Jeruzsálemben halálra ítélik Adolf Eichmannt

Szerző: Tarján M. Tamás

„Egy voltam a sok ló közül, amelyek a szekeret húzták, és a kocsis akaratánál fogva nem tudtam volna jobbra, vagy balra szökni.”
(Adolf Eichmann)

1961. december 15-én ítélték halálra Jeruzsálemben Adolf Eichmann náci német háborús bűnöst, a holokauszt borzalmainak első számú felelősét, aki 1938–45 során Európa számos országában – köztünk hazánkban is – megszervezte a zsidóság deportálását és későbbi megsemmisítését. A több millió ember meggyilkolásáért felelős Eichmann 1960-ban, 15 év bujkálás után került az izraeli titkosszolgálat ügynökeinek kezére, akik a közel-keleti országba szállították, majd bíróság elé állították őt.

A solingeni születésű Adolf Eichmann 1932-ben, 26 évesen – egy bizonyos Ernst Kaltenbrunner nevű linzi ügyvéd invitálására – lépett be az osztrák náci pártba, majd a következő években – már Németországban – az SS tagjai közé is felvetette magát. Eichmann pályáját a Sicherdienstnél – SD, a Harmadik Birodalom titkosszolgálata – kezdte, melynek tisztviselőjeként 1937 során látogatást tett Palesztinában. A népirtások fő felelősének borzalmas „karrierje” aztán 1938-ban indult meg, amikor az Anschlusst követően – a Zsidó Kivándorlás Központi Hivatalának keretein belül – megszervezte több mint 100 000 osztrák zsidó állampolgár kitoloncolását. Feladatát olyannyira hatékonyan látta el, hogy Reinhard Heydrich 1939 során Prágába, majd Berlinbe helyezte át beosztottját, és még abban az évben kinevezte őt a Birodalmi Biztonsági Főhivatalon belül létrehozott zsidóügyi részleg parancsnokának.

Tisztségéből eredően Eichmann szervezte meg a náci Németország által megszállt területek – illetve a csatlós államok – zsidóságának koncentrációs táborokba gyűjtését, illetve későbbi megsemmisítését. A parancsnok részt vett – sőt, jegyzőkönyvet készített – az 1942 januárjában összehívott wannsee-i konferencián, a következő években pedig Berlinből, majd az 1944 márciusában végrehajtott megszállás után Magyarországról irányította több millió ember fizikai megsemmisítését, miközben folyamatosan szemmel követte a haláltáborok „munkáját”, hogy minél hatékonyabban láthassa el szörnyű feladatát.

Eichmann 1944 tavaszán egy varsóihoz hasonló felkelés megelőzése érdekében utazott hazánkba, miután pedig barátságot kötött a Sztójay-kormány belügyi államtitkárával, az antiszemitizmusáról hírhedt Endre Lászlóval, félelmetes hatékonysággal szervezte meg a vidéki magyar zsidóság deportálását. Miután Horthy 1944 júliusában leállíttatta az Auschwitzba irányított transzportokat, Eichmann a szovjetek elől menekülő erdélyi szászok áttelepítésében segédkezett, a sikertelen kiugrás és a nyilas hatalomátvétel után azonban visszatért eredeti „feladatához”, és a Szálasi-rezsimtől átvett, valamint a Balkánról visszavont zsidó munkaszolgálatosokat egy – ausztriai – védőrendszer kiépítésére irányította.

Amikor Németország az összeomlás szélére jutott, Eichmann – más náci tisztviselőkhöz hasonlóan – a birodalom területére menekült, ahol először gerillacsapatok szervezésével kísérletezett, majd úgy döntött, inkább a saját életét menti. Annak ellenére, hogy a több millió ember meggyilkolásáért, megkínzásáért és elüldözéséért felelős férfi 1945 májusától fogva az egyik legkeresettebb háborús bűnös volt, éveken keresztül sikerült kijátszania a rá vadászó hatóságokat: szökései között, a fogolytáborokban rendre hamis személyazonossággal regisztráltatta magát, később pedig négy esztendőn át egy gazdaságban rejtőzött, mígnem 1949-ben – Ricardo Klement névre – sikerült hamis útlevelet szereznie, mellyel Argentínába utazott.

A dél-amerikai ország ebben az időszakban a háborús bűnösök igazi „paradicsomának” számított, Eichmann azonban a többi emigránshoz viszonyítva is rendkívül ügyes kaméleonnak bizonyult, ugyanis Izrael Állam megalapítása után a Moszad 11 éven át kereste őt, mindhiába. Az 1950-es évek végén kezdtek szivárogni az első információk arról, hogy a háborús bűnös családjával együtt Buenos Aires városában él, 1960 elején pedig az izraeli titkosszolgálat már álnevét is megismerte.

Miután arra nem nyílt esély, hogy Argentína kiadja Eichmannt a zsidó államnak, a Moszad akciót szervezett a férfi elrablására, melyet 1960 májusában, a dél-amerikai ország függetlenségének 150. évfordulóján tartott ünnepségek alatt hajtottak végre. A hazafelé tartó háborús bűnöst egy buszmegállóban fogták el az izraeli titkos ügynökök, néhány nap után pedig a közel-keleti országba szállították őt. David Ben Gurion miniszterelnök 1960. május 20-án jelentette be Eichmann őrizetbe vételét, akit a következő év áprilisában – Jeruzsálemben – bíróság elé is állítottak.

A nyolc hónapon keresztül folytatott eljárás a történelem első olyan pere volt, melyet a televízió is közvetített, az egész világ által nyomon követett procedúra során pedig – Eichmann és a holokauszttúlélők vallomásai, valamint a vád bizonyítékai alapján – a második világháborús bűncselekmények számos szörnyű részlete a nyilvánosság elé tárult. A vádlott az esküdtek előtt semmit nem tagadott, ellenben azzal védekezett, hogy parancsot teljesített, amivel hasztalan próbálta meg elérni, hogy felmentsék, vagy legalábbis enyhébb bánásmódban részesítsék. 1961. december 15-én bírái bűnösnek találták Adolf Eichmannt, és az elkövetett – valamint megszervezett – szörnyűségekért kötél általi halálra ítélték a holokauszt gépezetének legfőbb működtetőjét.

Eichmann fellebbezett ugyan az elsőfokú döntés ellen, ám 1962 májusában elutasították kérelmét, és e hónap 31-én éjjel végre is hajtották a halálos ítéletet, mely mindmáig az egyetlen kivégzésnek számít Izrael Állam történetében.