Magyarország-Anglia 6:3

Szerző: Tarján M. Tamás

„Olyan élmény volt ez a mérkőzés, amilyenben nagyon ritkán lehet része egy sportembernek. Már az olimpiai selejtezők során megjósoltam, hogy a magyarok nyerik az olimpiai bajnokságot. Megmondtam, hogy legyőzik Londonban az angolokat és azt is kijelentettem, hogy meg fogják nyerni a világbajnokságot is. Három jóslatom közül kettő már beteljesedett.”
(Vittorio Pozzo, az olasz válogatott akkori szövetségi kapitánya)

1953. november 25-én, a londoni Wembley Stadionban játszotta „az évszázad meccsét” az angol futballválogatott és a legendás Aranycsapat, melyen a Puskás Ferenc vezette magyar nemzeti tizenegy győzedelmeskedett, 6:3 arányban. A diadal történelmi jelentőségű volt, hiszen az angol futball addigi 90 éve alatt először fordult elő, hogy egy kontinensről érkezett válogatott saját otthonában győzze le Angliát.

Az Aranycsapat, mely 1950 júniusa óta őrizte veretlenségét, az 1952-es helsinki olimpián szerzett aranyérem, majd az 1953-as közép-európai bajnokság megnyerése után egyértelműen a világ legjobb alakulatai közé lépett, ennek következtében pedig úgy az ország vezetése, mint a közvélemény azt várta, hogy a közelgő, 1954. évi világbajnokságon is diadalt arat. Sebes Gusztáv a nemzeti tizenegy felkészítése érdekében még Helsinkiben megszervezte az angolok elleni barátságos mérkőzést, amit a Rákosi Mátyás-féle pártvezetés először aggályokkal fogadott, ám az összecsapásban rejlő propagandalehetőségek miatt végül mégis beleegyezett az Aranycsapat londoni utazásába.

Az angol válogatott a legendás Wembley Stadionban fogadta Puskásékat, ahol az „évszázad mérkőzésére” 1953. november 25-én több mint százezren voltak kíváncsiak. Bár a Walter Winterbottom által menedzselt csapat tisztában volt az Aranycsapat képességeivel, a hírek szerint az angolok nem sokat aggódtak a magyarok elleni meccs miatt; bizonyára úgy gondolták, hogy ha 90 év alatt egyetlen olyan válogatott sem tudott győzedelmeskedni a szigetországban, amelyik a brit szigeteken kívülről, a kontinensről érkezett, miért éppen egy ilyen kicsi ország esetében lenne ez másként?

Aztán persze a történelem úgy hozta, hogy a mérkőzés messze nem a szigetországi várakozások szerint alakult, hiszen a kezdés után alig telt el 45 másodperc, és Hidegkuti Nándor zseniális lövése nyomán Gil Merrick kapusnak már a háta mögül kellett kihalásznia a labdát; 1:0 arányban vezettek tehát a mieink. A 13. percben Jackie Sewell egalizált, így az angolok egy picit fellélegezhettek, a 20. percben azonban ismét jött Hidegkuti, és visszaszerezte a vezetést a magyarok számára. Ezután felgyorsultak az események, ugyanis négy minutummal később Puskás – legendás visszahúzós cselével – 3:1-re alakította az eredményt, majd Bozsik szabadrúgásába ért bele szerencsésen, ezzel már kettő találatig jutott.

Mortensen szépítő gólja után 4:2-es állással vonultak szünetre a felek, 15 perc pihenő után pedig minden ugyanott folytatódott, ahol Leo Horn játékvezető sípja az eseményeket félbeszakította: az 50. percben Bozsik köszönt be Gil Merrick kapujába, három perccel később pedig Hidegkuti Nándor mesterhármasig jutott a Wembley Stadionban, amit az elkövetkező fél évszázadban nem sok vendég játékos tudott megismételni. Ezzel már 6:2 volt az állás Magyarország javára, Alf Ramsey 57. percben értékesített büntetője után pedig kialakult a sporttörténeti jelentőségű végeredmény, mely a világnak hatalmas meglepetést, Anglia számára pedig valóságos sokkot okozott.

A Puskás Ferenc vezette magyar válogatott győzelme ugyanakkor nem csak az eredmény miatt volt történelmi jelentőségű, hanem azért is, mert a Wembleyben mutatott – egyébiránt Sebes Gusztáv által kidolgozott – taktikával az Aranycsapat új utakra vezérelte a világ labdarúgását. Az angolok, akik a hagyományos módon – az úgynevezett WM-formációval – álltak fel, esélytelennek bizonyultak az addig ismeretlen – 4-2-4-es – alakzatban játszó Aranycsapat ellen; Sebes fiai ugyanis villámgyorsan tudtak támadásból védekezésbe, majd visszaváltani, a középpályás sor előrébb és hátrébb elhelyezkedő játékosai segítségével pedig mindkét esetben hatékonyabban tudtak játszani az ellenfélnél.

A Wembleyben mutatott játék Angliában és a világ többi részén is forradalmat eredményezett a labdarúgásban: az Aranycsapat taktikáját Brazíliában meghonosító Guttmann Bélának köszönhetően például a selecao a következő öt világbajnokságon három aranyérmet nyert, Anglia pedig 1966-ban jutott csúcsra a magyaroktól kapott lecke nyomán. Sokan emellett azt vallják, hogy a Cruyff-féle holland válogatott „totális futballja” is Puskásék – vagyis Sebes Gusztáv – taktikájában gyökerezett. A londoni 6:3 mégis elsősorban azért vált történelmi jelentőségűvé, mert ez volt az a siker, ami megalapozta az Aranycsapat legendáját, aminek következtében a 11 játékos nevét a világ minden táján fel tudják sorolni a futball rajongói.

Winterbottom legénységének már-már megalázó veresége után természetesen a szigetországi közvélemény revánsot követelt, aminek következtében az angol nemzeti tizenegy 1954 áprilisában Magyarországra utazott. A visszavágó végül még kellemetlenebbnek bizonyult, ugyanis – miként a mérkőzés után elterjedt – „az angolok egy hétre jöttek, és hét egyre mentek”, tehát a Népstadionban nagyobb verést kaptak, mint pár hónappal korábban a Wembleyben. Puskásék újabb imponáló győzelme után úgy tűnt, az Aranycsapatot senki nem fogja megállítani a közelgő svájci világbajnokságon, Vittorio Pozzo fent idézett harmadik jóslata azonban sosem vált valóra, az NSZK ugyanis a „berni csodával” megakadályozta, hogy válogatottunk felüljön a világfutball trónjára.

Végezetül álljon itt a legendás londoni mérkőzés névsora, a klasszikus Aranycsapat, mely ebben az összeállításban veretlenségi sorozata alatt mindössze 4 alkalommal lépett – kezdőként – pályára: Grosics Gyula, Buzánszky Jenő, Lóránt Gyula, Lantos Mihály, Bozsik József, Zakariás József, Budai II. László, Kocsis Sándor, Hidegkuti Nándor, Puskás Ferenc, Czibor Zoltán. Szövetségi kapitány: Sebes Gusztáv.