A budapesti Kossuth híd átadása

Szerző: Tarján M. Tamás

A Kárpát-medencéből visszaszoruló német csapatok Hitler utasítása nyomán 1944–45 fordulóján mindent elkövettek annak érdekében, hogy Budapestnél megállítsák a Vörös Hadsereg előrenyomulását, így a „második Sztálingrádként” emlegetett több hónapos ostrom mérhetetlen szenvedést és pusztítást szabadított a városra. A rombolásból ráadásul – stratégiai okokból – a visszavonuló németek külön is kivették a részüket, így például az ellenséges offenzíva lassítása érdekében 1945 januárjáig az összes Duna-hidat felrobbantották. Amikor a frontvonal túlhaladt a sokat szenvedett városon, az átkelőhelyek hiánya mindennél égetőbb problémaként jelentkezett, hiszen ez az állapot nem csak a város ellátása, vagy az újjáépítés szempontjából jelentett komoly nehézséget, de a Dunántúlon harcoló szovjet csapatokat is könnyen veszélybe sodorhatta.

Miután a főváros környékén 1945 februárjában véget értek a harci cselekmények, a Vörös Hadsereg három hadihidat épített, melyek közül a Margitszigeten át húzódó, „Manci híd” néven ismert átkelő tartósan is megmaradt. A szovjetek 1945 áprilisában mindhárom hidat átadták Budapestnek, a fővárosban pedig ez év során – az Erzsébet híd és a Ferenc József híd roncsainak közelében – két másik pontonhíd is elkészült. A városvezetésnek ugyanakkor azzal is számolnia kellett, hogy a németek által felrobbantott állandó Duna-hidak felújítása a következő jégzajlásig nem fejeződik be, ez pedig komoly gondot okozott, hiszen a jégár előreláthatólag az összes pontonhidat pusztulásra ítélte. A városvezetés és a kormányzat hamarosan belátta, hogy a Buda és Pest közötti kapcsolat biztosításához egy masszívabb, legalább félállandó hídra is szükség lesz, melynek helyét az 1945. április 19-én tartott kormányülés a Batthyány tér és a Kossuth Lajos tér között – a Parlament közvetlen közelében – jelölte ki.

A félállandó híd megalkotásával a Manci híd szerkezetét megtervező Mistéth Endrét, illetve Hilvert Eleket bízták meg, akik egy kilencnyílású, főleg vasbetonból és acélból álló építményt szántak a Duna fölé. Terveik megvalósítása persze korántsem ígérkezett egyszerű feladatnak, hiszen 1945 májusában, közvetlenül a pusztító háború után a hídépítés szinte összes feltétele hiányzott: a nyersanyagokat biztosító gyárak nagy része elpusztult, vagy még nem üzemelt, a szükséges gépek ugyancsak romokban hevertek, és az építőelemek szállítása is jószerével kivitelezhetetlennek látszott. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy a munkához alig 8 hónap állt rendelkezésre, akkor egyetérthetünk azokkal a korabeli beszámolókkal, melyek az építkezést valóságos „csataként” ábrázolták, ahol a Kossuth híd tervezői és munkásai végül fényes győzelmet arattak.

Az akkori viszonyokat jelzi, hogy az építmény jelentős részét gyakorlatilag a Duna-hidak és a főváros épületeinek használható romjai adták, így aztán a cölöpök lerakása után szervezett fémgyűjtés kezdődött Budapesten és az ország minden részén. Ennek következtében a zalai olajkutak és más lerombolt hidak hasznosítható elemei, harckocsik roncsai is „hozzájárultak” a 355 méter hosszú és 11 méter széles – két járműsávval, illetve járdával ellátott – átkelő megépüléséhez, amit az 1945 őszén bevetett modern úszódaruk is jelentősen meggyorsítottak. A kemény munkának hála a Kossuth híd a tervezett időben elkészült, így 1946. január 18-án Tildy Zoltán miniszterelnök és Gerő Ernő közlekedésügyi miniszter átadhatta azt a főváros számára. Az új átkelő ekkor már valóban nélkülözhetetlen volt, ugyanis hét nappal az ünnepélyes átadás előtt a jégzajlás a Budát és Pestet összekötő összes pontonhidat tönkretette.

Jóllehet, a Kossuth híd esztétikai szempontból nem említhető egy napon az 1946-tól átadott „hagyományos” Duna-hidakkal, Mistéth és Hilvert munkája mégis párba állítható a Lánchíd, vagy mondjuk az Erzsébet híd felújításával, hiszen 1946 januárjától a Szabadság híd augusztus 20-i átadásáig ez az egy átkelő kapcsolta össze a főváros két felét. A Kossuth híd aztán a következő években egyre feleslegesebbé vált, ugyanis hamarosan a Lánchíd, az Erzsébet híd és a Petőfi híd is visszakapcsolódott a budapesti közlekedés vérkeringésébe, az évek során pedig a – kis túlzással – „összeeszkábált” építmény egyre rosszabb állapotba került.

Tíz esztendő múltán, 1956 tavaszán a fővárosi vezetés úgy döntött, lezárja az átkelőt a forgalom előtt, négy évvel később pedig a híd lebontásáról is határozatot hozott. 1960 novemberére a Kossuth Lajosról elnevezett építmény utolsó elemeit is kiemelték a folyóból, 1963 elejére pedig már a mederben sem maradt nyoma a korábbi ínséges időkben nélkülözhetetlennek számító hídnak. Mistéth és Hilvert alkotásának helyét csak az Országház épülete mellett és a Duna túlpartján elhelyezett emléktáblák mutatják meg, az irodalomban azonban Háy Gyula Az élet hídja című drámájával maradandó emléket állított a mára szinte teljesen elfeledett Kossuth hídnak.