Magyarország-Anglia 7:1

Szerző: Kas Géza

1954. május 23-án 17.30 perckor kezdődött az évszázad mérkőzésének visszavágója. A magyar–angol mérleg erősen a vendégek javára billent: idegenben először alig fél évvel korábban sikerült legyőzni az angolokat, de hazai pályán is csak egyszer, még 1934-ben tudtak 2:1-re nyerni. Az akkori magyar csapat négy évvel később a világbajnokságon ezüstérmet szerzett.

A mérkőzés iránt óriási volt az érdeklődés: mindenki meg akarta tekinteni a válogatott meccsét, így a kérdés már szinte politikai üggyé vált. Nem véletlen, hogy a jegyek elosztását a Szakszervezetek Országos Tanácsa végezte. A Népstadiont alkalmassá tették 85 500 fő befogadására az ülőhelyek rovására, vagyis a helyek többsége állóhely volt. Ennek ellenére a meccset 92 000 fő látta a legtöbb forrás szerint, mivel sokan bemásztak, illetve különböző objektumokra felmászva nézték meg a mérkőzést.

A meccset a helyszínen tekintette meg Rákosi Mátyás, a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetőségének első titkára, Nagy Imre, a minisztertanács elnöke, Dobi István, az elnöki tanács elnöke, valamint a kommunista elit számos tagja, köztük Gerő Ernő, Farkas Mihály, Apró Antal. Sőt, jelen volt a szovjet és a brit nagykövet, illetve Jules Rimet, a leghosszabb ideig hivatalban lévő FIFA-elnök is. Jól látható, hogy a meccsnek sporttörténeti jelentőségén túl politikai üzenete is volt, hiszen a hidegháború időszakában egy nyugati és egy keleti tömbből származó csapat mérkőzött meg egymással. S a sport a politika folytatása más eszközökkel, alakíthatnánk Clausewitz híres aforizmáját: a magyar és a szovjet vezetők a kommunizmus felsőbbrendűségének bizonyítékaként tekintettek a magyar csapat remélt győzelmére.

A játékot az angolok kezdték, de nem sokat volt náluk a labda az első félidőben. A magyar rohamok hamar meghozták az eredményüket: Puskás, majd Kocsis lövése még elkerülte a kaput, de Hidegkúti közeli próbálkozását már az angol kapusnak kellett védenie. A 8. percben szabadrúgáshoz jutott a magyar csapat, amit meglepetésre nem Puskás végzett el, hanem Lantos Mihály. Nem lehetett volna jobbkor nagyvonalú a Száguldó Őrnagy, mivel a magyar balhátvéd az angol sorfal mellett védhetetlenül a kapu bal sarkába rúgta a labdát. 1:0! Az angolok néhány támadással vétették észre magukat, de utána újra magyar támadások következtek: a 21. percben Kocsis lövésébe ért bele az egyik angol védő, akiről a labda Puskás elé pattant, ő pedig a kapuba lőtte a labdát. 2:0!

Az angolok megpróbáltak szépíteni, de csupán pár erőtlen kísérletre futotta erejükből, a magyar csapattól nem tudták átvenni az irányítást. Egymást érték a hazai támadások, amelyek a 31. percben újabb góllá értek: egy szép támadás végén Kocsis lőtt a hálóba. Ezzel 3:0, s az állás a félidő végéig nem változott.

A második félidő elején az angolok jobban játszottak, s többet birtokolták a labdát, mint az első félidő bármelyik részében. Azonban nem a vendégek, hanem a magyarok rúgtak újabb gólt, s ismét csak Kocsis: Czibor betört a tizenhatosra, majd a rárontó két védő mellett Kocsishoz passzolt, aki az ötös magasságából a kapu jobb oldalába lőtt. 14 perccel később Tóth II. megszerezte az ötödik magyar gólt: lövését még blokkolni tudták, de a kipattanót testével besodorta a kapuba. 5:0!

Az angolokat megzavarta a sok kapott gól, amit mutat, hogy alig két perc múlva – immár a 62. percben járva – újabb magyar találat következett: Hidegkúti szép lövése talált utat a kapuba. A vendégek azonban nem adták fel, ismételten támadásokat indítottak a magyar kapu ellen, aminek következtében szabadrúgáshoz jutottak. A beívelést a magyar védők röviden rúgták ki, a szabad labdára lecsapott Broadis, s állítgatás nélkül kilőtte a jobb sarkot. Védhetetlen lövés volt, szépített Anglia! De ezzel még nem volt vége a mérkőzésnek, mivel egy kiugratás után Puskás meglőtte a magyarok 7. gólját is. Ez maradt a végeredmény: 7:1.

Óriási siker! A meccsről a rezsim hivatalos napilapja, a Szabad Nép a 4. oldalon számol be Gólzápor az angol kapura címmel. A címoldalra azonban a magyar futballtörténelem egyik legnagyobb győzelme nem kerülhetett fel, mivel a meccs másnapján kezdődött el a Magyar Dolgozók Pártjának III. kongresszusa. Vajon milyen lett volna a hangulat a kongresszuson és a városban, ha a magyar válogatott vereséget szenved?

Azonban nem a magyar, hanem az angol válogatott szenvedte el története mind a mai napig legsúlyosabb vereségét. A szakértők korabeli értékelése szerint az angol WM rendszer nem tudta megállítani a magyar csapatot. Ennek az volt az oka, hogy a WM rendszerben a másik csapat középcsatárát szoros emberfogással kiveszik a játékból, így a támadások nem jutnak el a befejező csatárig. A magyar csapatban azonban – Bukovi Márton ötlete alapján – a középcsatár visszavontan játszott, míg az egyik középpályás inkább védekezett. Így alakult ki a 4-2-4-nek megfelelő rendszer. Ráadásul ehhez magas védelmi vonalak és letámadás párosult, aminek hatékony végrehajtása érdekében nagyon kötetlen szerepek alakultak ki. A szélső hátvédek is felfutottak, s bizony nemegyszer előfordult, hogy helyet cseréltek a szélsőkkel, amit az ellenfél nem tudott követni. „Túlsúly a védekezésben, emberfölény a támadásban!” – ahogy ezt visszaemlékezésében Grosics Gyula is megfogalmazta.

Tulajdonképpen a ’30-as, ’40-es évek fejlődésére építve a totális futball alapjait rakta le a magyar labdarúgás, amelynek eredményeit az Aranycsapat learatta. A szisztéma kiválóságát jól mutatja, hogy erre a rendszerre építve nyert 1958-ban világbajnokságot a brazil válogatott is. A koncepció ma is megtalálható a labdarúgás világában: 2010 körül a Barcelona, napjainkban pedig a Liverpool fejlesztette tökélyre ezt a futballstílust.