Finnország hadat üzen a náci Németországnak

Szerző: Tarján M. Tamás

„2. Finnország vállalja, hogy lefegyverzi a német szárazföldi, vízi és légi egységeket, melyek 1944. szeptember 15-e után finn területen maradtak, személyzetüket pedig hadifogolyként átadja a Szövetséges Főparancsnokságnak, amiben a szovjet kormányzat segítséget nyújt majd a finn hadseregnek.”
(Részlet az 1944. szeptember 19-i szovjet-finn fegyverszüneti egyezményből)

1945. március 3-án küldte el hivatalos hadüzenetét Finnország a náci Németországnak, mely deklaráció az október óta tartó lappföldi háború miatt csupán csak szimbolikus jelentőséggel bírt.

Finnország mérete és a Szovjetunió szomszédságában elfoglalt pozíciója nyomán nem tartozott azon államok közé, amelyeket jó érzéssel töltötte el a közelgő második világháború előszele, a Molotov-Ribbentrop-paktum azonban a skandináv állam jövőjét is meghatározta. Miután a szovjet-német egyezmény Sztálin érdekszférájába utalta Finnországot, Moszkva a balti államokhoz hasonlóan itt is agresszívan lépett fel, és amellett, hogy igyekezett kierőszakolni egy „védelmi szerződést”, Leningrád biztonsága érdekében területcserét próbált kieszközölni a finneknél. A szóban forgó földterület, Viborg környéke, illetve a Finn-öböl bejáratát őrző Hanko-félsziget ugyanakkor a finn védelmi rendszerben is kiemelt szerepet játszott, ezért a köztársaság visszautasította a szovjet „ajánlatot”, amiért később súlyos árat kellett fizetnie.

1939 novemberében a Vörös Hadsereg megrendezett egy incidenst a karéliai Mainila mellett, arra hivatkozva pedig a Szovjetunió hadat üzent Finnországnak. Megkezdődött az úgynevezett téli háború, mely során Sztálin várakozásával ellentétben a finn hadsereg nemcsak hősiesen, de egyúttal eredményesen is védekezett, és négy hónapon át feltartóztatta a szovjet túlerőt. Bár Finnország 1940 márciusában kénytelen volt békét kötni a Szovjetunióval, később pedig át kellett engednie a jeges-tengeri Petsamo kikötőjét, Viborg környékét és Karélia egyes részeit, ezzel együtt megőrizhette függetlenségét, ami az erőviszonyokat tekintve hatalmas sikernek számított.

Sztálin tehát erőszakkal megszerezte a finnektől, amit azok szépszerével nem voltak hajlandóak odaadni, a skandináv állam azonban ennek következtében a náci Németország felé közeledett, hiszen mástól aligha remélhetett támogatást az elveszített területek visszahódításában. Miután Hitler 1941. június 22-én háborút indított a Szovjetunió ellen, három nap késéssel Risto Ryti elnök is elküldte hadüzenetét Moszkvába, a finn seregek pedig rövid időn belül visszaszerezték az elcsatolt országrészeket, sőt, Karéliában át is lépték az egykori határt.

A köztársaság ezzel vitathatatlanul elkötelezte magát a tengelyhatalmak mellett, Finnország második világháborús szereplését azonban mégis árnyaltabban szokás értékelni. Ez nem csak azért van így, mert a finnek deklaráltan az 1940 márciusában lezárt háborút vívták tovább – így az 1941–44 közti küzdelmet „folytatólagos háborúként” emlegetik –, hanem azért is, mert igen körültekintően támogatták a náci Németországot.

Bár Finnországnak lehetősége nyílt rá, 1941 nyarán nem vette birtokba a murmanszki vasutat, emellett pedig Leningrád ostromában is csak vonakodva, az elvártnál jóval kisebb haderővel vett részt. Sztálin lényegében hálás lehetett a finneknek, hiszen a szovjet utánpótlási vonalak megmaradása és így a Néva-parti város ostromának sikertelensége döntő részben a skandináv ország vezérkarának döntésén múlt.

Mint később kiderült, a finnek okosan politizáltak, hiszen 1942-ben, Sztálingrád alatt Fortuna átpártolt a szovjetekhez, és a németek fokozatosan visszaszorultak a végtelen orosz sztyeppéről. 1944 júniusában a Vörös Hadsereg ismét Finnország határán állt, és bár Risto Ryti elnök biztosította Hitlert, hogy a német fegyverszállítmányokért cserében nem fog kihátrálni a tengelyhatalmak mögül, a politikus augusztus eleji bukása után a köztársaság ismét oldalt váltott. 1944. szeptember 19-én, Moszkvában Mannerheim elnök küldöttsége fegyverszünetet kötött a szövetségesekkel, mely egyezmény értelmében – Romániához, Bulgáriához, vagy később Magyarországhoz hasonlóan – a finnek szembefordultak a németekkel, és szinte az aláírás pillanatában megkezdték a Wehrmacht és az SS erőinek kiszorítását.

A finn–német háború tehát valójában már jóval a hivatalos hadüzenet előtt megkezdődött, és igen komoly erőfeszítéseket követelt a skandináv nemzet részéről. A javarészt Lappföldön zajló küzdelem egészen 1945 áprilisáig elhúzódott, ez idő alatt pedig a lapp települések épületeinek közel a fele megsemmisült – a főváros, Rovaniemi szinte teljesen elpusztult –, és 100 000 ember kényszerült elhagyni lakóhelyét. Az 1945. március 3-án elküldött hivatalos hadüzenet tehát érdemben sem a háború menetén, sem Finnország megítélésén nem változtatott: a német kapituláció után megkezdődő béketárgyalásokon a skandináv állam egyértelműen a vesztesek közé került, ám el tudta kerülni a szovjet megszállást, és nem kellett csatlakoznia a szocialista tömbhöz sem. Bár a finlandizáció keretében Helsinkiben hosszú évtizedeken át komoly moszkvai befolyás érvényesült, Finnország sajátos útján járva meg tudta akadályozni, hogy Kelet-Európához hasonló mértékben leszakadjon a nyugati világtól.