Sztálin kiadja 227. számú rendeletét

Szerző: Tarján M. Tamás

„Ennélfogva fontos, hogy megszüntessük azt a vélekedést, hogy képesek vagyunk örökké hátrálni, hogy még rengeteg területünk van, hogy országunk hatalmas és gazdag […] Ez egy hamis beszéd, mely […] az ellenség hasznára gyengít minket, hiszen ha nem hagyunk fel a hátrálással, kenyér, üzemanyag, fém és más nyersanyagok, gyárak, üzemek és vasútvonalak nélkül maradunk. Ez arra a következtetésre vezet, hogy véget kell vetnünk a hátrálásnak. Egy lépést sem hátrébb! Ez kell legyen az új fő jelszavunk.”
(Részlet Sztálin 227. számú rendeletéből)

1942. július 28-án adta ki Sztálin hírhedt 227. számú rendeletét, mellyel a Vörös Hadsereg június vége óta tapasztalható folyamatos hátrálásának igyekezett véget vetni. A diktátor büntetőszázadok felállításával és a „gyávák” kivégeztetésével próbált felülkerekedni a szovjet frontkatonák körében eluralkodó káoszon, drákói rendelete azonban kevés szerepet játszott a háború megfordításában.

Mint ismeretes, Németország 1941. június 22-én megtámadta a Szovjetuniót, a Wehrmacht offenzívája pedig annak ellenére is komoly sikereket hozott, hogy a villámháborús győzelmet előirányzó Barbarossa-terv megvalósítása lényegében kudarcba fulladt. Hitler csapatai 1941 szeptemberében már Leningrád és Moszkva alatt álltak, és bár a fővárosból sikerült kiszorítani őket, az 1942 első hónapjaiban feltámadó szovjet remények a nyár elején szertefoszlottak.

Szevasztopol bevétele után egy hónappal, 1942. június 28-án ugyanis megkezdődött a Fall Blau – „Kék terv” – végrehajtása, aminek eredményeként a Wehrmacht – a moszkvai várakozásokkal ellentétben – a déli frontszakaszon lendült támadásba. A román, olasz és magyar csapatok által is támogatott két német hadseregcsoport az offenzíva során könnyűszerrel áttörte a Vörös Hadsereg vonalait, július 5-én elfoglalta Voronyezst, majd – immáron különválva – a Kaukázus és a Volga irányában folytatta az előrenyomulást.

A Fall Blau egyik legfőbb célkitűzése a mai Azerbajdzsán területén fekvő gazdag kőolajmezők elfoglalása volt, másrészről pedig a német stratégák ki akarták vonni a szovjet haditermelésből a Volga partján álló Sztálingrádot. 1942 júliusában úgy tűnt, Hitler várakozásai maradéktalanul teljesülnek majd, miközben a kudarcok eredményeként a Szovjetunió legalább olyan súlyos válságba került, mint az előző év nyarán. A küszöbön álló összeomlás arra késztette Sztálint, hogy a maga brutális eszközeivel teremtsen rendet a Vörös Hadsereg soraiban.

E célból született meg a diktátor 1942. július 28-ára dátumozott, 227-es sorszámot viselő rendelete, mely a további hátrálás megakadályozására helyezte a hangsúlyt. A dokumentum, melyet utóbb minden hadtest előtt felolvastak – ám a civil lakossággal érthető módon nem ismertettek – nyílt őszinteséggel beszélt arról, hogy 1942 nyarán Németország milyen sikereket ért el a keleti fronton, és azt sem titkolta, hogy a Szovjetunió nyersanyagforrásainak, termőföldjének és munkaerejének jelentős része az ellenséges vonalak mögé került.

Sztálin nem tagadta, hogy a polgári lakosság döntő hányada már elveszítette a Vörös Hadseregbe vetett hitét, és kemény bírálattal illette azokat az egységeket, amelyek július során – szerinte – „komoly ellenállás nélkül” feladták a kulcsfontosságú Rosztov és Novocserkeszk városát. A rendeletben szégyenteljesnek nevezte a visszavonulást, és felszólította a katonákat, hogy ezután egy talpalatnyi földet se engedjenek át harc nélkül a németeknek, és vérük minden cseppjét áldozzák fel a hazáért. Sztálin az addigi kudarcokért a Vörös Hadseregben megbúvó „pánikkeltőket” és „árulókat” nyilvánította felelősnek, akiknek szerinte az volt a legfőbb bűne, hogy a német túlerő hangoztatásával rombolták a fegyelmet, és hátrálásra buzdították bajtársaikat.

A rendelet a jövőben azokat is a „pánikkeltők” közé sorolta, akik felsőbb utasítás ellenére visszavonulnak a frontharcok során; az ő elrettentésükre a diktátor 800 fős büntetőalakulatok felállítását helyezte kilátásba, ahol – például aknamezők felkutatása, vagy gyilkos rohamok során – szinte biztos halál várt a „gyávákra.” Sztálin emellett azzal „ösztönözte” katonáit, hogy az arcvonal mögött ún. „blokkoló osztagok” felállítására is parancsot adott, melyek az engedély nélkül hátrálók likvidálását kapták feladatul.

Bár a 227. számú rendelet a köztudatban utóbb a szövegben foglalt „Egy lépést sem hátra!” jelszó nyomán maradt meg, világosan látható, hogy Sztálin nem a buzdítás, hanem a terror eszközével próbált felülkerekedni a káoszon. Ez a dokumentum talán minden másnál érzékletesebb képet ad az 1942. évi szovjet állapotokról, a diktátor parancsa és az állandó halálos fenyegetés azonban az adott erőviszonyok között nem eredményezett csodát. Mindamellett a Vörös Hadsereg tábornokai is kritikusan viszonyultak Sztálin rendeletéhez: a büntetőalakulatokat rövid időn belül felállították, a „blokkoló osztagok” megszervezését azonban sok helyen megtagadták, mondván, ebben a válságos helyzetben értelmetlen volna a legjobb egységeket kivonni a frontról.

Az ellenvélemények nagyon is racionális félelmeket tükröztek, hiszen a 227. számú rendelet kiadása után a Wehrmacht offenzívája sikeresen folytatódott, és 1942 augusztusában a harci cselekmények már Sztálingrádba tevődtek át. 1942–43 fordulóján aztán a Vörös Hadsereg ezen a frontszakaszon sikeresen megfordította a második világháború menetét, ezt a kedvező változást azonban nem Sztálin terrorja, hanem Hitler makacssága idézte elő, aki éppen a visszavonulás megtiltásával kergette a biztos pusztulásba csapatait. A 227-es rendelet egyébként egészen a második világháború végéig érvényben maradt, igaz, 1944 novemberében hivatalosan is felszámolták a „blokkoló egységeket.”