Az emberiség először lép a Hold felszínére

Szerző: Tarján M. Tamás

„A Sas leszállt.”

(Neil Armstrong híres rádióüzenete az Eagle holdi egység sikeres landolásáról)

Az Apollo–11 legénysége, négy nappal az űrhajó kilövése után, 1969. július 20-án hajtott végre sikeres landolást a Hold felszínén. A Neil Armstrong és Edwin E. Aldrin által megtett sétával nem csupán az emberiség hódította meg szimbolikusan a Föld kísérőjét – és lépett létezése során első alkalommal egy másik égitest felszínére –, hanem az Egyesült Államok is látványos diadalt aratott hidegháborús riválisa, a Szovjetunió felett az űrversenyben.

Az űrutazás és a Holdra jutás lehetősége már a 19. században is sokakat foglalkoztatott. A Föld szinte teljes feltérképezése, az ember által lakható területek birtokba vétele és a levegő fokozatos meghódítása után a nyugati civilizációs fejlődés következő – valósággal szükségszerű – állomásának a Naprendszer felfedezése tűnt. A korszak tudományos-fantasztikus írói és álmodozói – akik optimizmusukat a társadalom hangulatából, ha úgy tetszik, a „korszellemből” merítették – úgy vélték, az új ismeretek rohamos gyarapodásának és a szédületes sebességű technikai modernizációnak köszönhetően az emberiség már a közeli jövőben képes lesz kilépni a világűrbe. Ebből a szempontból rendkívül tanulságos Jules Verne 1865-ben írt Utazás a Holdba című regénye, melynek főhősei az író korának találmányai és műszaki eszközei segítségével közelítették meg az égitestet, igaz – Armstronggal ellentétben – ők nem léphettek annak felszínére. A science-fiction irodalom – Verne mellett főleg Herbert George Wells munkássága – ösztönzőleg hatott a következő nemzedékek számos kutatójára. Az űrutazás elméleti alapjait lerakó Konsztantyin Eduardovics Ciolkovszkij, vagy az első folyékony hajtóanyaggal üzemelő rakétát megépítő Robert Hutchings Goddard egyaránt ifjúkori olvasmányélményei hatására kezdte el vizsgálni a kozmoszba jutás lehetőségeit. A 20. században pusztító világháborúk és a milliók halálát előidéző kegyetlen totális ideológiák megsemmisítették a „boldog békeidők” optimizmusát és a békés fejlődésbe vetett szilárd hitet, paradox módon azonban éppen a hidegháborús fegyverkezési és technológiai rivalizálás teremtette meg a Holdra szállás politikai, anyagi és műszaki feltételeit.

Az űr meghódításának legfontosabb kritériuma értelemszerűen műszaki jellegű volt. Ahhoz, hogy az egymással versengő szuperhatalmak mesterséges tárgyat – és később embert – juttathassanak el a kozmoszba, olyan hajtóművet kellett építeniük, mely elegendő tolóerővel rendelkezik a Föld gravitációs vonzerejének leküzdéséhez. Az 1930-as évek elején több nagyhatalom – például az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, a Szovjetunió és a végnapjait élő weimari Németország – is rakétafejlesztési programba kezdett. Az ilyen irányú kutatások később a hitleri Harmadik Birodalomban bizonyultak igazán hatékonynak, részben annak is köszönhetően, hogy a Reichswehr, majd a Wehrmacht számára ez a kísérleti fegyvernem lehetőséget kínált az 1919-es versailles-i békében foglalt korlátozások kijátszására. A német rakétatechnológia csúcsteljesítménye az 1944 szeptemberében harcba állított V–2 kifejlesztése volt, mely már 320 kilométeres hatótávolsággal rendelkezett, és a tesztek során feltehetően a – 100 kilométer magasan meghúzott – Kármán-vonalat is átlépte, tehát járt a világűrben.

