Horthy István kormányzóhelyettes halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1942. augusztus 20-án, egy repülőszerencsétlenséget követően vesztette életét Horthy István, Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak idősebbik fia és helyettese.

A tragikus sorsú „kiskormányzó” apjával ellentétben civil hivatást választott; Budapesten gépészmérnöki diplomát szerzett, majd 1928-tól a Weiss Manfréd Gépgyárban helyezkedett el. Huszonöt esztendős korában, 1929-ben Horthy amerikai körútra indult, és – mint egyszerű munkás – egy évet a világhírű Ford gyárban dolgozott. Hazatérése után a MÁVAG egyik tervezőosztályának vezetője lett – részt vett például a híres 424-es gőzmozdony megalkotásában – majd 1934-ben cégvezetőnek nevezték ki. Horthy István négy évvel később már a vezérigazgatóz székben ült, 1940-ben pedig rábízták a Magyar Államvasutak irányítását, amit a rossz nyelvek itthon a kormányzónak, a külföldi sajtóban pedig a náciknak tulajdonítottak. Mint a MÁV első embere, Horthy tagja lett az Országgyűlés felsőházának, és a magyar hadba lépés évében államtitkári feladatkört kapott.

A fiatal mérnök és politikus 1940-ben feleségül vette Edelsheim-Gyulai Ilonát, rövid házasságukból később egy fiúgyermek született, aki szintén az István nevet kapta. A kormányzó fia már korábban is nagy népszerűségre tett szert, ennek ellenére csak 1942-ben került a nagypolitika sodrába, miután apja – állandó betegskedése miatt – arra kényszerült, hogy kijelölje helyettesét, akit vélhetően örökösnek is szánt. Horthy Miklós választása idősebb fiára, Istvánra esett, aki az 1942/II. tc. értelmében „kiskormányzó” lett. A döntést az Országgyűlés majdnem egyhangú jóváhagyással fogadta, egyedül a szélsőjobboldali nyilasok tiltakoztak, mivel a mérnök közismerten angolbarát volt, és az évek során számos németeket bíráló nyilatkozatot tett.

Bár Horthy István apja révén könnyen magasra juthatott, élete során mindig arra törekedett, hogy a szülői támogatás nélkül is kiérdemelje előléptetéseit. Erre a mentalitásra világít rá a kormányzóhelyettes 1942-ben meghozott döntése is, amikor is Horthy vállalta, hogy a 2. magyar hadsereggel a keleti frontra vonul. Bár – fontos pozíciója miatt – a mérnököt csak tartalékos szolgálatra osztották be, ő osztozni akart a katonák megpróbáltatásaiban, és az év során 24 bevetésen vett részt. Utolsó, 25. felszállása éppen az augusztus 20-i napra esett. Horthynak ekkor már el sem kellett indulnia az alekszejevkai támaszpontról, mivel előző nap megérkezett visszahívó parancsa, ő azonban ezt valamilyen oknál fogva elhallgatta felettesei előtt.

A kormányzóhelyettes így hajnali 5 óra után néhány perccel felszállt Héja típusú repülőgépével, majd rövid idő múlva a földbe csapódott, és a szerencsétlenségben életét vesztette. A baleset okai nem ismertek: a legvalószínűbb, hogy Horthy a Héják tervezési hibája folytán dugóhúzóba esett, amiből már nem bírta kikormányozni a járművet. Ezen magyarázat mellett természetesen még számos elmélet született, és nem sokkal a halálesetet követően elkezdődött a legendagyártás is. Akkoriban sokan úgy gondolták, a németekkel szemben kritikus kormányzóhelyettes gépének meghibásodását a nácik okozták, míg a kommunista érában – jellemzően – Horthy állítólagos ittas állapotával magyarázták a balesetet.

A kormányzóhelyettes holttestét néhány nap után hazaszállították, és Kenderesen, a család kriptájában helyezték végső nyugalomra. A szerencsétlenséget állami gyász követte, Horthy István tiszteletére bélyeget adtak ki, apja pedig emlékművet rendelt fiának, mely végül sohasem készült el. Bár a budapesti városi legenda úgy tartja, hogy Kisfaludi Strobl Zsigmond, a szobor tervezője később a Horthy-emlékművet átalakítva készítette el a Citadella nőalakját, ennek a mendemondának nincs valóságalapja. Hasonlóképp a legenda kategóriába tartozik az a történet is, miszerint Horthy István kormányzóhelyettes tragédiája egy nagyszabású németellenes akciót akadályozott meg, ami megmentette volna hazánkat a háborús pusztulástól; tény, hogy a kiskormányzó az angolszászokkal szimpatizált – a munkaszolgálatosokkal való embertelen bánásmód ellen is felemelte a szavát, de válságos pillanatokban – mint például az 1944. októberi kiugrási kísérlet során – minden bizonnyal ő sem tudott volna csodát tenni.