A panmindzsoni fegyverszünettel véget ér a koreai háború

Szerző: Tarján M. Tamás

„Miközben Koreában félmillió kommunista amerikaiakat gyilkol, Acheson azt mondja: ››Maradjunk nyugodtak, ne csináljunk semmit.‹‹ Ez olyan, mintha egy embernek, akinek megölték a családját, azt mondanánk, ne cselekedjen elhamarkodottan, mert elveszítheti a gyilkos rokonszenvét."
(Joseph McCarthy szenátor a koreai háború kiszélesítéséről folytatott vitában)

1953. július 27-én kötötték meg a harcoló felek a panmindzsoni fegyverszünetet, mely véget vetett a három évig tartó koreai háborúnak. A szerződés – amelyet egészen napjainkig nem követett békeegyezmény – az 1953 nyarán fennálló arcvonal mentén egy négy kilométer széles demilitarizált övezetet hozott létre, ezzel rögzítette Korea kettéosztottságát.

A japán gyarmati uralom alól felszabaduló félszigetet a második világháború után a szövetségesek két megszállási övezetre osztották fel. Az északi szélesség 38. fokán haladó délkörtől északra a Szovjetunió, attól délre pedig az Egyesült Államok szervezte meg az ideiglenes katonai közigazgatást, más országokhoz hasonlóan azonban az eszkalálódó hidegháborús konfliktus Korea sorsát is megpecsételte. Moszkva 1945 után a kommunista Kim Ir Szent segítette hatalomra, míg Washington a déli zónában Li Szing Mant támogatta, aki egyébiránt az északi diktátorhoz hasonló módszerekkel törte le ellenzékét. A két országrész fejlődése ennek ellenére eltérően alakult, ugyanis Li a nyugati piacgazdasági modellt, míg Kim a sztálinista mintát követte, ráadásul a kommunista vezető egy nagyarányú fegyverkezési programot is megvalósított.

A megszálló csapatok kivonása után természetesen mindkét politikus magát tekintette az újraegyesítés előtt álló Korea legitim fejének, az északi diktátor azonban harckocsiarzenáljával, légierejével és felduzzasztott hadseregével hatásosabban tudott „érvelni.” Kim Ir Szen már a miniszterelnöki szék megszerzése után, 1948-tól fogva komoly erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy Sztálin jóváhagyja háborús terveit, ám erre csak két évvel később, Mao Ce-tung kínai vezető hozzájárulásával került sor. Dél-Korea védelmét ekkor már csupán Li Szing Man rendfenntartó erői biztosították, így megérett az idő a cselekvésre: az egykori megszállási zónák határán oly gyakori incidensek egyikére hivatkozva Kim Ir Szen hadserege 1950. június 25-én átlépte a 38. szélességi fokot, és előrenyomult Szöul irányában.

A támadás meglepte Washingtont, az amerikai diplomácia azonban elég gyorsnak bizonyult ahhoz, hogy Dél-Korea teljes megszállását megakadályozza. Az ENSZ még június 25-én felszólította Kim Ir Szent csapatai visszavonására, majd két nappal később Harry Truman elnök engedélyezte a térségben állomásozó amerikai erőknek Li Szing Man támogatását. Június végéig Nagy-Britannia tekintélyes flottát küldött a Koreai-félszigethez, ezzel egy időben pedig – 21 ország részvételével – nemzetközi haderő szerveződött, melyet mintegy 90%-ban az Egyesült Államok katonái alkottak. Az ENSZ-csapatok parancsnokságával Douglas MacArthur tábornokot bízták meg, az ő partraszállása előtt azonban a 8. amerikai hadsereg már kikötött Koreában, és múlhatatlan érdemeket szerzett a félsziget délkeleti csücskében fekvő Puszan városának megtartásában. Maga MacArthur 1950 szeptemberében a 38. szélességi fok közelében található Incshonnál tette partra erőit, és az észak-koreai csapatok hátába kerülve megfordította a háború menetét.

Kim Ir Szen tábornokai az utánpótlási vonalak veszélyeztetése miatt hátrálni kényszerültek, így a következő hetekben az egyre nyomasztóbb fölénybe kerülő ENSZ-csapatok átlépték a 38. szélességi fokot. 1950 októberében MacArthur seregei elérték a koreai-kínai határon található Jalu folyót, ekkor azonban a háború újabb fordulatot vett, mivel a nemzetközi erők sikereitől megrettenő Mao több százezer „önkéntest” állított csatasorba Kim Ir Szen oldalán. Ennek eredményeként a kommunisták ismét előretörtek: 1951 januárjában Szöul újra gazdát cserélt, a demarkációs vonaltól délre azonban sikerült megállítani a kínai és észak-koreai csapatok offenzíváját.