A náci Németország 1945. májusi kapitulációja után a hamarosan egymás ellen forduló győztes nagyhatalmak között versenyfutás kezdődött a német kutatási eredmények megszerzéséért. Az Egyesült Államok hírszerzése az ún. Gemkapocs-hadművelet során mintegy 1500 tudóst és mérnököt – köztük Walter Dornbergert, a V–2 rakétaprogram vezetőjét és Wernher von Braunt – szállított át a tengerentúlra, a Szovjetunió pedig a – Vörös Hadsereg által megszállt területen fekvő – peenemündei kísérleti telepen talált fegyverekkel és tervekkel gazdagodott. A hidegháborús riválisok tehát osztoztak a náci Németország technikai örökségén, mely az 1945 után kiújuló fegyverkezési verseny fejlesztéseinek – a von Braun, illetve Szergej Pavlovics Koroljov csapata által épített közép-hatótávolságú és interkontinentális ballisztikus rakétáknak – alapjául szolgált. Az 1950-es évek közepére kifejlesztett szovjet R–7-es, illetve amerikai Juno I-es típus révén a két szuperhatalom műszaki szempontból egy karnyújtásnyira került ahhoz, hogy mesterséges tárgyat bocsásson fel a kozmoszba, az 1957–58-as esztendőre időzített Nemzetközi Geofizikai Év meghirdetése pedig a projekt anyagi és politikai alapfeltételeit is megteremtette. Két évvel korábban, 1955 júliusában Dwight D. Eisenhower amerikai elnök – sajtótitkárán, James C. Hagertyn keresztül – bejelentette, hogy az Egyesült Államok a tudományos esemény keretében Föld körüli pályára állít egy műholdat, ami a szovjet felet arra ösztönözte, hogy – magasabb szintű technikai fejlettségének igazolása érdekében – elsőségre törekedjen ezen a téren. Kezdetét vette tehát az űrverseny, amelynek első „összecsapását” a Szovjetunió nyerte meg a világ első műholdjának, a Szputnyik–1-nek 1957. október 4-i sikeres fellövésével.

A szovjet diadal valóságos pánikhangulatot idézett elő az Egyesült Államokban, elsősorban azért, mert úgy tűnt, a rivális szuperhatalom technológiai előnye révén hamarosan akár a világűrből is fenyegetést jelenthet. Mindez nagyobb befektetésekre, a futó programok felgyorsítására, illetve a Nemzeti Repülési és Űrhajózási Hivatal (NASA) megalapítására ösztönözte az amerikai kormányzatot, amelyre még Eisenhower elnöksége alatt, 1958. július 29-én sor került. Ennek ellenére a következő esztendőkben Moszkva újabb presztízsgyőzelmeket aratott: 1959 szeptemberében a Luna–2 űrszondával elsőként juttatott mesterséges tárgyat a Holdra, a Luna–3 pedig egy hónappal később fényképeket készített az égitest sötétségbe burkolózó oldaláról. A Ranger–4, az első amerikai űrjármű, viszont csupán 1962 tavaszán érte el a Hold felszínét.

Jurij Gagarin 1961. április 12-én végrehajtott Föld körüli utazásával azonban a Szovjetunió komoly lépéselőnybe került. Az amerikai rivális Alan Shepard 1961. májusi űrugrásával (az űrhajós a Mercury–3-mal nem állt keringési pályára) egyelőre lényegében alulmaradt.

A szovjetek által elért eredmények ellensúlyozására Kennedy elnök 1961. május 25-én kongresszusi beszéde keretében hirdette meg az amerikai Hold-programot: „nemzetünk tűzze maga elé azt a célt, hogy még az évtized vége előtt embert juttassunk a Holdra, ahonnan biztonsággal visszatérjen a Földre.”. Ezzel a bejelentéssel vette kezdetét az Apollo-program, amely kettős céllal bírt. Az ember Holdra juttatása mellett nem elhanyagolható az USA politikai törekvése sem, hiszen lényegi kérdéssé vált, hogy a hidegháború fontos ütközőterepévé lett űrversenyben megszerezze a vezető pozíciót. Kennedy 1963-ban együttműködést ajánlott a Szovjetuniónak, Hruscsov elutasító válasza után azonban a két szuperhatalom külön-külön folytatta saját Hold-programját. A szovjetek jellemzően az emberi személyzet nélküli küldetéseken értek el forradalmi eredményeket. Egy évvel Armstrongék útja után például az égitest felszínére küldték az első távvezérelt járművet, a Lunokhod–1-est, a Holdra szállást előkészítő Zond-program során azonban csupán addig jutottak, hogy űrhajóikat az égitest körüli pályára állították, és a fedélzeten elhelyezett állatokat épségben visszahozták a Földre. Ezzel egy időben az Apollo-programban az amerikaiak három személyes űrjárművet fejlesztettek ki, és megépítették a landolásra szolgáló holdkompot. Annak ellenére, hogy 1967. január 27-én egy üzemanyag nélküli startszimulációs teszt során az Apollo–1 kabinjában tűz ütött ki, és három űrhajós – Virgil Grissom, Edward H. White és Roger B. Chaffee – életét követelte, illetve, hogy két évvel később az űrprogram iránt elkötelezettebb demokraták elveszítették a választásokat, és így a republikánus Richard M. Nixon került az elnöki székbe, a kísérletek töretlenül folytatódtak. Fedélzetén három űrhajóssal 1968 szentestéjén az Apollo–8 sikeresen Hold körüli pályára állt, az Apollo–10 öt hónappal későbbi küldetésének célja pedig már a leszállásra alkalmas felszíni pont meghatározása, és a holdkomp tesztelése volt.

