Japán beveti az első kamikaze egységet

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ha Japán lelkéről kérdeznél, azt mondanám, olyan mint amikor a vadcseresznye virága illatozik a hajnali napfényben.”
(Motoori Norinaga sírverse, ez alapján választották ki később a kamikaze alakulatok neveit)

1944. október 21-én, a Fülöp-szigeteki Leyte-öbölben vívott tengeri ütközet során vetették be első alkalommal a japán légierő különleges öngyilkos alakulatát, mely hamarosan kamikaze néven vált rettegetté. Az „isteni szél” először a HMAS Australia hadihajóra csapott le, és harminc ember életét követelte, a támadást pedig több ezer hasonló bevetés követte, melyek tovább fokozták a világháború borzalmait.

A kandzsik hibás olvasata nyomán kamikaze alakban ismertté vált sinpú kifejezés japán nyelven „isteni szél” jelentéssel bír, és eredetileg arra a szerencsés tájfunra vonatkozott, mely a szigetek ellen inváziót indító mongol hajóhadat két ízben is megsemmisítette. A csodálatos megmenekülés története évszázadok múltán azon ideológia alapja lett, miszerint Japánt maguk az istenek védelmezik, ezért a második világháború idején az agyonfanatizált hadsereg a kamikaze szót a maga céljaira sajátította ki. A csendes-óceáni hegemóniára törekvő császárságnak pedig 1944 során már igencsak elkélt az égi segítség, a Midway-szigeteknél elszenvedett japán vereség után ugyanis – a híres „békaugrás” segítségével – az Egyesült Államok véres ütközetek révén egyre közelebb került a központi szigetekhez, és komolyan fenyegette a hadiipar számára nélkülözhetetlen Fülöp-szigeteki olajlelőhelyeket is.

Japán katonái egyébként már az Ónisi Takidzsiró admirális nevéhez fűződő öngyilkos taktika megalkotása előtt tanúbizonyságot tettek végtelen fanatizmusukról, ugyanis az amerikai túlerő ellen vívott reménytelen harcok során a megadás helyett rendre az öngyilkos rohamot és a hősi halált választották. Ez volt a harcosok csatakiáltása nyomán elnevezett banzáj, melyet a kamikazéhoz – és a szeppukuhoz, más néven harakirihez – hasonlóan csakis a japán múlt tükrében érthetünk meg.

A sziget történelme ugyancsak bővelkedett a véres eseményekben, a korábbi évszázadok során kialakult szamuráj normarendszer, a busidó pedig még a 20. század modern tömeghadseregében is komoly szellemi befolyással bírt. A busidó ideológiája szerint a legnagyobb megaláztatás egy harcos számára a hadifogság volt, a szamurájok tehát életük megőrzésével mindörökre elveszítették becsületüket. Ennek megfelelően az öngyilkosságnak számos rituális formája alakult ki, a kamikaze azonban sok szempontból mégis eltért ezektől a szertartásoktól, hiszen a halálra ítélt pilóták nem feltétlenül önkéntes elhatározásból vetettek véget életüknek.

Bár a korábbi japán–amerikai összecsapások során is akadtak példák öngyilkos támadásokra, a történészek a Leyte-öbölben, 1944. október 21-én végrehajtott becsapódást tartják az első igazi kamikaze akciónak, mivel azt már egy 16 gépből álló speciális kötelék, az Isteni Szél Különleges Támadó Egység egyik pilótája hajtotta végre. A kamikazék első rohama felemás eredményt hozott, ugyanis a 4 öngyilkosságra vállalkozó pilótából 3 a HMAS Australia légvédelmi ágyúinak áldozata lett, a negyedik gép azonban 30 tengerész mellett John Augustine Collinsszal, az ausztrál flotta vezérkari főnökével is végzett.

A Leyte-öbölben végrehajtott akció után aztán mind gyakoribbá váltak az öngyilkos támadások, melyeket általában három kamikaze egységből és két kísérőből álló kötelékek hajtottak végre. A felszállás előtt a gépekre robbanószerkezeteket erősítettek, a későbbi tömeges bevetések során azonban már csak egyszerűen teletöltötték a repülőket üzemanyaggal. Az utolsó küldetésükre induló pilótákat részletes utasításokkal látták el arra vonatkozóan, hogy lehetőség szerint hol célozzák meg a kiválasztott anyahajókat, vagy rombolókat, illetve, hogy milyen módszerrel – 7000 méteres magasságban, vagy igen alacsonyan, az óceán felett repülve – játsszák ki a radarokat és a rettegő szövetségesek légvédelmi rendszerét.

A Leyte-öbölben október 23-án megindított amerikai offenzíva során a kamikazék tehát mind gyakrabban kerültek bevetésre, miután pedig 25-én Szeki Jukio „szerencsés” becsapódása nyomán a USS St. Lo repülőgép-hordozó az óceán fenekére került, a japán hadvezetés még komolyabb reményeket fűzött öngyilkos egységeihez. 1944 végén a tokiói vezérkar már egyenesen azzal számolt, hogy a kamikaze akciók révén Japán képes lesz visszaverni a főszigetek felé közeledő amerikai haderő támadását, és a győzelem reményében az őrület határáig fanatizálta pilótáit. Dacára annak, hogy a következő hónapokban az Egyesült Államok a Fülöp-szigetek után Tajvanon, majd a Rjúkjú-szigeteken is megvetette a lábát, a császárság katonai vezetése nem ismerte fel irreális elvárásait.

A kamikazék bevetése éppen ellenkező tendenciát mutatott, az Okinaváért folytatott két hónapos – 1945 áprilisától júniusáig tartó – küzdelem során ugyanis összesen 1465 öngyilkos bevetést hajtottak végre, melyek során gyakran 17 esztendős pilóták csapódtak gépeikkel a szövetséges hadihajók testébe. A nyugati ember számára felfoghatatlan fanatizmus valósággal sokkolta az amerikaiakat, hiszen úgy tűnt, Japán – még a civilek esetében is – szó szerint az utolsó emberig akarja folytatni a véres és reménytelen küzdelmet.

A szörnyű háború végső szakaszában, melyet 1945 augusztusában a Hirosimára és Nagaszakira ledobott atombombák zártak le, a kamikaze pilóták az amerikai légierő hivatalos adatai szerint összesen 34 hajót süllyesztettek el, és körülbelül tízszer ennyinek okoztak sérülést. Ez a harcmodor tehát valóban jelentős veszteségeket okozott az amerikaiaknak, ugyanakkor azt mégsem állíthatja senki, hogy a 2800 feláldozott pilóta szörnyű halálának bármiféle értelme lett volna.