Megalakul a Magyar Dolgozók Pártja

Szerző: Tarján M. Tamás

1948. június 12-én jelentette be fúzióját a Szakasits Árpád vezette Magyarországi Szociáldemokrata Párt és a Rákosi Mátyás vezetése alatt álló Magyar Kommunista Párt. A két szervezet Magyar Dolgozók Pártja néven egy új politikai alakulatot hozott létre. A kommunisták által kikényszerített aktus eredményeként az MDP lett a magyar belpolitika meghatározó ereje, amely megindította az országot a proletárdiktatúra felé.

Miután Magyarország 1944–45 során felszabadult a náci uralom alól, a belpolitikai élet annak megfelelően alakult, ahogy a megszálló Vörös Hadsereg, és a Sztálin befolyását biztosítani hivatott Szövetséges Ellenőrző Bizottság érdekei megkívánták. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakulásával többpártrendszer jött létre, de Debrecenben a legnagyobb befolyással a moszkoviták – Rákosi Mátyás, Nagy Imre, Gerő Ernő – által 1944 októberében létrehozott kommunista párt rendelkezett, mögötte a Kisgazdapárt, a szociáldemokrata párt, és több polgári alakulat állt. Az 1945-ös nemzetgyűlési választások megmutatták, hogy Magyarországon a kisgazdák képviselik a legjelentősebb politikai erőt – 57%-ot szereztek – akik mellett a kommunisták mindössze a szavazatok 17%-át kapták meg.

Ebben a helyzetben Rákosiék számára a SZEB támogatása adott elegendő erőt, melynek vezetője, Vorosilov elérte, hogy az abszolút többséget szerző kisgazdák koalíciós kormányt alakítsanak, melyben aztán a kommunisták arányukon felül reprezentálhatták magukat. Így szerezte meg például Rajk László a kulcsfontosságú belügyminiszteri pozíciót a Nagy Ferenc-féle kormányban, 1946 márciusában. Szovjet támogatással a kommunisták már 1945-ben megkezdték az úgynevezett szalámitaktikát, hogy minél gyorsabban kiépítsék egyeduralmukat, és a proletárdiktatúrát. A stratégia egyik legfőbb eleme az „oszd meg és uralkodj” elvének alkalmazása volt: Rákosiék kihasználták az egyes pártok – például a Kisgazdapárt, vagy 1948-ban a szociáldemokraták – belső ellentéteit, a jobboldali szárnyat rendszerint fasisztának bélyegezték, majd elérték annak kizárását.

Ezzel egy időben – szintén hasonló indokkal – Rajk révén megszüntették azokat a társadalmi szervezeteket, melyek köztudottan kommunistaellenesek voltak. A párt – és a SZEB – repertoárjába tartozott – egy-egy politikai vezéregyéniség politikai értelemben vett megsemmisítése, akiket aztán koholt vádakkal és zsarolással emigrációba kényszerítettek – mint 1947-ben Nagy Ferencet – vagy egyszerűen erőszakkal elhurcoltattak az országból, ahogy az a konzervatív Bethlen Istvánnal, vagy Kovács Béla kisgazda politikussal történt.

A szalámitaktika két év alatt jelentős sikert hozott a kommunisták számára, akik Nagy Ferenc megzsarolása után Tildy Zoltán köztársasági elnökkel új választást írattak ki, és azt Rajk László belügyminiszter – és a hírhedt kékcédulák – révén el is csalták. 1947 szeptemberében mindössze 22%-kal, de a Kommunista Párt szerezte a legtöbb szavazatot, a felszalámizott kisgazdák tábora majdnem másfél millió fővel esett vissza, míg a szociáldemokraták jelentősen megerősödtek. A győzelem révén a kommunisták – Dinnyés Lajos báb miniszterelnök mellett – megkezdték a bankok, vállalatok államosítását, a létrehozott főtanács – és a vállalatok irányítását meghatározó kádereik – révén pedig megszerezték az ország gazdasági irányítását.

A szalámitaktika részeként ekkorra már csak a szociáldemokraták felszeletelése maradt, miután a kommunista párt a Nemzeti Parasztpártot is beolvasztotta. 1948 során az MSZDP „jobboldali” és Szakasits Árpád vezette baloldali frakciója között kiéleződtek az ellentétek, amit újfent az előbbi frakció kizárásával értek el. A teljhatalommal bíró kommunisták aztán ígéretek, fenyegetések révén elérték, hogy 1948. június 12-én összeüljön az egyesülést kimondó kongresszus, mely a megalakuló Magyar Dolgozók Pártjával az ország egyetlen jelentős politikai ereje maradt.

Miután a kommunisták három év alatt beolvasztották, vagy megsemmisítették legjelentősebb ellenfeleiket, 1949. február 1-jén létrehozták a Magyar Függetlenségi Népfrontot, ahová bekényszerítették a még létező pártocskákat (például Peyer Károly radikális pártját) is. Az 1949-es választásokon már egyedül erre a Frontra lehetett szavazni, így Magyarországon a kommunisták elérték céljukat, és hamarosan megalakíthatták a proletárdiktatúrát.