A sikeres missziók eredményeként az Apollo–11 háromfős legénysége – Neil Armstrong, Edwin E. Aldrin és Michael Collins – azt a feladatot kapta 1969 nyarán, hogy váltsa be a Kennedy által tett ígéretet. Az űrhajó július 16-án 13:32:00 UTC-kor indult el a Cape Canaveralon található Kennedy űrközpontból, majd július 19-én kezdte meg a Hold körüli pályára állást. A Sas (Eagle) hívójelű holdkomp – miután levált a Columbia parancsnoki modulról – Neil Armstronggal és Edwin Aldrinnal a fedélzetén 1969. július 20-án 20:17:40 UTC-kor szállt le a Hold felszínén, a Nyugalom Tengere (Mare Tranquillitatis) névre keresztelt részén. A leszállás utolsó percében Neil Armstrong vezette a holdkompot, majd mindenki nagy megkönnyebbülésére rádióüzenet érkezett a Holdról: „Houston, itt a Nyugalom Tengere Támaszpont. A Sas leszállt”. Elsőként Armstrong lépett a Hold felszínére 1969. július 21-én 02:16 UTC-kor. Ekkor hangzott el Armstrong híressé vált mondata: „Kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az emberiségnek”. Aldrin 15 perc múlva követte társát, majd a mintegy két és fél óra hosszat tartó holdséta keretében méréseket végeztek, több kilogramm kőzetmintát gyűjtöttek, és kitűzték az égitestre az amerikai zászlót, továbbá elhelyeztek egy, az Apollo–1 küldetése során elhunyt pilótáknak emléket állító plakettet, valamint egy ottjártukról hírt adó táblát. Rövid pihenés után, összesen mintegy 21,5 órás holdfelszíni tartózkodás után a holdkomp elindult a Hold körül keringő parancsnoki modullal való találkozásra, amely július 21-én sikeresen megtörtént. Az Apollo–11 legénysége nyolc nappal kilövése után, július 24-én épségben landolt a Csendes-óceánban.

Az űrhajósok történelmi lépéseit a szkafanderekre, illetve a modulra rögzített kameráknak, és a houstoni légibázis közvetítésének köszönhetően mintegy 500-600 millió ember láthatta világszerte. A Holdra szállást Magyarországon is nyomon követték, miután azonban a földi irányítás a tervezettnél öt órával korábban engedélyezte a holdsétát, a Magyar Televízió végül csak felvételről mutathatta be az eseményt.

Számos vereség után az Egyesült Államok a Holdra szállással végül szovjet riválisa fölé kerekedhetett az űrversenyben. A NASA már öt hónappal később új küldetést indított a Föld kísérőjére, majd 1972-ig további 8 asztronautát juttatott el a Hold felszínére, de az Apollo–17 1972. decemberi utazása óta nem járt ember az égitesten.

Mindazonáltal a Szovjetunióval szembeni technikai fölény látványos bizonyítása negatívan hatott az Apollo-program jövőjére. Miután a szovjetek láthatóan letettek arról, hogy megismételjék az amerikaiak teljesítményét, az űrverseny elveszítette „valódi tétjét”, és a washingtoni politikai körökben mindinkább az anyagi szempontok és (ellen)érvek kerültek előtérbe. A Holdra szállás presztízsszerepét ugyanakkor jól mutatja, hogy a következő évtizedekben az űrkutatás már a Naprendszer bolygóinak beható tanulmányozására, a távoli galaxisok megfigyelésére, valamint az univerzum keletkezésének és fejlődésének kérdéseire koncentrált.