Ausztria belép a semleges államok sorába

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ez [az ajánlat] túl jó ahhoz, hogy őszinte legyen.”
(Sir Geoffrey Arnold Wallinger véleménye a szovjetek osztrák rendezési tervéről)

1955. október 26-án hirdette ki a bécsi parlament az Ausztria örökös semlegességéről szóló nyilatkozatot, amivel az osztrák állam az utolsó szovjet kritériumot is teljesítette ahhoz, hogy visszanyerhesse teljes szuverenitását. A deklaráció, mellyel a köztársaság Svájc példáját követte, mindmáig meghatározó eleme maradt az osztrák politikának és identitásnak, ezzel együtt pedig sikeres gátja lett a világháborús szövetségesek által megelőzni kívánt Anschluss-törekvések újjáéledésének is

Bár Ausztria az 1938-as év során a Wehrmacht bevonulása, majd egy Hitler által megrendezett népszavazás után a Harmadik Birodalom része lett, az antifasiszta nagyhatalmak az 1943. október 30-i moszkvai nyilatkozatban kijelentették, hogy a köztársaságot nem a náci Németország csatlósának, hanem első áldozatának tekintik. A második világháború végén úgy alakult, hogy a szövetségesek közül elsőként – 1945 márciusának végén – a szovjetek érték el az osztrák határt, április 13-án pedig Tolbuhin marsall már az ország fővárosát, Bécset is elfoglalta. Miután – Németországhoz hasonlóan – a szövetséges erők végül Ausztriát is közösen szabadították fel, július 4-én az országot és annak fővárosát brit, francia, amerikai és szovjet megszállási zónákra osztották fel.

A német területek példájára aztán hamarosan itt is hatalmi rivalizálás kezdődött a nyugati államok és a szovjet fél között, amely sakkjátszmában kezdetben Sztálin bírt lépéselőnnyel, ugyanis a Karl Renner által vezetett koalíciós kormányt ő juttatta pozícióba, annak uralmát pedig a Vörös Hadsereg és az NKVD biztosította. Bár a nyugati szövetségesek tartottak tőle, hogy Renner hosszú távon egy szovjet típusú diktatúra szálláscsinálójának bizonyul majd, végül pozitívan csalódhattak, ugyanis az 1945 végén tartott választások – és a Julius Raab kinevezése elleni moszkvai vétó – után Leopold Figl kancellár alakíthatott kormányt, közben pedig a kommunisták népszerűsége 5% alá esett.

A szövetségesek által megszállt ország a moszkvai deklarációból eredően végül megőrizhette 1938-as határait, ám a négy okkupációs zóna – és a köztük kialakuló feszültség – komoly akadályt jelentett a világháborús megrázkódtatások utáni talpra állásban. Az 1947 során éhínségtől is sújtott Ausztria gazdasága ugyan a Marshall-segély jóvoltából fejlődő pályára került, a leereszkedő Vasfüggöny két oldalán elterülő köztársaság azonban ezzel együtt a rivalizáló szuperhatalmak játékszere lett, és egyszeriben a – berlini blokáddal és a koreai háborúval megkezdődő – hidegháborús krízis középpontjában találta magát. Az egyes tábornokok által vészjóslóan „Európa Koreájának” nevezett Ausztriát a következő években mindkét szuperhatalom jelentős katonai támogatásban részesítette, az angolszász oldal felfegyverzési programját pedig az 1950. évi kommunista munkássztrájk még inkább felgyorsította.

Sztálin 1953-ban bekövetkező halála után aztán az Ausztriában kialakult állapotok gyökeresen megváltoztak, ugyanis a hruscsovi enyhülés jegyében megkezdődött a lefegyverzés, újraindultak a tárgyalások, a zónahatárok pedig lényegében demarkációs vonalakká degradálódtak. Fontos fejlemény volt, hogy a szovjet diplomácia hajlandónak mutatkozott arra, hogy az osztrák kérdést a németek ügyétől függetlenül rendezze, egyúttal pedig elismerje az önálló Ausztriát. Molotov szovjet külügyminiszter 1955. február 8-i nyilatkozatában az osztrák szuverenitás feltételeit három pontban szabta meg: a köztársaság semlegességében, az Anschluss-törekvések szigorú tiltásában, illetve a külföldi katonai jelenlét megszüntetésében.

Az ajánlat komolyan meglepte a nyugati nagyhatalmak bizalmatlan politikusait, akik egyébként még Julius Raab kancellár áprilisi moszkvai látogatása után is csapdát sejtettek a molotovi ajánlat mögött. A kétségek csak a kérdés kapcsán tartott öthatalmi – a négy világháborús szövetséges plusz Ausztria részvételével zajló – konferencián oszlottak el, 1955. május 15-én pedig megszületett az osztrák államszerződés, mely a szuverén Ausztria újjáalakulását jelentette.

Ezen dokumentum értelmében az Osztrák Köztársaság visszanyerte 1938-ban elveszített szuverenitását, ennek fejében azonban – az 1919-es Saint-germaini béke után másodszor – ígéretet kellett tennie, hogy sem gazdasági, sem politikai tekintetben nem törekszik az – éppen két részre szakított – Németországgal való egyesülésre. A köztársaság ezzel együtt fogadalmat tett a jövőbeli náci vagy fasiszta mozgalmak elfojtására és ezen ideológiák betiltására is. A Szovjetunió az osztrák önállóság elismerésének még egyetlen feltételt szabott, nevezetesen azt, hogy a szövetséges erők kivonása után – szemben a NATO-hoz 1955 májusában csatlakozó NSZK-val – a köztársaság Svájc mintájára semleges államként folytassa életét. Miután a Vörös Hadsereg és a NATO csapatai 1955. október 25-én megkezdték a kivonulást az országból, Ausztriának teljesítenie kellett a molotovi alku rá eső részét, ezért másnap, 26-án a bécsi parlament kihirdette, majd alkotmányba iktatta a semlegességről szóló nyilatkozatot.

A deklaráció – bár születésének körülményei nyomán joggal nevezhetnénk azt akár oktrojáltnak is – a következő évtizedekben az osztrák identitás meghatározó része, a köztársaság külpolitikájának alapköve lett. A szovjet-amerikai kompromisszumból eredő nyilatkozat ezzel együtt a nagyhatalmak legfőbb Ausztriával kapcsolatos célját is elérte, hiszen az új szemléletmóddal a nagynémet törekvések eltűntek az osztrák közéletből. Bár az ország 1995-ben elkötelezte magát az Európai Unió mellett, az 1955-ös semlegességi szerződés jelentősége a csatlakozás után sem csorbult, ezen „kőbe vésett” állapot megváltoztatására pedig mindmáig minimális törekvés mutatkozik.