A potsdami konferencia megnyitása

Szerző: Tarján M. Tamás

1945. július 17-én találkozott Potsdamban Harry S. Truman amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Sztálin szovjet diktátor, a második világháborúban győztes szövetséges nagyhatalmak három vezetője. A politikusok potsdami tárgyalásai nyomán alakult ki a világháború utáni Európa képe, miközben a háttérben már megjelentek a hidegháborút kiváltó érdekellentétek is.

A három antifasiszta szövetséges hatalom vezetői 1943 novemberében, Teheránban találkoztak először, ahol megállapodtak az együttműködés feltételeiről, majd’ másfél évvel később, 1945 februárjában a jaltai konferencián már arról döntöttek, hogy a háborút a totális német vereségig folytatják. A náci birodalom 1945. május 8-i kapitulációjával Európában véget ért a világháború, így időszerűvé vált egy harmadik tanácskozás összehívása, hogy a szövetségesek döntsenek a romokban heverő kontinens sorsáról, és a még mindig háborúzó Japán elleni fellépés részleteiről. A korábbi megállapodások értelmében a találkozót – szimbolikus okokból – Berlinhez közeli Potsdamban, a porosz királyok és német császárok kastélyában, a híres Cecilienhofban tartották meg.

Miután Roosevelt amerikai elnök 1945 áprilisában elhunyt, helyette az alelnöki tisztséget mindössze 82 napon  át betöltő Truman képviselte az Egyesült Államokat. Nagy-Britannia részéről pedig – az éppen zajló választások miatt – Churchill csak július 25-éig vett részt a konferencián, és aznap délután visszatért Londonba. Miután a választásokat a Munkáspárt nyerte meg, a király Clement Attlee-t nevezte ki miniszterelnöknek, aki július 28-án csatlakozott a potsdami tárgyalásokhoz. Így Sztálin maradt az egyedüli vezető, aki Jalta után Potsdamban is tárgyalóasztalhoz ülhetett. Ennek később súlyos következményei lettek Európára nézve, ugyanis a két „újonc” kevéssé ismerte a szovjet vezetőt – Truman például kezdetben optimistán nyilatkozott róla és a kompromisszumok lehetőségéről. Sztálin azonban a szovjetek által elfoglalt európai területek kérdésében ragaszkodott a saját álláspontjához, miközben szabad választásokat ígért.  

A potsdami konferencia idejére Európa területének túlnyomó része a szovjet és angolszász erők által létrehozott Szövetséges Ellenőrző Bizottság felügyelete alá került, aminek értelmében Ausztria és Németország közös megszállás alatt állt. A közös övezettől nyugatra fekvő országokban az angolszászok felügyelték a rendet, a keleti területeken pedig a Vörös Hadsereg állomásozott. A konferencia ezért általánosságban valamennyi állam sorsával foglalkozott, de a központi kérdés a németek sorsának rendezése volt: először is, Attlee, Truman és Sztálin megállapodott abban, hogy az 1938-as Anschlusst érvénytelennek kell nyilvánítani, és ennek megfelelően mint két különálló entitást kell őket megszállás és ellenőrzés alá vonni.  

A négy “D” – denacifikáció, demilitarizáció, demokratizálás és  decentralizáció – elvének szellemében a három nagyhatalalom Franciaországgal kiegészülve, a német és osztrák állam megszállási zónákban a demokratikus átalakítás részeként a náci szervezetek feloszlatását, a német haderő leszerelését, demokratikus választásokat és a két ország hagyományos szövetségi szerkezetének helyreállítását szorgalmazta. Az általános kérdésekben a július 30-án életre hívott közös testületre, a Szövetséges Ellenőrző Tanácsra bízta a döntéseket. Potsdamban döntöttek arról is, hogy Berlin, a legyőzött Német Birodalom fővárosa – mintegy a közös győzelmet szimbolizálva – együttes ellenőrzés alá kerüljön, amit a szovjetek a hidegháború idején valószínűleg már mélyen megbántak.

A jaltai rendezési tervek közül az 1938 előtti osztrák önállóság  visszaállítása szintén napirendre került. Arról is gondoskodni kellett, hogy Németországnak a jövőben ne legyen módja revánsot venni a vereségért. Ezt a jóvátételek mellett főként határmódosítások révén lehetett a leghatásosabban elérni, ami  elsősorban Sztálin céljainak kedvezett. Háborús győzelme után ugyanis a Szovjetunió végleg beolvasztotta az 1940-ben megszállt balti államokat, megszerezte a beneši Csehszlovákiától Kárpátalját. Ahhoz is ragaszkodott, hogy az 1919-21-es szovjet-lengyel háború során elvesztett területeket visszavegye, s sz új határ a Jaltában már elfogadott Curzon vonal legyen. Az ily módon Szovjetunióhoz került területekről a szovjet hatóságok által szervezett lakosságcsere keretében a háború utáni években a lengyeleket a mai Lengyelország területére, a két világháború között Kelet-Lengyelországban élt ukránokat, fehéroroszokat és litvánokat pedig a Szovjetunióba költöztették. 

