A német erők kapitulálnak Sztálingrádnál

Szerző: Tarján M. Tamás

1943. február 2-án kapitulált Paulus német tábornok 91 000 katonája a szovjetek által körbezárt Sztálingrádban, aminek következtében véget ért a város öt és fél hónapja tartó ostroma. A tengelyhatalmak B hadseregcsoportjának teljes megsemmisülésével záruló összecsapás fordulópontot jelentett a keleti hadszíntéren, a Vörös Hadsereg ugyanis győzelme után ellentámadásba lendült, és – két év alatt – egészen Berlinig űzte Hitler seregeit.

Az 1939-es szovjet-német megnemtámadási egyezmény ellenére 1941. június 22-én a náci Németország megtámadta a Szovjetuniót, Sztálin és a Vörös Hadsereg meglepetése, valamint a Luftwaffe elsöprő légi fölénye következtében pedig a Wehrmacht rövid időn belül hatalmas területeket vont ellenőrzése alá. Úgy tűnt, a Barbarossa-terv sikerrel zárul, a magukra találó szovjetek azonban Leningrád és Moszkva alatt sikeresen feltartóztatták a németeket, sőt, utóbbi város alól vissza is vetették a tengelyhatalmak erőit. Így érkezett el az 1942-es esztendő, melynek kezdetén Hitler úgy gondolta, hogy Sztálin várakozásaival ellentétben nem a fővárost próbálja meg elfoglalni, hanem a déli frontszakaszon indít offenzívát, és a Volga partján fekvő Sztálingrádot veszi ostrom alá. Erre a lépésre a meglepetésen kívül még számos érv kínálkozott, ugyanis a szóban forgó város elfoglalásával esély nyílt a németek számára létfontosságú kaukázusi szénhidrogénmezők kiaknázására, ráadásul a Sztálinról elnevezett metropolis meghódítása a propaganda szempontjából is súlyos csapás lett volna a „generalisszimuszra” nézve. Az eltervezett offenzíva azonban – a Barbarossa-tervhez hasonlóan – némi késlekedést szenvedett, ugyanis Szevasztopol ostroma egészen 1942 májusáig elhúzódott, így a „Fall Blau” megindítására 1942. június 28-áig kellett várni.

A hadműveletekben német részről kezdetben a 6. és 7. hadsereg és az 1. és 4. páncéloshadsereg, ezen kívül pedig Románia, Olaszország és Magyarország hadereje vett részt, miután azonban július 5-én Voronyezs a tengelyhatalmak kezére került, Hitler kettéosztotta erőit. A 7. hadseregből és az 1. páncéloshadseregből álló „A” hadseregcsoport von Kleist parancsnoksága alatt a Kaukázus felé nyomult előre, míg a maradék haderőt mozgósító, Maximilian von Weichs vezette „B” hadseregcsoport Sztálingrád bevételére indult. Bár a Volga bal partján fekvő várost ebben az időben mindösszesen a térségben állomásozó csapatokból verbuvált 62. szovjet hadsereg védte, Vaszilij Csujkov tábornok azt az utasítást kapta Sztálintól, hogy bármi áron tartsa meg a Volga-parti metropolist. A diktátor hadiparancsa a város lakosságára is vonatkozott, ami azt eredményezte, hogy az augusztus 21-én kezdődő légicsapások több tízezer polgári áldozatot követeltek, az öt és fél hónapos ostrom pedig megtizedelte Sztálingrád polgárságát.

A következő napokban szinte a teljes város megsemmisült, a romok között azonban Paulus 6. hadserege nem várt szívós ellenállással találkozott: a városban ragadt katonák és a felfegyverzett civilek ellen a Wehrmacht erőinek gerillaháborút kellett vívniuk, ugyanis a szovjetek minden utcát, házat és épületrészt az utolsó töltényig védelmeztek, így az sem volt ritka, hogy a „frontvonalak” lépcsőfordulókban, vagy gyártelepeken merevedtek meg. Nem véletlen, hogy Sztálingrád a későbbiekben a háborús rombolás borzalmainak legismertebb szinonimája lett, miközben a gerilla harcmodor azt eredményezte, hogy a korábbi hadműveletek során eredményesen együttműködő német fegyvernemek külön-külön nem tudtak kellő hatást kifejteni. Ebben persze az önfeláldozó sztálingrádi lakosságnak is komoly szerepe volt, a városi polgárok ugyanis az elképzelhetetlen nélkülözések közepette sem szüntették be a termelést.

