Az emberiség először lép a Hold felszínére

Szerző: Tarján M. Tamás

„A Sas leszállt.”

(Neil Armstrong híres rádióüzenete az Eagle holdi egység sikeres landolásáról)

1969. július 20-án, az Egyesült Államok keleti parti időzónája szerint 16 óra 18 perckor érkezett meg az Eagle holdkomp az Apollo–11 két űrhajósával, Neil Armstronggal és Edwin E. Aldrinnal a Hold felszínére. Az Armstrong által néhány órával később megtett sétával – melyet a houstoni légibázisnak köszönhetően százmilliók követhettek figyelemmel – nem csupán az emberiség hódította meg szimbolikusan a Föld kísérőjét – és lépett létezése során első alkalommal egy másik égitest felszínére –, hanem az Egyesült Államok is látványos diadalt aratott hidegháborús riválisa, a Szovjetunió felett az űrversenyben. Az Apollo–11 küldetése után a NASA még öt alkalommal készített elő sikeres Holdra szállást, az Apollo–17 1972. decemberi utazása óta azonban nem járt ember az égitesten.

Az űrutazás és a Holdra jutás lehetősége már a 19. században is sokakat foglalkoztatott: a Föld szinte teljes feltérképezése, az ember által lakható területek birtokba vétele és a levegő fokozatos meghódítása után az – egyetemesnek tekintett – nyugati civilizációs fejlődés következő „logikus” – valósággal szükségszerű – állomásának a Naprendszer felfedezése tűnt. A korszak tudományos-fantasztikus írói és álmodozói – akik optimizmusukat a társadalom hangulatából, ha úgy tetszik, a „korszellemből” merítették – úgy vélték, az új ismeretek rohamos gyarapodásának és a szédületes sebességű technikai modernizációnak köszönhetően az emberiség már a közeli jövőben képes lesz kilépni a világűrbe. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos Jules Verne 1865-ben írt Utazás a Holdba című regénye, melynek főhősei az író korának találmányai és műszaki eszközei segítségével közelítették meg az égitestet, igaz – Armstronggal ellentétben – ők nem léphettek annak felszínére. A science-fiction irodalom – Verne mellett főleg Herbert George Wells munkássága – ösztönzőleg hatott a következő nemzedékek számos kutatójára: az űrutazás elméleti alapjait lerakó Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, vagy az első folyékony hajtóanyaggal üzemelő rakétát megépítő Robert Hutchings Goddard egyaránt ifjúkori olvasmányélményei hatására kezdte el vizsgálni a kozmoszba jutás lehetőségeit. A 20. században pusztító világháborúk és a milliók halálát előidéző kegyetlen totális ideológiák megsemmisítették a „boldog békeidők” optimizmusát és a békés fejlődésbe vetett szilárd hitet, paradox módon azonban éppen a hidegháborús fegyverkezési és technológiai rivalizálás teremtette meg a Holdra szállás politikai, anyagi és műszaki feltételeit.

