Juan Domingo Perón elnök megbuktatása

Szerző: Tarján M. Tamás

„A kormányzásban egyetlen színész is elegendő.”
(Eva Perón)

1955. szeptember 19-én, majd egy évtizedes kormányzás után mondott le az elnökségről Juan Dominguez Perón, Argentína egyik leghíresebb és legellentmondásosabb politikusa, akinek országlását egyszerre jellemezte egy nagyívű szociális program és a szabadságjogok megkurtítása, a náci háborús bűnösök befogadása és a zsidóság életkörülményeinek javítása. Bár Perón a hadsereg puccsa folytán 1955-ben távozni kényszerült Argentínából, halála előtt – egy esztendőre – utóbb mégis visszakerülhetett a hatalomba.

Az 1895-ös születésű Juan Dominguez Perón egy viszonylag tehetős farmercsalád gyermeke volt, aki a katonai ranglétra aljáról küzdötte fel magát a legfelső állami pozíciókig. A későbbi elnök politikai karrierjét az 1930 szeptemberében, Yrigoyen elnök ellen végrehajtott puccs alapozta meg, mellyel a hadsereg egészen a második világháború végéig magához ragadta az ország irányítását; az államcsínyben Perón ezredes is részt vett, így előbb Mexikóba, majd Rómába, később pedig Berlinbe került mint katonai attasé. Az Európában töltött évek alatt a későbbi elnök a tengelyhatalmak szindikalista gazdaságpolitikájának híve lett, amiért gyakorta őt magát is fasisztának szokták bélyegezni.

Perón rajongását azonban nem a népirtás szörnyűsége, hanem a második világháború előtti német gazdasági csoda és a Hitler által egykor meghirdetett nagyívű szociálpolitika váltotta ki, melyet Argentínában – már mint a Munkaügyi Hivatal elnöke – később ő is megpróbált megvalósítani. A hazatérő politikus követeléseivel hamarosan a szakszervezeteket és az argentin munkásság tömegeit is megnyerte, így miközben a háborús kabinet egyre népszerűtlenebb lett, őt hatalmas tömegek éltették. Perón növekvő befolyását a katonai junta vezetői is felismerték, ezért 1945-ben előbb kizárták a kormányból, később pedig egy börtönszigetre szállították riválisukat.

Perón későbbi karrierjét elsősorban népszerű és karizmatikus feleségének, Eva Perónnak – ismertebb nevén Evitának – köszönhette, ugyanis az asszony lett a vezéralakja azoknak a tüntetéseknek, melyek révén a munkásság elérte a politikus szabadon bocsátását és az 1946-os választások kiírását. Ezen a megmérettetésen aztán – 56%-os eredménnyel – Juan Domingo Perón szerezte meg a győzelmet, hatalomra jutásával pedig megkezdődött Argentína történetének egyik legvitatottabb korszaka. Bár Perónt a választási kampányban is rendre fasiszta érzelmekkel vádolták, a valóságban hatalmát egy olyan szervezet – az úgynevezett Igazságosság Párt – segítségével szilárdította meg, mely a szindikalista, szocialista, nacionalista és antikapitalista eszmék egyvelegéből épített ideológiát. Perón elnök intézkedései is szocialista hatást mutattak, ugyanis ötéves terve meghirdetésével, a nagyarányú államosítással és az erőszakos, türelmetlen iparosítással sok szempontból a szovjet blokk példáját követte – kevésbé diktatórikus módszereivel és a „gondoskodó állam” ideájával viszont szindikalista stílusjegyeket is felmutatott.

Nagyívű szociális programja nyomán az elnököt méltán szokták demagógnak bélyegezni, hiszen uralmát voltaképpen ígéreteinek és felesége, Eva Perón kiemelkedő népszerűségének köszönhetően tarthatta meg – miközben intézkedései java része alapvetően elhibázott volt. Az államosítással egy időben ugyanis Argentína elvesztette a külföldi tőke támogatását, saját erejéből pedig csak 1951-ig tudta elodázni történetének egyik legsúlyosabb gazdasági válságát. A dél-amerikai országban az ötvenes évek elejétől rohamosan nőtt a korrupció és az infláció, mindennek dacára azonban Perón elnököt felesége, Eva kampánya abban az évben ismét győzelemre vezette.

