Az Aranycsapat veresége a berni vb-döntőn

Szerző: Tarján M. Tamás

1954. július 4-én vívta második világbajnoki döntőjét a magyar válogatott, mely során a Puskás Ferenc vezette Aranycsapat 3:2-es vereséget szenvedett az NSZK legjobbjaitól. A magyar futballtörténet leghíresebb vesztes mérkőzése máig fájdalmas emlék a szurkolók számára, míg a nyugatnémet államban a „berni csoda” hozzájárult a talpra álláshoz, és a nemzeti önbecsülés megerősödéséhez.

Az 1954-es svájci világbajnokságra a magyar válogatott a földkerekség legfélelmetesebb csapataként érkezett meg, mely jegyzett nemzetközi mérkőzésen 1950 óta nem szenvedett vereséget, 1952-ben – Jugoszlávia ellen – olimpiai bajnoki címet szerzett Helsinikben, és a következő évben győzedelmeskedett a közép-európai kupában is. Ennél is nagyobb fegyvertény volt, hogy a – többek között Buzánszky Jenővel, Puskás Ferenccel és Grosics Gyulával a kapuban felálló – Aranycsapat az „évszázad mérkőzésén”, 1953. november 25-én idegenben 6:3-ra győzedelmeskedett Anglia csapata felett. Korábban egyetlen Brit-szigeteken kívüli válogatott sem tudta legyőzni a sportágat feltaláló nemzet legjobbjait, ráadásul Puskásék a Wembley-ben aratott győzelmet az 1954-es budapesti visszavágó 7:1-es diadalával is megerősítették. A magyar válogatott tehát toronymagas esélyesként utazhatott az 1954. június 16-án kezdődő svájci világbajnokságra.

A Sebes Gusztáv szövetségi kapitány által vezetett nemzeti tizenegy ennek megfelelően kezdte meg világbajnoki szereplését, hiszen első meccsén 9:0-ra legyőzte Dél-Korea legjobbjait, majd a tartalékosan felálló NSZK ellen is meggyőző fölénnyel, 8:3-ra nyert. A későbbi elemzők közül sokan úgy gondolták, Sepp Herberger, a német kapitány a világbajnok-esélyes magyarok megtévesztésére küldte pályára a döntő vereséget szenvedő foghíjas német csapatot, ugyanakkor ebben a szakaszban senki nem számolhatott azzal, hogy ez a két alakulat küzd majd az aranyéremért is. Az A csoportból a kieséses szakaszba kerülő magyarok és németek végül egyaránt eljutottak a döntőig, bár ehhez az Aranycsapatnak jóval göröngyösebb utat kellett végigjárnia: míg Fritz Walteréknek az osztrák és a jugoszláv tizenegyet kellett felülmúlnia, addig Puskáséknak előbb a feltörekvő Brazíliával, majd a címvédő, kétszeres világbajnok Uruguayjal szemben kellett helytállnia. Az Aranycsapat helyzetét nehezítette, hogy az NSZK elleni mérkőzés során Puskás Ferenc súlyos sérülést szenvedett, ezért a döntő előtti két mérkőzést ki kellett hagynia. Sebes Gusztáv az aranymeccs előtt mégis játékra jelölte a csapat legjobbját, ezzel pedig meghozta kapitánysága egyik legvitatottabb döntését.

1954. július 4-én a berni Wankdorf-stadionban újra találkozott az NSZK és Magyarország válogatottja. A világbajnoki döntő előtt Herberger hat helyen változtatta meg csapata felállását, nyilván azzal a szándékkal, hogy megzavarja a magyarok taktikáját. Emellett fontos tényező volt az is, hogy a mérkőzést a két válogatott szakadó esőben játszotta le, ez pedig Fritz Walternek kedvezett, aki ilyen időben rendre kiemelkedő teljesítményt nyújtott; ráadásul éppen a döntő meccs előtt érkeztek meg Herberger fiai számára Adi Dassler sportszergyártó forradalmian új – Adidas –futballcipői, melyek a stoplik révén a német játékosok számára jóval könnyebb mozgást biztosítottak. Majdnem fél évszázaddal a berni döntő után derült ki, hogy az NSZK csapatának orvosai a mérkőzés előtt teljesítményfokozót, metamfetamint adtak Walteréknek, ez viszont ebben a korban még nem volt tiltott szer.

A németeket segítő körülmények ellenére Puskás és Czibor góljaival válogatottunk a mérkőzés elején két góllal is elhúzott, hamarosan azonban Rahn és Morlock jóvoltából a legendásan szívós ellenfél ki tudott egyenlíteni. A csapatok 2:2-es állással vonultak szünetre, a második félidőben pedig egészen a 84. percig nem esett gól, amikor is Rahn duplázni tudott, és gyengébbik – bal – lábával betalált Grosics Gyula hálójába. Feszített hat perc következett, melyben magyar gól is esett, de Puskás találatát – tévesen – les címén érvénytelenítette a walesi partjelző, így az ötödik világbajnokság végén az aranyérmet az esélytelenebbnek tartott NSZK csapata szerezte meg.

A világ akkori legjobbjának tartott magyar válogatott tehát az 1938-as, olaszországi döntő után 1954-ben Svájcban is második helyezést ért el, ezúttal azonban vereségét nemzeti gyász és felháborodás követte. A berni kudarc – először a kommunista hatalomátvétel óta – számos zavargást eredményezett, amit az Államvédelmi Hatóság Budapesten csak három nap után tudott megszüntetni. Svájcban minden idők legjobb magyar válogatottja szerepelt, és ha a kudarc nem is jelentett fordulópontot a hazai futball számára, tény, hogy válogatottunk soha többet nem jutott ilyen előkelő pozícióba. Ebben persze szerepet játszott az 1956-os forradalom is, mely során az Aranycsapat számos tagja – például Puskás Ferenc is – Nyugaton folytatta pályafutását.

Míg számunkra 1954. július 4-e gyászos nap lett, a németek számára egy új korszak kezdetét jelentette: az NSZK-ban a német tizenegy aranyérme nem csak sporttörténeti jelentőséggel bírt, hanem közvetett módon hozzájárult a német nemzettudat megerősödéséhez, és visszaadta egy szégyenkező nép önbecsülését. A berni VB-döntő eredményének dacára azonban az Aranycsapatot a kortársak, és a mai futballszakértők is a történelem egyik legjobb csapataként könyvelték el, és így tisztelik mind a mai napig.