Létrehozzák a Bretton Woods-i rendszert

Szerző: Tarján M. Tamás 

1944. július 22-én ért véget a Bretton Woodsban tartott konferencia, ahol az Egyesült Államok és Nagy-Britannia vezetésével a nyugati antifasiszta hatalmak megegyeztek a világháború után újjáépítendő gazdasági rendszer alapelveiről. A New Hampshire-i városban zajló tárgyalások eredményeként alakult ki a liberális piacgazdaság elméleti modellje, és – az IMF, a GATT, majd 1945 végén a Világbank intézményeinek létrehozásával – a Bretton Woods-i rendszer néven ismert mechanizmus, mely hatékonyan segítette elő Európa újjáépülését. 

Még javában zajlottak a második világháború küzdelmei, amikor 1944. július 1-jén Harry Dexter White és John Maynard Keynes vezetésével a Bretton Woodsban található Mount Washington Hotelben 44 ország 730 képviselője tárgyalóasztalhoz ült, hogy elméletben megalkossa a háború utáni világgazdasági rendszert. Az összegyűlt közgazdászoknak a romokban heverő – és a későbbiekben még nagyobb veszteségeket elszenvedő – európai kontinens újjáépítésén túl egy másik feladattal is meg kellett birkóznia: úgy kellett megtervezniük a rendszert, hogy abban ne jöhessen létre újabb, az 1929-33-as világgazdasági válsághoz hasonló kataklizma, ami politikai zűrzavarral és újabb szélsőséges térnyeréssel fenyegetett. A szakemberek felismerték a válság legnagyobb tanulságát, nevezetesen azt, hogy 1929 után, a veszély érzékelését követően az egyes államok egymás kárára próbáltak boldogulni, ezzel pedig tovább súlyosbították a helyzetet.

A Bretton Woods-ban összeülő közgazdászok David Ricardo ismert tétele nyomán – miszerint két állam jobban jár, ha két, általa termelt termékből egyet gyárt és egyet importál; ezt hívják komparatív előnynek – azt hangsúlyozták, hogy véget kell vetni a nacionalista, protekcionista gazdaságpolitika korának, és a lehető legszabadabb piacot kell kiépíteni. Ahhoz, hogy ez a hatékony rendszer felépülhessen, olyan világszervezetekre volt szükség, melyek meggyorsítják Európa talpra állását, és összehangolják a tagok működését: ezért hozták létre a fejlődés fő oszlopának bizonyuló Nemzetközi Újjáépítési és Fejlesztési Bankot, az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezményt – azaz a GATT-ot, mai utódja a Világkereskedelmi Szervezet, a WTO – és az elszámolásokat megkönnyítő IMF– Nemzetközi Valutaalap – intézményét. Az új szervezetek adták a későbbi Bretton Woods-i rendszer alapját. 

A közgazdászok terveiben az IMF töltötte be a legjelentősebb szerepet, mivel a szervezet meghatározta a pénznemek egymáshoz viszonyított értékét, és az adott államok kormányait folyamatos korrekcióra kötelezte. A valuták stabilizálása merőben új dolognak számított, ugyanis korábban a világot nem jellemezte egységes rendszer, hanem az egyes területek bizonyos övezeteken belül kereskedtek, és aszerint is számoltak el: a legjelentősebb a brit sterlingövezet volt, ez azonban 1933 és a világháború után összeomlott. Az IMF segítségével most a valutákat aranyalapra helyezték, és a rendszer középpontjába az Egyesült Államok fizetőeszközét, a dollárt állították, melyről túlzás nélkül elmondható, hogy uralta az akkori világ piacait. A tárgyaló felek ugyanakkor nem tudtak megállapodni abban, hogy milyen szorosra fűzzék az együttműködést, így az Egyesült Államok végül a nemzetközi kereskedelmet és a klíringrendszert felügyelő szervezetek létrehozását egyaránt megvétózta.A Bretton Woods-i rendszer súlypontját végül nem az áruforgalom – erről csak a GATT rendelkezett –, hanem az arany értékén stabilizált amerikai dollár adta. 

A Bretton Woods-i tárgyalások eredményeképpen egy olyan rendszer jött létre, ami egyedül az áru és tőke szabad forgalmának fenntartására hozott szabályokat; a Bretton Woods-i alapok gyakorlatilag az Egyesült Államok termelésére és fizetőképességére épültek. Más alternatíva nem volt, hiszen Amerika volt az egyetlen olyan nagyhatalom, mely nem szenvedett háborús károkat, emellett pedig a kölcsönbérleti szerződés és a fegyvereladások révén még konjunktúrát is felmutatott. A második világháború befejezésekor ez az ország adta a világ árutermelésének majdnem felét, miközben kezében tartotta a Föld aranykészletének mintegy 80%-át. Az Egyesült Államok páratlan gazdasági, katonai hatalom volt, mely a létrehozott nemzetközi szervezetek, majd a Marshall-segély révén valóban elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy talpra állítsa Európát és a világ azon részét, mely nem a szovjet blokkhoz csatlakozott.

A Bretton Woods-i rendszer valójában akkor lépett volna működésbe, amikor az Egyesült Államok segítségével a regeneráció végbement, ám a tapasztalat azt mutatta, hogy míg az újjáépítés során a mechanizmus hasznos volt, addig a hatvanas évektől csak a kényszer tartotta azt össze. A változás fő oka természetesen az eltérő gazdasági helyzet volt, hiszen Európában és a világban időközben végbement a japán, majd a német csoda is; Amerika 1960 után már versenytársakat kapott, akikkel a Bretton Woods-i egyezmények kötelezettségei miatt hátrányban kellett felvennie a küzdelmet, hiszen valutája volt a rendszer mozdíthatatlan alapja.

Miután a szuperhatalom válságosabb helyzetbe került, hamarosan felmondta kötelezettségeit: a váltás 1971-ben következett be, amikor Nixon elnök bejelentette, hogy a dollárt lebegő valutává változtatja. Ezzel megszűnt a Bretton Woodsban kitalált rendszer, mely minden hátulütője ellenére talpra állította a nyugati piacgazdaságot, és megteremtette a modern neoliberális gazdaságpolitika szellemi és szervezeti alapjait. A mai világkereskedelmi rendszer bizonyos esetekben – például a WTO 1995-ös létrehozásával – éppen a Bretton Woodsban összegyűlt közgazdászok terveit valósította meg.