Az űr meghódításának legfontosabb kritériuma értelemszerűen műszaki jellegű volt: ahhoz, hogy az egymással versengő szuperhatalmak mesterséges tárgyat – és később embert – juttathassanak el a kozmoszba, olyan hajtóművet kellett építeniük, mely elegendő tolóerővel rendelkezik a Föld gravitációs vonzerejének leküzdéséhez. Abban az esetben, ha egy műholdat, vagy űrhajót bolygó körüli pályára kívántak állítani, a felbocsátáskor elegendő volt a másodpercenkénti közel 8 kilométeres kezdeti sebesség elérése, a kiszakadáshoz – más égitestek, például a Hold eléréséhez – azonban a hajtóműnek a kilövés pillanatában már 11,2 km/s sebességgel – a hangsebesség harmincháromszorosával – kellett rendelkeznie. Verne fentebb említett regényében – feltehetően Newton híres gondolatkísérlete alapján – egy gigantikus ágyú, a Columbiad segítségével „juttatta ki” hőseit a világűrbe, az általa is inspirált tudósok azonban Ciolkovszkij óta már a folyékony üzemanyaggal működő sugárhajtású rakétában látták az űrutazáshoz alkalmas hajtóművet. Az 1930-as évek elején több nagyhatalom – például az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és a végnapjait élő weimari Németország – is rakétafejlesztési programba kezdett; mint ismeretes, az ilyen irányú kutatások később a hitleri Harmadik Birodalomban bizonyultak igazán gyümölcsözőnek, részben annak is köszönhetően, hogy a Reichswehr, majd a Wehrmacht számára ez a kísérleti fegyvernem lehetőséget kínált az 1919-es versailles-i békében foglalt korlátozások kijátszására. A német rakétatechnológia csúcsteljesítménye az 1944 szeptemberében harcba állított V–2 kifejlesztése volt, mely már 320 kilométeres hatótávolsággal rendelkezett, és a tesztek során feltehetően a – 100 kilométer magasan meghúzott – Kármán-vonalat is átlépte, tehát járt a világűrben.

A náci Németország 1945. májusi kapitulációja után a hamarosan egymás ellen forduló győztes hatalmak között versenyfutás kezdődött a német kutatási eredmények megszerzéséért: az Egyesült Államok hírszerzése az ún. Gemkapocs-hadművelet során mintegy 1500 tudóst és mérnököt – köztük Walter Dornbergert, a V–2 rakétaprogram vezetőjét és Wernher von Braunt – szállított át a tengerentúlra, a Szovjetunió pedig a – Vörös Hadsereg által megszállt területen fekvő – peenemündei kísérleti telepen talált fegyverekkel és tervekkel gazdagodott. A hidegháborús riválisok tehát bizonyos szempontból „igazságosan” osztoztak a náci Németország technikai örökségén, mely az 1945 után kiújuló fegyverkezési verseny fejlesztéseinek – a von Braun, illetve Szergej Pavlovics Koroljov csapata által épített közép-hatótávolságú és interkontinentális ballisztikus rakétáknak – alapjául szolgált. Az 1950-es évek közepére kifejlesztett szovjet R–7-es, illetve amerikai Juno I-es típus révén a két szuperhatalom műszaki szempontból egy karnyújtásnyira került ahhoz, hogy mesterséges tárgyat bocsásson fel a kozmoszba, az 1957–58-as esztendőre időzített Nemzetközi Geofizikai Év meghirdetése pedig a projekt anyagi és politikai alapfeltételeit is megteremtette. Két évvel korábban, 1955 júliusában Dwight D. Eisenhower amerikai elnök – sajtótitkárán, James C. Hagertyn keresztül – bejelentette, hogy az Egyesült Államok a tudományos esemény keretében Föld körüli pályára állít egy műholdat, ami a szovjet felet arra ösztönözte, hogy – magasabb szintű technikai fejlettségének igazolása érdekében – elsőségre törekedjen ezen a téren: kezdetét vette az űrverseny, melynek első „összecsapását” a szocialista szuperhatalom nyerte meg, a Szputnyik–1 1957. október 4-i sikeres fellövésével.

A szovjet diadal valóságos pánikhangulatot idézett elő az Egyesült Államokban – elsősorban azért, mert úgy tűnt, a rivális szuperhatalom technológiai előnye révén hamarosan akár a világűrből is fenyegetést jelenthet –, és nagyobb befektetésekre, a futó programok felgyorsítására, illetve a Nemzeti Repülési és űrhajózási Hivatal – ismertebb nevén a NASA – megalapítására ösztönözte az amerikai kormányzatot. Ennek ellenére a következő esztendőkben Moszkva újabb presztízsgyőzelmeket aratott: 1959 szeptemberében a Luna–2 űrszondával elsőként juttatott mesterséges tárgyat a Holdra, a Luna–3 pedig egy hónappal később fényképeket készített az égitest sötétségbe burkolózó oldaláról. Összehasonlításképpen, az első amerikai űrjármű – a Ranger–4 – csupán 1962 tavaszán érte el a Hold felszínét. Mint ismeretes, Jurij Gagarin 1961. április 12-én végrehajtott Föld körüli utazásával ugyancsak a Szovjetunió aratta le a babérokat, amely teljesítményt az amerikai rivális Alan Shepard 1961. májusi űrugrásával – ami azt jelenti, hogy az űrhajós a Mercury–3-mal nem állt keringési pályára – csak részben tudta megismételni.

