Kállay Miklós miniszterelnök halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Te katasztrófába viszed az országot, Rólad mindenki tudja, hogy németellenes vagy és angolbarát vagy, és nem vagy antiszemita. Futsz az angolok után, de soha nem nyered meg őket.”
(Bárdossy László)

1967. január 14-én hunyt el Kállay Miklós miniszterelnök, aki a második világháború idején, 1942–44 között állt Magyarország élén. Kállay kinevezése után hazánk változtatott addigi egyoldalú német orientációján, és az angolszász szövetségesek felé nyitott annak érdekében, hogy egy alkalmas pillanatban kiléphessen a háborúból; ez volt az úgynevezett „hintapolitika”, vagy más néven „Kállay-kettős”, mely taktika az ország német megszállásával egyértelműen kudarcot vallott.

Kállay Miklós 1887-ben, egy tipikus dzsentri famíliában látta meg a napvilágot, melynek feje, Kállay András szabolcsi főispán jogi pályára szánta nyolcadik gyermekét. A későbbi miniszterelnök politikai karrierjét Bethlen István kormányában kezdte, ahol kereskedelemügyi államtitkárként alkalmazták, majd Gömbös Gyula első kabinetjében földművelésügyi miniszter lett. Konzervatív politikusként azonban Kállay az évek során növekvő ellenszenvvel figyelte Gömbös vezéri ambícióit, a hírhedt 1935. évi választások és a kormány átalakítása után pedig le is mondott bársonyszékéről, sőt – Bethlennel együtt – a Nemzeti Egység Pártjából is kilépett.

Horthy „kárpótlásképpen” még abban az évben felsőházi tagságot biztosított számára az országgyűlésben, 1937-ben pedig annak érdekében is közbenjárt, hogy a keresztény-konzervatív kurzushoz lojális politikus kerüljön az Országos Öntözésügyi Hivatal élére. Kállay Miklós végül szakmai szempontból is kiváló választásnak bizonyult, ugyanis nagyívű tervei nyomán 1937 után számos új öntözőrendszer épült az Alföldön, Békésszentandráson pedig megszületett az a duzzasztó, mely lehetővé tette hazánkban a rizstermesztést. Kállay neve ugyanakkor a nagypolitikában jórészt ismeretlen maradt, a politikus addigi jelentéktelen szerepét kiválóan megmutatja, hogy számos miniszterével csak 1942. március 10-i kormányfői kinevezése után ismerkedett meg.

Felmerül persze a kérdés: mi sarkallta arra Horthyt, hogy háborús időkben egy addig teljesen súlytalan politikusra bízza a kormányzást? A válasz elsősorban Kállay Miklós lojalitásában rejlik, aki németellenes és angolbarát álláspontjával gróf Bethlen István irányvonalát képviselte; a kormányzó nyilvánvalóan abban bízott, hogy a felelőtlenül egyoldalú nácibarát politikát folytató Bárdossy László után Kállay képes lesz majd lazítani a Berlinnel kiépült szoros kapcsolatokon. Horthy szándékát persze Hitler is világosan látta, így a március 10-én kinevezett kormányfő igen hűvös fogadtatásban részesült – és paradox módon ugyanez a felállás érvényesült Magyarországon is.

Nem elég, hogy a miniszterelnök háborús időkben vette át a kormányrudat, „megörökölt” minisztereinek jelentős része nagyobb lojalitást mutatott Németország, mint Kállay Miklós iránt, így például Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszter rendszeresen tájékoztatta Berlint a kormány lépéseiről. A miniszterelnök szövetségesei rendkívül kevesen voltak: közülük Keresztes-Fischer Ferenc belügyminiszter rendelkezett a legnagyobb befolyással, de érdemes megemlíteni Ghyczy Jenő nevét is, aki 1943 júliusától külügyminiszterként vett részt a kormány munkájában. Megfelelő bizalmas híján ezeket az ügyeket addig személyesen Kállay Miklós vitte, így a magyar diplomácia 1942–44 közötti manővereit teljes joggal köthetjük az ő nevéhez.