Sztálin Lengyelországot a területi veszteségekért a régi Kelet-Poroszország déli és nyugati részeivel, Danzing Szabad Várossal, valamint Szilézia és Pomeránia tartományokkal javasolta kárpótolni. A lengyel–német határ ily módon az Odera és a Neisse folyó nyugati ágához került. A potsdami konferencia határozatot hozott az itt élő németek sorsáról is: kitelepítésre ítélte mindazokat, akik az új Németország határain kívül ragadtak. A szovjet front elől menekülő németekhez a potsdami döntés következményeként 1945 után több millió egykori német állampolgárt és úgynevezett népi németet űztek el vagy telepítettek  át Németország megszállási zónáiba, súlyosan nehezítve ezzel a romokban heverő ország talpra állását.

A szovjet diktátor célja a terjeszkedés során főként stratégiai szempontból jelentős területek megszerzése volt. Sztálint ekkor már az a szándék vezérelte, hogy bebiztosítsa magát a paranoiával határos módon várt nyugati támadás ellen, másrészt pedig, hogy a Vörös Hadsereg megszállása alá került területeket tartósan ellenőrzése alatt tarthassa. Churchill és Truman egyaránt tartott a szovjet megszállás alá került területek szovjetizálásától, de bíztak abban, hogy a demokratikus pártok összefogásával, illetve a vesztes országokban létrehozott szövetséges ellenőrző bizottságok felügyelete alatt sikerül szabad választásokat tartani a szovjet vörös hadsereg által felszabadított és megszállt országokban. Ez azonban hiú reménynek bizonyult: a Churchill által megjósolt vasfüggöny leereszkedése előtti hónapokban Sztálin éppen arra tett kísérletet, hogy még nyugatabbra tolja ki befolyási övezetét. Attlee és Truman egyetértésével Kelet-Poroszország északi részét a Szovjetunió annektálta – a tartomány egykori fővárosa, Königsberg ma Kalinyingrád néven a kalinyingrádi kerület központja. A kerület területileg nem határos Oroszországgal, s így Lengyelország és Litvánia közti exklávét alkot.   

Miután 1945. július 16-án az új-mexikói San Antonio közelében a White Sands Rakétakísérleti Telep sivatagi területén az amerikaiak sikerrel próbálták ki az első atombombát, Trumant táviratban értesítették az atomrobbantásról. Egy héttel később, július 24-én Truman a konferencia szünetében felfedte Sztálin előtt az atomfegyver sikeres kipróbálását. Ma már ismeretes, hogy Sztálin a szovjet hírszerzésnek köszönhetően tudott az amerikai atomfegyverről. Az emberiség történetében új korszakot nyitó fegyver a Japánnal kapcsolatos tárgyalások során került az érdeklődés középpontjába, a császárság ugyanis még mindig harcban állt a szövetségesekkel. 

A konferencia résztvevői a Japán elleni küzdelem esetében is a teljes győzelmet tartották elfogadható eredménynek, ezért július 26-án feltétlen megadásra szólították fel az elkeseredetten harcoló japánokat, Hirohito császár azonban kormánya nevében elutasította a követelést. Truman elnök ezért a potsdami találkozó augusztus 2-i berekesztése után az atombomba bevetéséről döntöttek; a nukleáris fegyver az augusztus 6-i és 9-i támadások során elpusztította Hirosimát, majd Nagaszakit, és több tízezer civil halálával próbálta megtörni a távol-keleti nagyhatalmat. A borzasztó pusztítás végül megtörte a japán ellenállást. A szigetország megadta magát a szövetségeseknek, és ezzel új korszak kezdődött a világtörténelemben, melyet a két szuperhatalom, a Szovjetunió és az Egyesült Államok rivalizálása jellemzett. 

A potsdami konferencia július 17. és augusztus 2. között 13 ülést tartott. A közös közleményben rögzített döntések alapvetően befolyásolták a világháború utáni rendezés fő kérdéseit: pl. a békekonferencia előkészítését, Németország, Ausztria, Lengyelország és a vesztes országok helyzetét, Königsberg szovjet megszállását, a német jóvátételt, illetve a német hadiflotta és kereskedelmi hajók ügyét, a háborús bűnösök megbüntetését, a lengyelországi, csehszlovákiai és magyarországi német lakosság németországi áttelepítését.