A tengelyhatalmak erejével szemben azonban ez is kevésnek bizonyult, ugyanis novemberre Sztálingrád 90%-a a Wehrmacht kezére jutott. Ezzel egy időben az ostromlók mégis végveszélybe kerültek, mivel Sztálingrádtól északra és délre Zsukov és Vaszilevszkij tábornok ellentámadásra készült a 6. hadseregnél jóval gyengébben felszerelt olasz, román és magyar csapatok ellen. Miután Paulus ezekre a seregtestekre képességeiket messze meghaladó feladatot bízott, a november 19-én megindított szovjet ellenoffenzíva villámgyorsan szétforgácsolta a csatlós államok erőit. Zsukovék Sztálingrádtól északra és délre előrenyomuló csapatai néhány nap után Kalacs mellett találkoztak, vagyis az ősz végére újabb ostromgyűrű épült ki a város körül, ezúttal viszont Paulus katonái kerültek kelepcébe. Hitler – Sztálinhoz hasonlóan – a végsőkig való kitartásra szólította fel katonáit, a német hadvezetés pedig abban bízott, hogy a felmentő hadműveletek megindításáig légi úton biztosíthatja majd a Sztálingrádban rekedt csapatok utánpótlását. Ez az elgondolás gyakorlatilag teljesen kivitelezhetetlen volt, azonban a fő stratégáknál – köztük Hermann Göringnél, a Luftwaffe első emberénél – a Führer iránti lojalitás felülírta a realitásokat, így Paulusék sorsa megpecsételődött. Hitler tábornokai ígéretében bízva kitartott azon parancsa mellett, hogy a Wehrmacht az utolsó töltényig védje meg Sztálingrádot, a győzelem reménye azonban messze szállt, mivel a Vörös Hadsereg a németek körülzárása és a segédcsapatok visszavetése után folytatta előrenyomulását nyugat felé. A szovjetek előbb a Kaukázusból, majd a Don folyó partjáról is visszaszorították a tengelyhatalmak erőit, ezzel egy időben pedig Sztálingrád nagy részét is ellenőrzésük alá vonták: január 25-én Paulus csapatai elveszítették a város repülőtereit, vagyis a német kapituláció pusztán idő kérdése lett.

Ezzel összefüggésben Hitler a hónap végén már arra törekedett, hogy körbezárt csapatai a lehető legkisebb presztízsveszteséggel bukjanak el, ezért január 30-án marsalli rangot adományozott Paulus tábornoknak. Mivel Németország történetében soha egyetlen marsall sem kapitulált az ellenség előtt, ez az előléptetés valójában felszólítás volt az öngyilkosságra, a 6. hadsereg főparancsnoka azonban – keresztény hitére hivatkozva – nem volt hajlandó eleget tenni a Führer kérésének. A kinevezést követő napon, január 31-én megadta magát Zsukov erőinek, két nappal később, 1943. február 2-án pedig a Wehrmacht megmaradt 91 000 katonája is letette a fegyvert. Bár egyes kötelékek egészen a tavaszi hónapokig folytatták a reménytelen harcot a szovjetek ellen, Sztálingrád ostroma a kapitulációval gyakorlatilag véget ért, a totális vereség pedig a Vörös Hadsereg nyugati előrenyomulásával megkérdőjelezhetetlenné vált. A Zsukov vezette szovjet erők még a tél során ellentámadásba lendültek, és az 1943. esztendő öldöklő csatáiban fokozatosan felőrölték és visszaszorították a tengelyhatalmak csapatait. A sztálingrádi csatával döntő fordulat következett be, melynek eredményeként a Vörös Hadsereg kiűzte a Szovjetunióból Hitler seregeit, a második világháború befejezéséig pedig egészen az Elba vonaláig nyomult előre.