Légihíd létesül Nyugat-Berlin felett

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nézze, én kész vagyok megpróbálni a légihidat. Nem tudom garantálni, hogy működni fog, és biztos vagyok benne, hogy még a legjobb esetben is fázni fognak az emberek és éhesek lesznek. És ha a berliniek nem tartanak ki, elbukik az egész.”
(Lucius D. Clay amerikai tábornok)

1948. június 26-án létesítettek légihidat a nyugati szövetségesek Nyugat-Berlin és az általuk ellenőrzött megszállási övezet, az úgynevezett Trizónia között, miután a szovjet Vörös Hadsereg blokád alá vette a német fővárost. Bár az első napon csak néhány amerikai repülőgép szállt le a Tempelhof légikikötőben, néhány héten belül a brit–francia–amerikai összefogás eredményeként sikerült biztosítani az elszigetelt nyugat-berliniek ellátását, így a hidegháború első jelentős konfliktusa – 11 hónap elteltével – Sztálin kudarcával végződött.

A jaltai konferencián született határozatoknak megfelelően a Harmadik Birodalom kapitulációja után – az Oderától keletre fekvő területektől megfosztott – Németországot az antifasiszta szövetségesek négy megszállási övezetre osztották fel. Jóllehet, Berlin mélyen a szovjet zónában feküdt, a győztesek a főváros esetében is hasonlóképpen jártak el. A nagyhatalmak kompromisszumának eredményeként a megszállt Németország ügyei a Külügyminiszterek Tanácsának asztalára tartoztak, míg a főváros irányítása a Kommandatúra hatáskörébe került, ám a négypárti együttműködés esélyei a hidegháborús konfliktus kiéleződésével fokozatosan romlottak.

Az egykori szövetségesek a világpolitika színpadán vetélytársakká váltak, ez a rivalizálás pedig Németország esetében okozta a legnagyobb feszültséget, hiszen a jaltai tervekben a felosztás csak átmeneti megoldásként szerepelt; a valódi tét itt az volt, hogy az újraegyesítés vajon kinek az irányítása alatt megy majd végbe. Ez a folyamat egyébként látszólag magától megindult, ugyanis a nyugati győztesek a leküzdhetetlennek bizonyuló recesszión megszállási övezeteik egyesítésével próbáltak felülkerekedni. 1947 szeptemberében Nagy-Britannia és az Egyesült Államok létrehozta Bizóniát – London ezzel egyértelmű jelét adta, hogy a szuperhatalmi versengésben már nem tekinthető egyenrangú partnernek –, majd hamarosan a franciák is csatlakoztak, így született meg Trizónia.

Sztálin természetesen gyanakvással figyelte az eseményeket: egyfelől attól tartott, hogy korábbi szövetségesei kihúzzák alóla a talajt Kelet-Európában, másfelől pedig arra törekedett, hogy Németország szovjet befolyás alatt egyesüljön újra. Erre abban az esetben mutatkozott valós esély, ha a recesszió elhúzódik, és támogatottságot teremt a nyugati kommunista szervezeteknek, így aztán a diktátor 1947-től mindinkább igyekezett szabotálni a közös bizottságok munkáját. Ennek megfelelően Moszkva 1948 februárjában elutasította azt az amerikai javaslatot, hogy a négy megszállási zóna egy új, közös valutával stabilizálja a gazdaságot, miután pedig Trizóniában június 20-án Sztálin hozzájárulása nélkül is bevezették az új márkát, a diktátor radikális lépésre szánta el magát. A következő napon a Szovjetunió bejelentette, hogy ezentúl vizsgálat alá veti a Nyugat-Berlinbe tartó amerikai, francia és brit konvojok rakományát, majd a nyugati szövetségesek elutasítására válaszul a Vörös Hadsereg június 24-én lezárta a fővárosba vezető összes vízi és szárazföldi útvonalat. A kétmilliós metropolis ezzel látszólag áttörhetetlen blokád alá került, azonban a Trizóniából kiinduló három légifolyosó mégis elegendőnek bizonyult Sztálin tervének meghiúsításához.