Az asszony páratlan karizmáját nem csak abban láthatjuk, hogy lényegében mindkétszer ő juttatta hatalomra férjét, hanem abban is, hogy Perón bukásában Eva elvesztése bármilyen elhibázott intézkedésnél nagyobb szerepet játszott. Az elnöknek újraválasztása után egyszerre kellett szembenéznie az 1951 után eszkalálódó válsággal és felesége 1952-ben bekövetkező halálával, akinél korábban méhnyakrákot diagnosztizáltak az orvosok; a népszerű „first lady” elhunytával Perón támogatóinak java része kihátrált a mind sebezhetőbbnek bizonyuló politikus mögül, aki aztán erőszakos eszközökkel igyekezett pótolni elveszített támogatását. Az ötvenes évek elején Argentínában mindinkább megnyirbálták a szabadságjogokat, Perón hamarosan cenzúrát vezetett be a sajtóban, és más módszerekkel is igyekezett elnyomni az elégedetlen hangokat.

Az elnök modernizációs programja ezzel egy időben széles körű társadalmi ellenállást szült, melynek következtében elpártolt tőle a hadsereg, idővel pedig az egyház támogatását is elveszítette, ugyanis a hagyományosan vallásos országban meghirdette az állam és egyház szétválasztását. A Perónnal szemben tetőző elégedetlenséget jelzi, hogy 1955 júniusában előbb az argentin klérus közösítette ki az elnököt, majd a légierő tisztjei szerveztek ellene légitámadást. A politikus ekkor még ragaszkodott hatalmához, ám három hónappal később a haditengerészet és a hadsereg együttes lázadása már őt is meggyőzte bukásáról. 1955. szeptember 19-én Juan Domingo Perón távozott Argentínából, és előbb Paraguayban, majd Francisco Franco tábornoknál, Spanyolországban telepedett le.

Bár Perón az ellene hozott szankciók eltörlése folytán 1973-ban visszatérhetett Argentínába, és egy évvel később elnökként fejezhette be életét, mégis azt mondhatjuk, hogy a szeptember 19-i puccsal lezárult az a korszak, amit egyesek nosztalgiával, mások ellenérzéssel Perón-érának tituláltak. Juan Domingo Perónt 1973-ban már ez a nosztalgia juttatta vissza a hatalomba, értékelése ugyanakkor végzetesen megosztotta az argentin társadalmat. Napjainkban a dél-amerikai ország polgárainak egyik fele – ígéretei és célkitűzései nyomán – a 20. század egyik legnagyobb politikusának tartja Perónt, miközben a másik tábor az elnök demagógiáját, diktatórikus hatalomgyakorlását és az 1955-ben hátrahagyott káoszt emeli ki vele kapcsolatban.

A politikus tevékenysége emellett a nagyvilágban is számos vitát gerjesztett, hiszen Argentína a második világháborút követően a náci háborús bűnösök egyik kedvelt célállomása lett, ahol többek között Joseph Mengele, Adolf Eichmann és a horvát Ante Pavelic is menedéket talált a számonkérés elől; igaz, ezzel egy időben Perón sokat javított az argentin zsidóság életkörülményein, és jó kapcsolatokat épített ki Izrael állammal is.

A 20. századot kutató történészek és a közvélemény számára tehát a legfontosabb vitatéma ma is az, hogy vajon melyik Perón-ábrázolás fedi az igazságot: a fasiszta diktátor, a bölcs államférfi és hazafi, vagy pedig az erőtlen báb, akit valójában felesége irányított a háttérből? Napjainkban mindhárom véleménynek komoly tábora van, ami természetesen szervesen összefügg a perónizmus ideológiájáról alkotott értékítélettel is. Perón elnök imágójában talán csak egyetlen biztos pont van: felesége, Eva, akinek karizmáját és politikai talentumát valamennyi tábor elismeri.