Az Európai Védelmi Közösség egyezményének aláírása

Szerző: Borhegyi Péter

Az újraválasztott francia köztársasági elnök, Emmanuel Macron már 2017 szeptemberében kifejtette, hogy szükség van egy közös európai haderő felállítására. A Sorbonne Egyetemen tartott beszédében akkor hangsúlyozta, hogy az Európai Uniónak szüksége van közös védelmi költségvetésre és bevetésre alkalmas közös erőre. A francia államfő felvetését többek között Angela Merkel német kancellár és Orbán Viktor magyar miniszterelnök is támogatta. Az elképzelések nyomán az Európai Bizottság 2021 novemberében mutatta be az ún. Stratégiai Iránytű javaslatát, amely már közös cselekvési irányokat határoz meg a következő évekre. Az Ukrajnában zajló orosz katonai agresszió miatt napjainkban még inkább előtérbe kerülhet a közös európai haderő kiépítésének kérdésköre. Mindez azonban nem újdonság, hiszen pontosan 70 évvel ezelőtt, 1952. május 27-én írták alá Párizsban az Európai Védelmi Közösség felállításáról szóló egyezményt.

A hidegháború kibontakozása idején, 1948 márciusában öt nyugat-európai állam – Franciaország, Nagy-Britannia, Belgium, Hollandia és Luxemburg –a brüsszeli szerződésben szoros együttműködés kialakítását tűzte ki célul. Az öthatalmi egyezmény aláírói hosszabb távon már olyan kollektív védelmi rendszerről vizionáltak, amelyben az érintett államok pénzügyi-gazdasági erőforrásai egy közös védelmi politika kialakítását is lehetővé tennék a külső fenyegetéssel szemben. A szövetség megerősítését az Amerikai Egyesült Államok bevonásával képzelték el. A három hónappal később kialakuló berlini blokád – azaz az első „forró” hidegháborús konfliktushelyzet – azonban az Amerikai Egyesült Államok biztonsági törekvéseinek megvalósítását hozta el. Ennek nyomán 1949-ben megalakult az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), amelyhez többek között a brüsszeli szerződés aláírói is csatlakoztak.

Az 1950-es évek elején a nyugat-európai államok főleg egy közvetlen szovjet katonai támadástól tartottak. Különösen az 1950 nyarán kirobbant koreai háború növelte meg azt a félelemérzetet, hogy „koreaizálódhat” az addigra már létrejött két német állam kapcsolata. Sokan úgy gondolták, hogy a keletnémet állam (Német Demokratikus Köztársaság – NDK) rendőri erői fegyveres összecsapásokat provokálhatnak ki, amibe a Szovjetunió már teljes katonai erővel beavatkozna – ahogy Kína is megtette azt Észak-Korea oldalán –, így a szovjetek a Németországi Szövetségi Köztársaság (NSZK) területére is benyomulnának. A nyugat-európai államok védtelennek érezték magukat egy ilyen jellegű szovjet támadással szemben.

