Megkezdődik a nürnbergi per

Szerző: Tarján M. Tamás

„…azok a németek, akik részt vesznek olasz tisztek tömeges agyonlövetésében vagy francia, holland, belga vagy norvég túszok, vagy krétai parasztok kivégzésében, vagy akik részt vettek a lengyel nép soraiban vagy a Szovjetunió azon területein elkövetett öldöklésekben, amelyekről most söprik ki az ellenséget, tudni fogják, hogy visszaviszik majd őket bűncselekményeik színhelyére, és az általuk gyalázatosan bántalmazott népek fognak ítélkezni felettük. […] Fenti nyilatkozat semmiképpen sem érinti azoknak a főbűnösöknek az esetét, akiknek bűncselekményei nincsenek földrajzilag helyhez kötve és akiket a szövetséges országok kormányainak együttes döntése szerint fognak megbüntetni.”

(Részlet az 1943. október 30-án kiadott, kegyetlenkedésekről szóló moszkvai nyilatkozatból)

1945. november 20-án vette kezdetét a nürnbergi per, mely során a – Nagy-Britannia, Franciaország, a Szovjetunió és az Egyesült Államok által létrehozott – Nemzetközi Katonai Törvényszék a legyőzött náci Németország 24 prominens katonai, politikai és gazdasági vezetőjének felelősségét vizsgálta a második világháború rémtetteiben. A tíz hónapig húzódó eljárás precedensértékűnek bizonyult a nemzetközi büntetőbíráskodás terén, és a Tokióban, illetve Németországban tartott későbbi perek során is a szövetségesek által előzetesen megfogalmazott normák szolgáltak alapul. Ezenfelül a – Londoni Chartába foglalt – „nürnbergi elvek” definiálták az emberiesség elleni bűncselekmények fogalmát, és az 1940-es évek végétől arra ösztönözték az államokat, hogy egyezményeket, intézményeket alkossanak azok szankcionálására.

A felelősségre vonás ígérete

A Harmadik Birodalom ellen küzdő koalíció a világháború kitörése után viszonylag korán arra az álláspontra helyezkedett, hogy a hitleri agressziót és a megszállt területek civil lakosságával szemben alkalmazott terrort a győzelem kivívását követően – diplomáciai szankciók mellett – büntetőjogi eszközökkel is meg kell torolni. A számonkérés gondolata már Nagy-Britannia és Franciaország 1940 áprilisában közzétett – Lengyelország lerohanását elítélő – deklarációjában megjelent, két évvel később, Londonban pedig kilenc leigázott állam emigráns vezetői írtak alá egy hasonló tartalmú határozatot.

1943 októberében a szövetséges nagyhatalmak Moszkvában kiadott nyilatkozatukban megfenyegették a népirtásokban és más, civilek ellen elkövetett erőszakos cselekményekben részt vevő náci vezetőket, hogy a háború befejezése után felelősségre vonják őket. A büntetés „megfelelő” formájáról ugyanakkor a felek már eltérő módon vélekedtek. A források szerint Sztálin a teheráni konferencián a német tisztikar megtizedelését – 50–100 ezer katona kivégzését – javasolta, ezt a módszert azonban Churchill és Roosevelt egyaránt hevesen ellenezte. A brit miniszterelnök statáriális eljárás keretében kívánt leszámolni az elfogott náci háborús bűnösökkel, a kérdésben azonban végül az amerikaiak akarata érvényesült, így a felek – Henry L. Stimson hadügyminiszter javaslata alapján – az 1945. júliusi potsdami konferencia után egy nemzetközi bíróságot állítottak fel a német vezetők felelősségre vonására.

