Szilárd Leó feltaláló halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1964. május 30-án hunyt el Szilárd Leó világhírű magyar természettudós, az atombomba egyik feltalálója.

Szilárd Leó egy középosztálybeli zsidó értelmiségi család gyermeke volt, Spitz vezetéknévvel született, de családja 1900-ban, kétesztendős korában magyarosította nevét. A fiú igazi zseni volt, állítólag már 13 esztendős korában már házi kommunikációs berendezést kreált. Az első világháború idején a későbbi feltaláló a tüzérségnél szolgált, de gyakori betegségei miatt tartalékos állományban töltötte a harcok idejét. A világháborús politikai zűrzavar utáni antiszemita légkörben Szilárd Leónak nem volt lehetősége egyetemi tanulmányokat folytatni, ezért öccsével, Bélával együtt Berlinbe távozott, ahol a politechnikumban, majd a Berlini Egyetemen tanult, főként a fizika tárgykörében. Berlinben Szilárdnak olyan világhírű tanárai voltak, mint Albert Einstein, Erwin Schrödinger vagy Ernst Haber.

A magyar származású tudós korai kutatásait főként a hőtan és a részecskefizika terén folytatta, úttörő munkáival hozzájárult a későbbi kvantumfizika, az információelmélet és a kibernetika kifejlődéséhez. Szilárd Leó 1929-ben Einsteinnel közösen adott be szabadalmat egy részecskegyorsítóra, munkájuk eredményeként pedig két évvel később az elektronmikroszkópot is feltalálták. Miután 1933-ban Hitler átvette a hatalmat Németországban, sok zsidó származású tudóshoz hasonlóan Szilárd is elhagyta az országot, és Angliába ment, ahol tudományos munkássága mellett aktív szerepet játszott az antifasiszta politikai propagandában, és az elűzött tudósokat próbálta közösségbe szervezni.

A harmincas évek Angliájában olyan híres tudósokkal együtt tartott előadást, mint Lise Meitner, Neumann János, vagy éppen egykori tanára, Erwin Schrödinger. A tudós 1934-ben fordult az atomkutatás felé, amikor részt vett Sir Ernest Rutherford egyik előadásán – egyesek szerint csak az újságban olvasott róla – aki kijelentette, hogy a felfedezett új erőforrás, a maghasadás soha nem válhat az emberiség hasznára, mert azt földi környezetben nem lehet reprodukálni. Szilárd azonban rájött arra, hogy abban az esetben, ha találunk egy atomot, ami egy neutron hozzáadása esetén kettőt bocsát ki magából, elindítható az a robbanással végződő láncreakció, ami az atomenergia kinyeréséhez szükséges. Elméletére már 1934-ben szabadalmat nyújtott be, és a későbbi esztendők során azt kutatta, melyik elem alkalmazható egy ilyen reakció során: már az Egyesült Államokban, 1939-ben jött rá, hogy az urán a kérdéses elem.

Szilárd az európai politikai változásokból, a müncheni konferencia utáni feszült légkörből kiérezte az újabb világháború előszelét, ezért továbbvándorolt Amerikába, New Yorkban, majd 1942-től Chicagóban élt. Miután megtudta, hogy a nácik is megismerték a nukleáris láncreakció alapját, 1939 augusztusában Einsteinnel közösen levelet írt Roosevelt elnöknek, figyelmeztetve őt az atomfegyverben rejlő potenciális veszélyforrásra. A további kutatások már a háborús verseny részeként zajlottak, amit Hitler és a Manhattan-tervet finanszírozó amerikaiak a háborút eldöntő csodafegyverért vívtak.

Az Oppenheimer által vezetett, számos magyar tudóst foglalkoztató – Szilárd Leó mellett Wigner Jenő, Teller Ede – Manhattan-projektben Szilárdnak jelentős érdemei voltak a nukleáris láncreakció feltételeinek megteremtésében (ehhez plutóniumra bomló, ún. könnyű uránra, illetve grafitra volt szükség, erre a nácik sohasem jöttek rá). Az első sikeres kísérlet 1942 decemberében zajlott le, amit Szilárd Leó már a chicagói Metallurgiai Laboratórium vezetőjeként hajtott végre. A tudós nem nézte jó szemmel, hogy programja a hadsereg befolyása alá kerül, mert szentül meg volt győződve, hogy az elkészülő atomfegyver elpusztítja majd az egész világot. Olyan hevesen tiltakozott a további fejlesztések ellen, hogy Simons hadügyminiszter elrendelésére a CIA megfigyelése alá került, mivel azt gyanították, a nácik kezére játszik.

A valóság ezzel szemben az volt, hogy Szilárd belátta, az általa teremtett fegyver nem pusztán erősebb minden korábbinál, de jóvátehetetlen károkat is okozhat az egész bolygónak, ezért az utolsó pillanatig próbálta – sikertelenül – megakadályozni annak bevetését. A második világháború után Einstein és számos más híres tudós társaságában Szilárd megalapította az Atomtudósok Válságbizottságát. Aggódva figyelte a szovjet-amerikai szembenállást, és élete végéig próbált közvetíteni a hidegháborúban szemben álló szuperhatalmak között, mert attól rettegett, hogy találmánya mindent elpusztít majd egy újabb háborúban.

Szilárd számos atombomba-ellenes konferenciát szervezett, személyesen járt Hruscsovnál, és közvetített az 1962-es kubai rakétaválság idején is. ő szorgalmazta először a Fehér Ház és Kreml közötti forródrót kiépítését, hogy az állandó kommunikáció révén megszűnjön a nukleáris háború közvetlen veszélye. Szilárd Leó közben a fizikától a sokkal humánusabbnak ható biológia felé fordult, 1946-ban otthagyta chicagói intézetét. Baktériumokkal és enzimekkel kezdett foglalkozni, miközben egy saját maga által alkotott metódussal 1960–62 között kigyógyította magát rákos betegségéből. A természettudományok minden terén kiemelkedőt alkotó Szilárd az 1950-es évek végén ismerkedett meg Jonas Salkkal – a gyermekbénulás ellenszerének feltalálójával – aki 1963-ban meghívta őt San Diego melletti kutatóközpontjába, ahol az állandóan utazó tudós élete végén otthonra is lelt. A feltalálót ebben a központban, a kaliforniai La Jollában érte a halál, 1964. május 30-án. Szilárd Leó a magyar nép egyik legjelentősebb tudósa volt, akit a kortárs tudomány és közélet szereplőinek általános tisztelete övezett; emlékét többek között üstökös és a Hold egyik krátere is őrzi.