A fő feladat a később – kissé pejoratívan – „hintapolitikának”, vagy „Kállay-kettősnek” nevezett stratégia megvalósítása lett, aminek a lényegét így fogalmazhatjuk meg: a lehető legkisebb mértékben, de teljesíteni kell Németország kéréseit, közben pedig a lehető leggyorsabban meg kell egyezni az angolszász szövetségesekkel a háború befejezéséről. 1942 tavaszán ehhez Kállay Miklós mozgástere meglehetősen szűk volt, így kormányzása első fél éve után felemás eredményeket tudott felmutatni: egyfelől sikerült ellenállnia a németek azon követelésének, hogy Bárdossyt, vagy Sztójay Dömét nevezze ki külügyminiszternek, másfelől azonban – Keitel budapesti látogatásának hatására – kénytelen volt felszereltetni és frontra küldeni a Don-kanyarban később megsemmisülő 2. magyar hadsereget, és újabb törvényeket kellett hoznia a zsidóság jogfosztására. A kérdésben Berlin ekkor már a „végső megoldást” sürgette, de végül azzal is megelégedett, hogy a Kállay-kormány bevett felekezetből elismertté minősítette vissza a zsidó vallást, illetve, hogy 1942 szeptemberében kihirdette a negyedik zsidótörvényt, mely az izraeliták számára megtiltotta a földbirtokok vásárlását és tulajdonlását, kizárta őket a Magyar Királyi Honvédség soraiból, és kötelező munkaszolgálatot írt nekik elő.

Az év végére aztán a Kállay-kormánynak kedvező fordulat következett be a frontokon, hiszen a tengelyhatalmak erői az el-alameini csata után fokozatosan kiszorultak Afrikából, Sztálingrád ostromát követően pedig a szovjet hadszíntéren is megrendült a helyzetük. Ezek a vereségek nagyobb mozgásteret biztosítottak Kállaynak, aki 1943 során a semleges országokon, illetve Barcza György korábbi londoni követen keresztül fel is vette a kapcsolatot az angolszász szövetségesekkel, 1943 szeptemberében pedig már titkos fegyverszüneti tárgyalások kezdődtek a nyugati hatalmak és Magyarország között. Ekkor úgy tűnt, a „hintapolitika” beteljesíti a hozzá fűzött reményeket, hiszen 1943 nyarán a brit–amerikai csapatok már Itáliában is partra szálltak, miközben javában folyt a második front megnyitásának előkészítése, amit a hazai közvélemény a Balkán-félszigetre várt. Úgy látszott, Horthyéknak sikerül a szovjetek megkerülésével kilépni a háborúból, ami nagy megkönnyebbülést hozott, hiszen az antikommunista konzervatív elit számára a Moszkvával való egyezkedés legalább annyira lehetetlen opciónak tűnt, mint a németek feltétlen támogatása.

A kedvező jelek azonban csak látszólagosak voltak, hiszen a magyar kormánnyal közölt információk dacára a szövetségesek a teheráni konferencián arról egyeztek meg, hogy az új frontot Normandiában nyitják majd meg, ami végleg a rettegett Szovjetunió érdekszférájába tolta Magyarországot. Kállay Miklós és a kiugrást tervező konzervatív politikai körök reményei tehát hamisak voltak, időközben pedig a front eseményei megpecsételték a kormányzat sorsát: a Szovjetunióból kiszoruló németek ugyanis mind közelebb kerültek a Kárpátok hegyláncaihoz, a béketapogatózásokat tökéletesen ismerő hitleri vezérkar pedig a végső vereség elkerülése érdekében biztosítani akarta Magyarország lojalitását. E szándéktól vezérelve a német erők 1944. március 19-én megszállták hazánkat, a német diktátor pedig a bevonulást megelőző napon Klessheimben Kállay Miklós leváltására kényszerítette Horthy kormányzót.

A megbuktatott miniszterelnökkel azonban a németeknek egyéb terveik is voltak, ezért Kállay a török nagykövetségen keresett menedéket, mígnem 1944 októberében önként a nyilasok kezére adta magát. A volt kormányfő Sopronkőhidára, majd Mauthausenbe, később Dachauba került, ahonnan 1945 májusában az amerikaiak szabadították ki. A szovjet befolyás hatására kezdődő hazai politikai folyamatokat látva Kállay úgy döntött, nem tér vissza Magyarországra, hanem Olaszországban, majd 1953-ban az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, ahol Magyarország miniszterelnöke voltam címmel később önéletrajzi munkát írt. Kállay Miklós 1967. január 14-én New Yorkban fejezte be életét, hamvai a rendszerváltás után kerültek haza a család kállósemjéni kriptájába.