A sorozatos tekintélyromboló vereségek arra ösztönözték John F. Kennedy amerikai elnököt, hogy a közvélemény megnyugtatása érdekében „túllicitálja” a vetélytárs szuperhatalmat, ezért 20 nappal Shepard utazása után elmondott kongresszusi beszédében már a Holdra szállást tűzte ki célul; ígérete szerint az Egyesült Államok az évtized végéig eljuttat egy embert a Földet kísérő égitestre, és épségben vissza is hozza onnan. Kennedy váratlan bejelentése sok tekintetben a futó Mercury-program módosítását eredményezte, és számos technikai kérdést vetett fel: mindenekelőtt el kellett dönteni, hogy a tervezett küldetés során az űrhajó, vagy annak csupán egy kisebb egysége száll le a Holdon – mint ismeretes, az amerikai kutatók végül az utóbbi opciót választották, és az utazásra szolgáló holdkomp megalkotása során jelentős mértékben támaszkodtak Jurij Kondratyuk 1919-es tanulmányára –, ezenfelül pedig biztosítani kellett a lehetőséget az űrjármű „puha landolására”, hiszen becsapódás esetén a hajótest sértetlensége sem garantálta volna a legénység túlélését. E problémát egyébként ugyancsak a szovjetek oldották meg elsőként – 1966 januárjában, a Luna–9 szonda leszállásakor –, de az amerikai hátrány csökkenését jól mutatja, hogy az induló Surveyor-program keretében Washington négy hónappal később megismételte ezt a technikai bravúrt.

Kennedy 1963-ban együttműködést ajánlott a Szovjetuniónak, Hruscsov elutasító válasza után azonban a két szuperhatalom külön-külön folytatta saját Hold-programját. A szovjetek jellemzően az emberi személyzet nélküli küldetéseken értek el forradalmi eredményeket: egy évvel Armstrongék útja után például az égitest felszínére küldték az első távvezérelt járművet, a Lunokhod–1-est, a Holdra szállást előkészítő Zond-program során azonban csupán addig jutottak, hogy űrhajóikat az égitest körüli pályára állították, és a fedélzeten elhelyezett állatokat épségben visszahozták a Földre. Ezzel egy időben az Apollo-programban az amerikaiak háromszemélyes űrjárművet fejlesztettek ki, és megépítették a landolásra szolgáló holdkompot. Annak ellenére, hogy 1967 januárjában az Apollo–1 tesztrepülése szerencsétlen véget ért, és három űrhajós – Virgil Grissom, Edward H. White és Roger B. Chaffee – életét követelte, illetőleg két évvel később az űrprogram iránt elkötelezettebb demokraták elveszítették a választásokat – Richard M. Nixon került az elnöki székbe –, a kísérletek töretlenül folytatódtak. 1968 szentestéjén az Apollo–8 sikeresen Hold körüli pályára állt – a fedélzetén három űrhajóssal –, az Apollo–10 öt hónappal későbbi küldetésének célja pedig már a leszállásra alkalmas felszíni pont meghatározása és a holdkomp tesztelése volt.

