elődje személyi kultuszát, bírálta a tisztogatásokat és a terrort, valamint elvetette az erőszakos, gyakorta értelmetlen centralizációt. A hruscsovi enyhülés alatt a gulágok politikai foglyainak döntő többsége szabadlábra került, a cenzúra enyhült, a Szovjetunió elszigeteltsége pedig drasztikusan csökkent. A főtitkár gazdasági programjában elsősorban a modernizációt és az életszínvonal emelését tartotta fontosnak, ám az agrárszektor elmaradottsága miatt évtizedes törekvései kudarcba fulladtak. Emellett viszont azt is érdemes megemlíteni, hogy Hruscsovnak komoly szerepe volt a szovjet űrprogram beindításában, mely kezdetben a szocialista birodalom fölényét hozta, hiszen az első műhold – a Szputnyik – és az első űrhajós – Jurij Gagarin – a Szovjetunióból indult útjára.

A Hruscsov-éra „enyhülése” a külügyek terén már nem mutatkozott meg egyértelműen, bár – elsősorban az amerikai viszony kapcsán – a pozitív szándék ezen a téren is vitathatatlanul megvolt. Bár Hruscsov a XX. pártkongresszusról kiszivárgott titkos beszédben enyhülést hirdetett, a desztalinizáció által is bátorított – szocialista blokkba tartozó – elégedetlenkedőkkel később kíméletlenül leszámolt. 1956 során Lengyelországban és Magyarországon is felkelés robbant ki a fennálló rend ellen, de míg a poznani munkások ellen elegendőnek bizonyult a lengyel karhatalom, az október 23-án kezdődő magyar forradalom ellen a Vörös Hadsereg bevetésére is szükség volt. Hruscsov a Titóval kötött megállapodás után fegyverrel avatkozott be Magyarországon, és – a véres számonkérés mellett – Kádár János hatalomba emelésével állította vissza a korábbi – szocialista – rendet.

A válság aztán szerencsésen alakult Hruscsov számára, ugyanis az 1956-os forradalommal egy időben zajló szuezi válság elsőrangúan leplezte a Magyarország elleni szovjet agressziót. Bár az ENSZ – és az Egyesült Államok – nyilvánosan elítélte a brutális fellépést, a pártfőtitkár ezután is következetesen kitartott a korábban bejelentett szovjet-amerikai együttműködés terve mellett, mely folyamat aztán Eisenhower elnöknél tett 1959-es látogatásával érte el csúcspontját. Két évvel később azonban gyökeres változás következett be, az Egyesült Államok ugyanis – a Disznó-öbölben végrehajtott incidenssel – kísérletet tett Fidel Castro kubai diktátor megbuktatására, amire Hruscsov úgy válaszolt, hogy nagy hatótávolságú rakétákat telepített a szigetországba.

A két szuperhatalom a rakétaválsággal a rettegett atomháború közelébe sodródott, Kennedy és Hruscsov azonban hamarosan megegyezett a rakéták visszavonásáról, és – a félreértések elkerülése végett – 1963-ban forródrót létesült Moszkva és Washington között. Az újabb enyhülést a Szovjet Kommunista Párt keményvonalas politikusai viszont már meghátrálásnak értékelték, és attól tartottak, hogy idővel a békülési szándék a szovjet ambíciók feladásához vezet. Ez az ellenérzés motiválta azt az 1964 őszén szervezett puccsot, mely Hruscsov bukását eredményezte.

A pártfőtitkári székbe ezután Leonyid Brezsnyev ülhetett, miközben – a korábban megbuktatott szovjet vezetőkkel ellentétben – Hruscsovot életben hagyták, és hátralévő éveiben Moszkvában, valamint egy dácsán tartották házi őrizetben. A politikus – szívbetegsége következtében – 1971. szeptember 11-én fejezte be életét; ekkor már javában zajlott a hruscsovi enyhülést követő brezsnyevi stagnálás, mely sok szempontból előkészítette a szovjet éra utolsó felvonását.