Precedens nélkül

E döntés ugyanakkor több problémát is felvetett, melyek közül a legjelentősebb a precedens hiánya volt. Korábban előfordult már, hogy bizonyos személyeket háborús bűnök miatt ítéltek el – pl. az amerikai polgárháború után az északi hadifoglyok kínzása miatt perbe fogott Henry Wirzet, vagy Törökországban az örmény népirtásban szerepet vállaló katonatiszteket 1919–20 során –, ezeket az eljárásokat azonban minden esetben az adott ország törvényei alapján folytatták le. Nürnberg városában ült össze először olyan testület, melynek tagjait több ország delegálta: a perben 1–1 amerikai, szovjet, brit és francia bíró, illetve helyettes ítész vett részt, de a négy nagyhatalom főügyészeket és jogászokat is egyenlő számban küldhetett. A bíróság működéséhez éppen ezért elengedhetetlen volt a nemzetközi bíráskodás jogi alapjainak megteremtése, mindenekelőtt a „háborús bűnök” definiálása.

Ezt a feladatot a szövetségesek az 1945 augusztusában kiadott Londoni Charta révén oldották meg, mely a büntetendő cselekményeket négy kategóriába sorolta: a Nemzetközi Katonai Törvényszék béke elleni, emberiesség elleni és háborús bűntettek, valamint az előző három elkövetésére irányuló összeesküvés vádjával indíthatott eljárást. A „genocídium”, azaz népirtás kifejezés – ekkor még alapvetően, de nem kizárólagosan a holokauszt során elkövetett tömeggyilkosságokra alkalmazva – a per és az előzetes jogi munkálatok nyomán került be a szakzsargonba. A dokumentum kiemelte, hogy a bíróság a világháború kitörése – tehát 1939. szeptember 1-je – után elkövetett bűncselekmények esetében illetékes.

A győztes nagyhatalmak úgy döntöttek, hogy a pert Nürnbergben folytatják le, amely választás egyfelől szimbolikus, másfelől pedig gyakorlati okokra vezethető vissza. Mint ismeretes, a bajorországi város különös jelentőséggel bírt a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt történetében, hiszen itt került sor 1923-tól a náci nagygyűlésekre, évekkel később pedig Hitler arra is gondot fordított, hogy a Reichstag egy kihelyezett ülésen itt fogadja el a – zsidóságot jogfosztott státusba taszító – hírhedt faji törvényeket. A háborús bűnösök nürnbergi számonkérése a második világháborús győztesek szemében a nemzetiszocialista eszmék teljes megsemmisítését jelképezte. Mindazonáltal az a körülmény is komoly súllyal esett latba, hogy a felégetett, szétbombázott Németországban rendkívül kevés olyan épület maradt, mely alkalmas lett volna egy ilyen nagyszabású per lefolytatására; a Nürnberg városában található Igazságügyi Palota viszont nagyjából épségben vészelte át a légitámadásokat.

Az eljárás menete

A négy főügyész – az amerikai Robert H. Jackson, a francia Francois de Menthon, a szovjet Roman Rudenko és a brit Sir Hartley Shawcross – az 1945. október 6-án benyújtott vádiratban összesen 24 német személyt rendelt a Nemzetközi Katonai Törvényszék elé, akik megítélésük szerint – katonai, politikai, gazdasági, vagy közéleti pozíciójuk révén – döntő szerepet játszottak a Harmadik Birodalom által elkövetett háborús bűncselekményekben. A megidézettek döntő többsége a csúcsvezetők közé tartozott – pl. Göring, Ribbentrop, Alfred Jodl, vagy Karl Dönitz –, de mellettük Nürnbergben például Walther Funk gazdasági minisztert, Albert Speer főépítészt, vagy Hjalmar Schacht közgazdászt is a vádlottak padjára ültették. Miután Hitler 1945. április 30-án öngyilkos lett, és hozzá hasonlóan Himmler és Goebbels is önkezével vetett véget életének, a háborús bűnösök listáján a legmagasabb rangban Hermann Göring, a Luftwaffe parancsnoka állt.

