Japán rajtaütés Pearl Harbornál

Szerző: Tarján M. Tamás

„Nem hunyhatunk szemet afölött, hogy területeink és érdekeink komoly veszélyben vannak. Katonáinkba vetett bizalmunkkal – és népünk határtalan akaratával – elkerülhetetlenül győzelmet aratunk majd, amihez Isten segítségét kérjük. Kérem a kongresszust, hogy nyilvánítsa ki a hadiállapotot a Japán Birodalom és az Egyesült Államok között a december 7-i, vasárnapi, ki nem provokált és gyáva japán támadás miatt.”
(Franklin Delano Roosevelt) 

1941. december 7-én hajtotta végre a japán flotta a híres Pearl Harbor elleni rajtaütést. A hadüzenet nélkül megindított, meglepetésszerű támadás az ázsiai nagyhatalom győzelmét hozta, hosszabb távon azonban a rajtaütés - Jamamoto Iszoroku tengernagyhoz kötött szavak alapján - csak “felébresztette az alvó oroszlánt”.

Az Egyesült Államok és Japán szövetségesként harcolt az első világháborúban, és a későbbi időszakban is rendkívül aktív gazdasági kapcsolatot tartott fenn egymással, a két nagyhatalom viszonya azonban az 1930-as évek során mindinkább megromlott. Ennek oka a császárság távol-keleti terjeszkedési politikája volt, Japán ugyanis Mandzsúria 1931-es elfoglalásával, majd az 1937-ben, Kína ellen indított háborúval – az európai mellett – amerikai érdekeket is sértett. Francia Indokína 1940. évi megszállása aztán törésponthoz is vezetett a két ország között, az akciót ugyanis az Egyesült Államok kereskedelmi korlátozásokkal szankcionálta, 1941 júliusában pedig olajembargóval sújtotta Japánt. Ez a lépés Tokió figyelmét az áhított nyersanyagban bővelkedő délkelet-ázsiai szigetvilágra fordította, így aztán Roosevelt elnök – a békepárti közvélemény miatt – bármennyire is igyekezett kimaradni a háborúból, az embargó közvetetten mégiscsak hadiállapotot eredményezett. Japán ugyanis egy esetleges indonéz offenzívát nem mert végrehajtani az amerikai flottával a hátában, mely 1940 májusa óta Pearl Harbornál, a Hawaii-szigeteknél rendezte be csendes-óceáni főhadiszállását. 

A császárság stratégái úgy találták, ezen hadművelet biztonsága érdekében előbb meg kell semmisíteni az amerikai hajóhadat, amit egyetlen gyors akcióval kívántak kiiktatni. Megtévesztés céljából Japán a hadművelet előkészítése alatt is – gyakorlatilag egészen a Pearl Harbor elleni támadásig – tárgyaló viszonyban maradt Washingtonnal, ugyanakkor az Egyesült Államok számos figyelmeztető jelet kapott arra nézve, hogy Tokió egy katonai csapást készít elő: a hírszerzés november során olyan üzeneteket fejtett meg, melyek háborús szándékra utaltak, nem is beszélve arról, hogy a hadüzenet nélküli támadás – lásd az 1904-05. évi orosz–japán háborút – kifejezetten az ázsiai birodalom „specialitása” volt. 

Ha sejtették is az amerikaiak, hogy előbb vagy utóbb Japán támadás fog indítani, azt elképzelhetetlennek tartották, hogy az ázsiai birodalomtól oly messze fekvő Pearl Harbor lehet az elsődleges célpont. A végső katasztrofához több más tényező is kellett még: amellett például, hogy december 7-e vasárnapra esett, a közeledő japán gépeket a helyi radarállomás B-17-es (amerikai) köteléknek vélte. A Pearl Harbortól 440 kilométerre északra 6 db repülőgép hordozóról felszálló japán gépek két hullámban hajtották végre a támadást. Az akcióban részt vevő 354 repülő néhány órán belül elpusztított 4 csatahajót, 188 repülőgépet, valamint 5 másik hajót. A rajtaütés amerikai részről majdnem 2500 halálos áldozatot követelt, akik közül ezren az első hullám által felrobbantott USS Arizonán vesztették életüket. 

A Pearl Harbornál végrehajtott támadás elsöprő japán győzelmet eredményezett, hiszen ezen a napon a császári flotta mindössze 29 gépet és 4 törpe tengeralattjárót, illetve 65 embert veszített. Bár a rajtaütés rendkívül súlyos veszteségekkel járt, az amerikaiak bizonyos szempontból mégis szerencsésnek mondhatták magukat, ugyanis a japánok „csak” a hajókat és a repülőket lőtték, a kikötő infrastruktúráját – például a dokkot, vagy az üzemanyagtartályokat – megkímélték a pusztítástól. 

Ez a látszólagos „hanyagság” abból eredt, hogy Nagumo eredetileg egy harmadik hullámmal is számolt, melynek feladata már a fent leírt objektumok megsemmisítése lett volna, a kockázati tényezők miatt azonban az admirális végül mégis lefújta az újabb támadást. Fontos tényező volt, hogy az eredeti japán célpontok között szerepelt az amerikai repülőgép hordozók megsemmisítése is, azonban ezek a hajók éppen a nyílt vizeken tartózkodtak, a Japánok által ismeretlen helyen, így azok komoly veszélyforrást jelentettek.  

Nagumo döntésének további oka volt, hogy a japán veszteségeket nagyrészt a második raj szenvedte el (azaz egyre kevésbé hatott már a “meglepetés ereje”), illetve hogy a bevetés már sötétedés után ért volna véget. Az admirális emellett úgy ítélte meg, hogy a csapás így is elég megrendítő volt, vagyis nem érdemes tovább kockáztatnia flottája épségét. A Pearl Harbor elleni csapás mindent összevetve így is az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb vereségeként vonult be a történelembe, mely az addig békepárti közvéleményt egyszeriben a háború oldalára állította. A támadás másnapján, december 8-án a szenátus egyhangúlag, míg a képviselőház egy tartózkodás ellenében megszavazta a hadüzenetet, az amerikai nagyhatalom belépésével pedig a második világháború új szakaszába lépett.