1951-re a háborúban gyakorlatilag patthelyzet állt elő: a felek a következő két évben is véres csatákat vívtak egymással, a frontvonal azonban megmerevedett. Az Egyesült Államok vezette katonai szövetség a tengeren és a levegőben is domináns pozícióba került – sőt, utóbb tajvani gépek még kínai célpontokat is bombáztak –, a kommunisták védelmi állásait azonban nem sikerült áttörni. A háború elhúzódása Washingtonban is szakadáshoz vezetett, ugyanis a radikális kommunistaellenes politikusok közül mind többen követelték Trumantől, hogy Kínának is üzenjen hadat, az elnök azonban tartott egy világméretű konfliktus kirobbanásától, ezért mindvégig elutasította egy új front megnyitását. A Fehér Ház magával MacArthur tábornokkal is vitába keveredett, ami jelentős szerepet játszott abban, hogy a főparancsnokságot 1951-ben Matthew Ridgway tábornok, majd Mark W. Clark vette át. Kína megtámadása mellett többen az atomfegyver bevetését is szorgalmazták, Truman, majd Eisenhower azonban ezen a téren is megelégedett a szóbeli fenyegetéssel; az utóbbi elnök mandátuma idején egy ilyen agresszív lépés már komolyan veszélyeztette volna a folyamatban lévő béketárgyalások eredményeit.

Kim Ir Szen 1951 júliusában jelentette be, hogy hajlandó tárgyalni a harc beszüntetéséről, a diplomaták küzdelme azonban rövid időn belül a frontkatonákéhoz hasonlóvá vált. A legfőbb problémát az észak-koreai hadifoglyokkal kapcsolatos vita okozta, melyben Phenjan foggal-körömmel ragaszkodott azon álláspontjához, hogy katonái térjenek vissza a kommunista államba. Az ottani viszonyok ismeretében a dél-koreai és szövetséges diplomaták megtagadták e kérés teljesítését, és azért küzdöttek, hogy a kiszabaduló foglyok maguk dönthessék el, hogy hol akarják folytatni az életüket. Az alkudozások végül egészen 1953 júliusáig elhúzódtak, bár áprilisban Kim Ir Szen már hajlandónak mutatkozott egy kisebb arányú fogolycserére, mely akció a Little Switch fedőnevet viselte. Július 20-án aztán elhallgattak a fegyverek a fronton, majd hét nappal később, Panmindzson faluban aláírták a fegyverszüneti egyezményt, mely napjainkban is meghatározza a Koreai-félsziget viszonyait.

A szerződésben a felek az arcvonal helyén egy demarkációs vonalat húztak, attól északra és délre pedig egy 2-2 kilométer széles demilitarizált övezetet alakítottak ki. A dokumentum részletesen megszabta, hogy a két Korea a zónában milyen létszámú és fegyverzetű egységeket őrjáratoztathat, e kritériumok betartatását pedig a Semleges Nemzetek Vizsgálóbizottsága kapta feladatul. A demilitarizált övezet két falu területét is magába foglalta, melyek az egyezmény megkötésével különleges státusba kerültek: itt ENSZ-csapatok látták – és látják – el a védelmi feladatokat. A küzdelem jelképes befejezését az augusztusban kezdődő Big Switch-hadművelet jelentette, melynek eredményeként több tízezer hadifogoly térhetett vissza otthonába.

A panmindzsoni fegyverszünet tehát véget vetett a harci cselekményeknek, a konfliktus megoldásában azonban csak félsikert hozott, hiszen az egyezményt utóbb nem sikerült békévé továbbfejleszteni, és a feltételeket Dél-Korea nem volt hajlandó elfogadni. A több százezer katonai és milliónyi civil áldozatot követelő háború technikai szempontból máig sem fejeződött be, az évszázad végéig pedig további 500 fővel nőtt azoknak a száma, akik a demarkációs zónában gyakori villongásokban vesztették életüket. A panmindzsoni fegyverszünet óta eltelt hat évtizedben a két Korea teljesen eltérő módon fejlődött: míg dél a kelet-ázsiai „kis tigrisek” egyikeként a világgazdaság meghatározó szereplője lett, addig észak a sztálinista diktatúra nyomorába süllyedt.