Robert Ley, a Német Munkafront vezetője 1945 októberében – már fogolyként – szintén öngyilkosságot követett el, Gustav Krupp von Bohlen und Halbachról, a híres gyárosról pedig utóbb bebizonyosodott, hogy tévedésből fia, Alfred helyett került a vádlottak közé, így a nürnbergi bírák a tíz hónapos eljárás végén, 1946. október 1-jén végül 22 személy ügyében hoztak ítéletet. A perben három főt – Schachtot, Franz von Papen korábbi kancellárt és nagykövetet, valamint Hans Fritzsche rádiókommentátort, a goebbelsi propagandaminisztérium főmunkatársát – felmentettek az ellenük felhozott vádak alól, hetet börtönbüntetésre, tizenkettőt pedig kötél általi halálra ítéltek. Mivel Martin Bormann nem vett részt a tárgyalásokon – valójában már korábban életét vesztette, de halálának bizonyítékai csak 1972-ben kerültek elő –, Göring pedig a kivégzés előtti este öngyilkosságot követett el, 1946. október 16-án végül 10 háborús bűnöst akasztottak fel a nürnbergi börtön tornacsarnokában. Holttestüket később egy müncheni krematóriumba szállították, majd a hamvakat az Isar folyó felett szórták szét. A börtönbüntetésre ítélt náci vezetők Spandauba kerültek.

Ellentmondások és kritikák

A Nemzetközi Katonai Törvényszék 1945. november 20-a után végzett munkáját több jogász és a kortárs közvélemény is súlyos kritikával illette. Egyes szakemberek elvi alapon sérelmezték, hogy a bírák ex post facto ítélkeztek – tehát visszamenőleg olyan cselekményeket szankcionáltak, melyeket elkövetésük idején még nem büntetett törvény –, a döntő többség azonban azt kifogásolta, hogy a per részrehajlóan bánt a szövetségesekkel, és elmulasztotta az ő bűneik megtorlását. A közvéleményt kétségkívül a Szovjetunió nürnbergi szerepvállalása háborította fel leginkább, hiszen Sztálin – a Molotov-Ribbentrop-paktum megkötése után – részt vett Lengyelország lerohanásában, háborút indított Finnország ellen, majd 1940-ben a balti államokat is megszállta. A szovjet–német megnemtámadási egyezmény – Ernst von Weizsäcker által 1946 tavaszán feltárt – titkos záradéka magát a szövetséges törvényszéket is kompromittálta, ezt pedig végül csak oly módon sikerült kiküszöbölni, hogy a dokumentumot hamisítványnak nyilvánították. Az is megütközést keltett, hogy a Sztálin által delegált bíró, Iona Nyikicsenko korábban aktív szerepet vállalt az 1930-as évek tisztogatásaiban, többek között ő hozott ítéletet a Kamenyev és Zinovjev ellen indított koncepciós perben.

Maguk a nyugati szövetségesek sem tudták elhárítani a fejük fölül azt a vádat, hogy valójában a győztesek jogán, és nem erkölcsi alapon ítélkeznek a náci háborús bűnösök felett. Hitelességüket a Japán ellen végrehajtott atomtámadások, valamint a német polgári lakosságot ért pusztító légicsapások is rombolták, de a legnagyobb kellemetlenséget egyértelműen az okozta, hogy bizonyos bűncselekmények kapcsán nekik is el kellett ismerniük vétkességüket. Ezekben az esetekben a bíróság – meglehetősen visszás módon – úgy döntött, hogy a vádlottakat sem marasztalja el; alapvetően ennek köszönhető, hogy Karl Dönitz tengernagyot nem vonták felelősségre a korlátlan tengeralattjáró-háború bevezetése miatt, és végül mindössze tízéves börtönbüntetésre ítélték.

Nürnberg öröksége

A nyilvánvaló hibák és visszaélések ellenére ugyanakkor a nürnbergi per mégis jelentős lökést adott a nemzetközi büntetőjog fejlődésének. Precedenst és normákat teremtett az emberiesség elleni bűncselekményeket elkövetők felelősségre vonására, akik – sajnálatos módon – egyáltalán nem tűntek el a második világháború után. Miután Tokióban a Távol-keleti Nemzetközi Katonai Törvényszék eljárást indított a japán háborús bűnösökkel szemben, és Nürnbergben a következő esztendőkben – például az orvosok, vagy a miniszterek perében – újabb náci funkcionáriusok kerültek a vádlottak padjára, e bíráskodási gyakorlat tovább fejlődött, és idővel – nemzetközi egyezmények formájában – jogszabályokká kristályosodott ki. A népirtások megelőzéséről szóló 1948-as megállapodást és az 1949. évi genfi egyezményeket a nürnbergi elvek ihlették, de közvetetten azokból eredeztethető az emberiesség elleni bűnökkel foglalkozó Nemzetközi Büntetőbíróság 2002-es megalapítása is.