A szovjet blokád megdöbbentette a nyugati szövetségeseket, Harry S. Truman elnök azonban e válságos pillanatban is megőrizte hidegvérét, és lebeszélte Lucius D. Clay tábornokot, az amerikai zóna parancsnokát a fegyveres fellépésről. Washington el akart kerülni egy újabb háborús konfliktust, ezért Trizónia megszállói úgy döntöttek, hogy a fent említett légifolyosókon keresztül próbálják meg biztosítani a nyugat-berliniek alapvető szükségleteit. A szovjetek eközben fokozatosan csökkentették, majd megszüntették a városrész áramellátását, az éhínség által fenyegetett polgárokat pedig élelmiszerjegyekkel, illetve lakásokkal igyekeztek átcsábítani Kelet-Berlinbe. Nyilvánvaló volt, hogy a németek pusztán ideológiai okokból nem fognak a végtelenségig várni a brit–francia–amerikai segítségre, ezért villámgyorsan „fel kellett építeni” a főváros és Trizónia között húzódó légihidat. Az első – vizet, élelmiszert, fűtőanyagokat és orvosságot szállító – gépek 1948. június 26-án landoltak a Tempelhof repülőtéren, majd a következő napokban egyre több ellátmány érkezett a nélkülöző berliniek számára.

A gatowi légikikötő révén hamarosan a britek is csatlakoztak az amerikai akcióhoz, míg a franciák a Tegel-tónál egy új leszállópálya felépítését is vállalták a siker érdekében, így a légihíd kapacitása nem csak a szovjet, de a nyugati várakozásokat is felülmúlta. Július közepén már átlagosan napi 2500 tonna ellátmány érkezett légi úton Nyugat-Berlinbe, ez a teljesítmény azonban szinte emberfeletti munkát igényelt úgy az irányítók, mint a pilóták részéről: a Tempelhof repülőtéren például minden negyedik percben földet ért egy repülőgép. A nehézségeket jól mutatja, hogy a berlini légihíd működtetése végül amerikai részről 31, brit részről pedig 39 ember életét követelte, amiben az is szerepet játszott, hogy a szovjetek esetenként a rádióadás zavarásával és harci repülőgépek bevetésével igyekeztek még kedvezőtlenebb körülményeket teremteni.

Miután az 1948-49-es év tele viszonylag enyhének bizonyult, a légihíd a hidegebb hónapokban is elégséges ellátást nyújtott a lakosság számára, az idő múlásával pedig lassan a szovjetek is revideálták korábbi álláspontjukat. Egyfelől nyilvánvalóvá vált, hogy az Egyesült Államok és szövetségesei akciójukkal teljesítették a lehetetlent, másfelől pedig világosan kitűnt, hogy a különálló Nyugat-Berlin – és a nyugati márka – önmagában nem jelent veszélyt a szovjet pozíciókra. Sztálinnak ugyanakkor azzal is számolnia kellett, hogy a blokád mérhetetlen népszerűségvesztést okozott a szocialista szuperhatalom számára, ezért hajlandó volt kompromisszumot kötni a német főváros ügyében. A változást Szokolovszkij marsall menesztése jelezte előre, majd 1949 tavaszán a tárgyalások is megkezdődtek, ahol az amerikaiak azzal próbáltak javítani pozíciójukon, hogy húsvétkor 24 óra leforgása alatt 13 000 tonna szenet szállítottak Nyugat-Berlinbe.

A felek végül kompromisszumot kötöttek, így május 12-én Trizónia és a Vörös Hadsereg is feloldotta a maga blokádját, vagyis visszaállt a status quo, ami megalapozta Németország jövőbeni kettészakítottságát. A szövetségesek tehát 11 hónapos kemény munkával sikeresen megtörték a Vörös Hadsereg blokádját, ezért viszont komoly anyagi áldozatot kellett hozniuk: 1948. június 26-a után több mint 278 000 légi küldetés indult, és összesen 2,3 millió tonna áru jutott el Nyugat-Berlinbe, ez az emberfeletti küzdelem azonban időközben 224 millió dollárt emésztett fel.