Megszűnik a Nyugat folyóirat

Szerző: Tarján M. Tamás

1941. augusztus 1-jén, Babits Mihály halála előtt 3 nappal jelent meg a Nyugat utolsó száma. Ezzel a kiadvánnyal szűnt meg – 33 esztendő után – a korszak legszínvonalasabb magyar irodalmi folyóirata, mely fennállása során maga köré csoportosította a nemzet legtehetségesebb íróit és költőit.

A Nyugat Osvát Ernő és Fenyő Miksa elhatározása nyomán, 1908. január 1-jén alakult meg, bár az első számot már 1907 karácsonyán kézbe vehette az irodalmat kedvelő közösség. A lapot létrehozó főszerkesztők és a mögöttük csoportosuló „első nemzedék” írói – például Ady Endre, Kaffka Margit, Kosztolányi Dezső, Karinthy Frigyes – célja egy olyan folyóirat megteremtése volt, mely az elmaradottnak tartott magyar irodalomban meghonosítja a modern nyugati irányzatokat, és ezzel európaibbá teszi azt. Erre utalt az újság neve is.

Bár a Nyugat indulását egy új kor kezdetének szokás értékelni, megalapítása korántsem volt előzmény nélküli: a korábbi folyóiratok – Új Magyar Szemle, Új Figyelő – hatása mellett a Huszadik Század és a Társadalomtudományi Társaság körül tömörülő baloldaliak és polgári radikálisok táborának politikai befolyása is felfedezhető. Ennek nyomán a Nyugat az első világháborús vereségig fennálló liberális rendszer, a tanácshatalom és a Horthy-rendszer keresztény-konzervatív diskurzusa szemében egyaránt szálkát jelentett. Az állandó ellenszélben Hatvany Lajos – és az általa létrehozott Nyugat Kiadóvállalat –, majd Móricz Zsigmond anyagi támogatásának volt köszönhető, hogy a folyóirat egészen 1941-ig fennmaradhatott.

A Nyugat első főszerkesztője Ignotus lett, de a gyakorlatban Osvát szava is komoly súllyal esett a latba; az indulás utáni esztendők során a folyóirat főleg Ady magyarsága és Ignotusnak az alkotói szabadságról alkotott nézetei nyomán nyerte el arculatát. A verseket és szépprózát egyaránt közlő Nyugat a tízes években meghonosította a szimbolizmus, a naturalizmus és az impresszionizmus irányzatait, az első világháború kirobbanása után pedig háborúellenes, békepárti írásaival – a leghíresebb talán Babits Húsvét előtt című verse volt – hívta fel magára a figyelmet. 1918 őszén a Nyugat az őszirózsás forradalom mellé állt.

Ady 1919 januárjában bekövetkező halála érzékeny veszteség volt a folyóirat számára, a proletárdiktatúra időszakával pedig a Nyugat történetének legnehezebb korszaka vette kezdetét. Kun Béla rendszere számára a polgári eszméket hangoztató folyóirat nem volt elég forradalmi, a Horthy-féle ellenforradalom viszont felforgatónak találta a periodika szellemiségét, és – a „tőrdöfés-elmélet” jegyében – felelősséggel vádolta a világháború során elszenvedett vereségért, Magyarország megcsonkításáért.

A húszas években a Nyugat a háború előtti poszt-expresszionista és realista vonalat vitte tovább, miközben olyan alkotók kerültek előtérbe, mint Weöres Sándor, Gelléri Andor Endre, Áprily János vagy József Attila. A folyóirat szerkesztői emellett különös gondot fordítottak a trianoni határokon kívül rekedt tehetségek – például Tamási Áron – felfedezésére és megtartására. A Nyugatot Osvát Ernő és – az 1919-ben Svájcba emigrált – Ignotus mellett Babits Mihály és Móricz Zsigmond főszerkesztői munkássága fémjelezte; utóbbi író érdeme volt, hogy az 1929-ben bekövetkező gazdasági világválság nehézségei között a lap mégis fennmaradhatott, Móricz ugyanis saját vagyonából finanszírozta a kiadást. Az évtized fordulóján Babits és az ő dominanciája jellemezte a folyóiratot, ám a két szellemóriás gyakran hosszas viták ellenére sem tudott megegyezni az aktuális számok tartalmáról.

1929 novemberében aztán a főszerkesztők egyezséget kötöttek: ezentúl Móricz válogatta a prózai, Babits a lírai műveket. Időközben, a harmincas évek elején, megérkezett a Nyugat harmadik generációja, mely Krúdy Gyula halála, Móricz távozása után a lap arculatát is megváltoztatta. A folyóirat hasábjain a korábbinál jóval nagyobb teret nyertek a versek, melyek főleg Jékely Zoltán, Weöres Sándor és Dsida Jenő tollából származtak. Mellettük Szerb Antal és Szabó László képviselte azt az „esszéista” irányzatot, mely élesen kritizálta a Horthy-korszakban rögzült társadalmi igazságtalanságokat.

Bár a Nyugat olvasótábora éppen a harmincas évek elején indult növekedésnek – ekkorra már elérte a 3000 előfizetőt – a folyóirat az anyagi források hiánya és a közelgő háború – és a növekvő német befolyás – miatti intellektuális nyomás miatt mind nehezebb helyzetbe került. A Nyugat terjesztési engedélye ekkor már egyedül Babits Mihály főszerkesztő nevére szólt, aki a negyvenes évek elején már súlyos gégerákban szenvedett, és 1941. augusztus 4-én meg is halt. A színvonal dacára a lap koncessziója a neves költő halálával egy csapásra megszűnt, így az utolsó szám az 1941. augusztus 1-jei példány maradt.

A Nyugat, bár példányszáma alapján korántsem tekinthető a korszak legjelentősebb sajtóorgánumnak, a hasábjain publikáló neves alkotók révén mégis kiemelkedik az irodalmi lapok közül: a kéthetente, majd havonta megjelenő folyóirat olyan szerkesztőgárdát tudott felmutatni, mely a 20. század első felének szinte valamennyi tehetséges íróját és költőjét magában foglalta. Az Osvát és Fenyő Miksa által megfogalmazott nemes célkitűzés sikeres megvalósítása nem csak a közművelődésre és a közízlésre volt jótékony hatással, hanem a magyar irodalom színvonalát is emelte, egyúttal pedig képessé tette az alkotókat a társadalom válságának hiteles bemutatására. A Nyugat abban is jelentős szerepet játszott, hogy a kortárs gondolkodók alkotásait – például Kierkegaard és Nietzsche műveit – elsőként ismertette meg a magyar olvasóközönséggel. Bár a folyóirat a maga korában nem feltétlenül kapta meg a neki kijáró megbecsülést, a közművelődés és az európai színvonal – és a fennmaradás – érdekében örök harcot vívó írók és szerkesztők az utókortól minden tiszteletet megérdemelnek.