Az 1945–46. évi per egyébiránt nem csupán jogi, hanem technikai szempontból is fontos újításokat hozott. Miután a tárgyalóteremben számos nemzet képviselői gyűltek össze, megoldást kellett találni arra, hogy a bírák, ügyészek, ügyvédek és vádlottak anélkül is megértsék egymást, hogy a szövegeket – időigényes módon – több nyelven megismételnék. A 10 hónapig tartó nürnbergi eljárás alatt forradalmasították a (szinkron)tolmácsok munkáját, és ezzel jelentős mértékben leegyszerűsítették a kommunikációt a későbbi nemzetközi tárgyalásokon.

A nürnbergi per vádlottjainak listája

Halálraítéltek (12 fő):

Martin Bormann, a Pártkancellária vezetője, Hitler személyi titkára (távollétében ítélték el)

Hans Frank, a Lengyel Főkormányzóság első embere

Wilhelm Frick belügyminiszter, majd a Cseh–Morva Protektorátus vezetője, a nürnbergi faji törvények egyik megalkotója

Hermann Göring birodalmi marsall, a Luftwaffe parancsnoka

Alfred Jodl tábornok, a Wehrmacht vezérkari főnöke

Ernst Kaltenbrunner tábornok, az RSHA vezetője (Reichssicherheitshauptamt, azaz Birodalmi Biztonsági Főhivatal, az elnyomó apparátus csúcsszerve)

Wilhelm Keitel tábornok, az OKW főparancsnoka (Oberkommando der Wehrmacht – a német haderő főparancsnoksága)

Joachim von Ribbentrop külügyminiszter

Alfred Rosenberg, a keleti megszállt területek minisztere, a náci párt főideológusa

Fritz Sauckel, a türingiai tartomány Gauleitere – a náci párt által megbízott regionális vezető –, a náci kényszermunkaprogram felelőse

Arthur Seyss-Inquart, Hollandia kormányzója, korábban Ausztria kancellárja, az Anschluss egyik előkészítője

Julius Streicher, Frankónia Gauleitere és antiszemita publicista

Börtönbüntetésre ítéltek (7 fő):

Karl Dönitz (10 év), a német haditengerészet – Kriegsmarine – főparancsnoka 1943-tól

Walther Funk (életfogytiglan), gazdasági miniszter, a Reichsbank vezetője

Rudolf Hess (életfogytiglan), Hitler helyettese 1941-ig, egy béketárgyalási kísérlet során Nagy-Britanniában fogságba esett

Konstantin von Neurath (15 év) külügyminiszter, Ribbentrop elődje, majd 1943-ig a Cseh–Morva Protektorátus vezetője

Erich Raeder (életfogytiglan), a német haditengerészet főparancsnoka 1943-ig

Baldur von Schirach (20 év), 1940-ig a Hitlerjugend vezetője, majd Bécs Gauleitere

Albert Speer (20 év), Hitler főépítésze, 1942-től fegyverkezési miniszter

Felmentettek (3 fő):

Hans Fritzsche rádiókommentátor, a propagandaminisztérium vezető munkatársa

Franz von Papen kancellár (1932), majd 1933–34-ben Hitler kancellárhelyettese, később osztrák, majd török nagykövet

Hjalmar Schacht közgazdász, a Reichsbank vezetője és gazdasági miniszter a második világháború előtt

Ítélet nélkül zárult/meg sem kezdett eljárások (2 fő):

Gustav Krupp von Bohlen und Halbach gyáros, a Krupp Művek vezetője; egy hiba folytán a fia helyett idézték a perbe, de az eljárást egészségi állapota miatt sem folytatták le

Robert Ley, a Német Munkafront vezetője, 1945 októberében öngyilkosságot követett el