A sikeres missziók eredményeként az Apollo–11 háromfős legénysége – Neil Armstrong, Edwin E. Aldrin és Michael Collins – azt a feladatot kapta 1969 nyarán, hogy váltsa be a Kennedy által tett ígéretet. Az űrhajó július 16-án reggel indult el a világűrbe, és 76 órányi utazást követően keringési pályára állt a Hold körül. Július 20-án, az Egyesült Államok keleti parti időzónája szerint 13 óra 46 perckor az Eagle holdkomp – a járművet irányító Aldrinnal, illetve Armstronggal a fedélzeten – levált a Columbia parancsnoki modulról, és megkezdte a leereszkedést a felszínre, amit mintegy két és fél órával később sikeresen végre is hajtott a Nyugalom tengere – Mare Tranquillitatis – néven ismert síkságon. Armstrong este fél 11 óra után felnyitotta a holdkomp ajtaját, majd 10 óra 56 perckor megtette történelmi lépéseit, melyeket a szkafanderére, illetve a modulra rögzített kameráknak és a houstoni légibázis közvetítésének köszönhetően mintegy 750 millió ember láthatott.

A Holdra szállást Magyarországon is nyomon követték, miután azonban a földi irányítás a tervezettnél öt órával korábban engedélyezte Armstrong holdsétáját, a Magyar Televízió végül csak felvételről mutathatta be az eseményt. Negyedóra után Aldrin is csatlakozott űrhajóstársához: a két asztronauta beszélgetést folytatott Nixon elnökkel, méréseket végzett, majd kitűzte az amerikai lobogót, és elhelyezett egy, az Apollo–1 küldetése során elhunyt pilótáknak emléket állító plakettet, valamint egy másik táblát, mely ottjártukról adott hírt. Armstrongék kicsivel több mint két órát töltöttek közvetlenül a Hold felszínén: éjjel negyed 2-kor visszatértek a holdkompba, és rövid pihenés után felkészültek a hazaútra. Az Eagle július 21-én 13 óra 54 perckor felemelkedett az égitestről, majd három és fél órával később minden nehézség nélkül kapcsolódott a Collins által irányított – időközben Hold körüli pályán keringő – parancsnoki modulhoz. A rakomány – főként kőzetek és a fényképanyag – átpakolása után a három űrhajós leválasztotta a holdkompot, és elindult a Föld felé. Az Apollo–11 legénysége nyolc nappal kilövése után, július 24-én épségben landolt a Csendes-óceánban.

A Holdra szállással az Egyesült Államok – számos vereség után – végül döntő győzelmet aratott szovjet riválisa felett az űrversenyben, ráadásul e diadal hatását jelentős mértékben fokozta, hogy a Földön százmilliók követték nyomon az égitest meghódítását. A siker maximálása érdekében a NASA már öt hónappal később új küldetést indított a Föld kísérőjére, majd 1972 decemberéig további 8 asztronautát juttatott el a Hold felszínére. Mindazonáltal a Szovjetunióval szembeni technikai fölény látványos bizonyítása negatívan hatott az Apollo-program jövőjére: miután a szocialista szuperhatalom láthatóan letett arról, hogy megismételje az amerikaiak teljesítményét, az űrverseny elveszítette „valódi tétjét”, és a washingtoni politikai körökben mindinkább az anyagi szempontok és (ellen)érvek kerültek előtérbe. Bár az Apollo–11 legénysége a visszatérés utáni első sajtótájékoztatóján már a Mars meghódításának lehetőségét boncolgatta, a NASA végül a – mintegy 19,5 milliárd dollárt felemésztő – űrprogram utolsó három tervezett misszióját is törölte. Sok szempontból ironikus, hogy az egyetemes emberiség fejlődését szimbolizáló, békésnek hirdetett programnak végül éppen a – politikai és kisebb részben katonai – propagandaszempontok hiánya vetett véget; a Holdra szállás presztízsszerepét jól mutatja, hogy a következő évtizedekben az űrkutatás már a Naprendszer bolygóinak beható tanulmányozására, a távoli galaxisok megfigyelésére, valamint az univerzum keletkezésének és fejlődésének kérdéseire koncentrált.