Az amerikai külügyminiszter, Dean Acheson már 1949 szeptemberében felvetette, hogy a nyugatnémet állam felfegyverzése megoldást jelentene erre a problémára. Konrad Adenauer, az NSZK 1949-ben megválasztott kancellárja természetesen támogatta ezt a javaslatot, hiszen lehetőséget látott országa szuverenitásának helyreállítására. 1950 szeptemberében New Yorkban az amerikai és a brit külügyminiszter már határozottan kiállt az elképzelés mellett, ugyanakkor a francia külügyminiszter, Robert Schuman óvott a németek újrafegyverkezésétől. Az angolszászok határozottságát érzékelve a francia diplomácia „előremenekült”, és 1950. október 24-én René Pleven miniszterelnök beterjesztette az Európai Védelmi Közösség (EVK) tervezetét. A Pleven-terv egy vegyes nyugat-európai haderő létrehozását tűzte ki célul, közös költségvetéssel és közös hadügyminiszter felügyelete alatt. Mindez kezdetben hat állam bevonásával – Franciaország, Belgium, Hollandia, Luxemburg, Olaszország és az NSZK – valósult volna meg. (A Pleven-terv ezáltal katonai téren vitte tovább az 1950 májusában meghirdetett Schuman-terv integrációs elképzelését.) A nemzetállamok haderejét egy közös hadsereg fogta volna össze, amelyet háború esetén a NATO európai főparancsnokának irányítása alá terveztek rendelni. A francia politikai vezetők a Pleven-tervben már „beletörődtek” az NSZK felfegyverzésébe, de azt gondolták, hogy az EVK-n belül részben francia hatáskörbe lehet vonni a nyugatnémet haderőt. Vagyis a német katonákat nem egy tisztán német vezérkar irányította volna. A Pleven-terv az európai politikai integrációs törekvésekre is hatott, így 1953 márciusában az Európai Parlament elfogadta az Európai Politikai Közösség tervezetének dokumentumát.   

Az Európai Védelmi Közösség megvalósítására irányuló lépések azonban egyre inkább eltértek az eredeti francia elképzelésektől. Sok dolog tisztázatlan volt: mekkora létszámú legyen ez a haderő, hogyan történjen a fegyverzet és az ellátás kialakítása, mennyire erős felhatalmazással bírjon a nemzetek feletti parancsnokság – sőt az Egyesült Királyság már a kezdetektől ellenezte ezt a törekvést. Mintegy másfél évig tartó egyeztetések után, végül 1952. május 27-én Párizsban aláírták a megállapodást. A dokumentum alapján az Európai Védelmi Közösség integrációs haderő helyett inkább egy koalíciós haderő irányába mozdult el. Elvetették a közös hadügyminiszteri irányítást – helyette korlátozott felhatalmazással rendelkező közös irányító testületet képzeltek el –, illetve a nemzeti hatáskör továbbra is jelentős maradt volna a sorozás, a kiképzés és a tartalékok tekintetében. Az EVK-n belül Franciaország 14 hadosztályt, az NSZK és Olaszország 12-12 hadosztályt, Belgium és Hollandia 5-5 hadosztály állított volna fel. A francia közvélemény és a francia politikai erők nagy része számára azonban az erős német haderő létrehozása „sokkolóan” hatott a második világháború lezárása után hét évvel. A következő időszakban Franciaországban heves belpolitikai viták kezdődtek, amelyek során az 1951-es nemzetgyűlési választáson 26%-ot elért Francia Kommunista Párt, illetve a közel 22%-ot szerzett Francia Népi Tömörülés – amelyet Charles de Gaulle alapított – ellenezte az egyezmény ratifikálását. Mindezek nyomán végül a Francia Nemzetgyűlés 1954. augusztus 30-án leszavazta az Európai Védelmi Közösség megvalósítását. 

Így, miközben 1951-től az Európai Szén- és Acélközösség (Montánunió) létrehozásával megkezdődött a nyugat-európai államok gazdasági integrációja, a közös európai katonai együttműködés lekerült a napirendről. Az Európai Védelmi Közösség tervezetének bukása egyúttal a politikai integrációra való törekvés hosszabb távú megakadását is jelentette, hiszen a szupranacionális hadiszervezet kiépülése együtt járt volna a politikai integráció elmélyítésével. A katonai együttműködés végül az Amerikai Egyesült Államok elképzelése alapján valósult meg; az NSZK-t 1954. október végén meghívták a NATO-ba. Az ekkor aláírt párizsi szerződésekben a győztes nyugati államok biztosították az NSZK szuverenitását, de Franciaország is lehetőséget kapott arra, hogy a létrehozott Nyugat-európai Unió kollektív védelmi rendszerén keresztül ellenőrizhesse a nyugatnémet állam felfegyverkezését.

Az írás 2022 májusában készült.