Mussolini háborút indít Görögország ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

1940. október 28-án éjjel nyújtotta át Mussolini ultimátumát Emanuele Grazzi athéni nagykövet Joannisz Metaxasz görög miniszterelnöknek, melyben a fasiszta vezető gyakorlatilag a mediterrán királyság olasz katonai megszállásához követelt hozzájárulást. A kormányfő elutasító válaszát követően a Duce csapatai azonnal betörtek Görögország területére, a várt néhány napos villámháború helyett azonban hónapokig tartó öldöklő küzdelem következett, mely súlyos anyagi és tekintélybeli veszteséget okozott a Római Birodalom feltámasztásáról ábrándozó Olaszország számára. 

A birodalmi hagyományok igézetében 

A mediterrán állam Mussolini uralomra jutása után egy esztendővel, 1923 szeptemberében már kis híján háborúba keveredett a térségben terjeszkedni kívánó Olaszországgal, a Duce azonban később úgy ítélte meg, hogy balkáni befolyásának növekedését inkább az szolgálja, ha – a fő rivális, Jugoszlávia elszigetelésének érdekében – szívélyes kapcsolatot épít ki a félsziget nemzetállamaival, köztük Görögországgal. A Venizélosz-kormánnyal kötött 1928. évi barátsági szerződés egészen addig érvényben is maradt, amíg Mussolini el nem kötelezte magát az expanziós külpolitika mellett. E fordulatban jelentős szerepet játszott, hogy a diktátor 1935-ben végleg hátat fordított egykori – antant – szövetségeseinek: miután a Népszövetség elítélte a Duce Etiópia ellen indított háborúját, az olasz diplomáciában a brit és francia orientációt a versailles-i békerendszer felszámolására törekvő Adolf Hitlerrel kötött szövetség váltotta fel. 

A Berlin-Róma-tengely megszületésével a Führer és a Duce eredendő érdekellentéte csendes rivalizálássá alakult. Mivel Hitler Ausztria megszállásával – az Anschluss-szal – és Csehszlovákia feldarabolásával 1938-ban saját érdekei szerint rendezte át a közép-európai viszonyokat, Mussolini is lépéskényszerbe került, hogy egyenrangú partnerségét demonstrálja. Nagyrészt ezzel magyarázható, hogy a fasiszta vezető 1939 tavaszán úgy döntött, megszállja az addig gazdasági függésben tartott Albániát. A balkáni hódítás az olasz–görög viszonyban a korábbi birtokvitákat hozta felszínre: a teljes Mediterráneum uralmáról ábrándozó nagyhatalom ellenséges szándékait jól tükrözte az albán nacionalisták görögországi területi követeléseinek felkarolása és az 1939–40. évi sajtókampányok sorozata, melyek során az olaszországi lapok rendszerint a britek feltétlen kiszolgálásával vádolták meg az athéni kormányt. 

Despota és hős honvédő 

Így történhetett meg, hogy Joannisz Metaxasz miniszterelnök, aki a görög monarchia 1935. évi restaurációja után diktátori hatalomra tett szert, és a fasizmussal számos rokon vonást mutató autoriter rendszert épített fel – emellett pedig évtizedek óta németbarát nézeteket vallott –, végül a tengelyhatalmak elleni küzdelem emblematikus alakjává vált. A honvédő háború olyannyira erős hatást gyakorolt a Metaxaszról alkotott képre, hogy a köztudatban az általa kiépített – és róla elnevezett – védműrendszerről is az a téves hiedelem terjedt el, hogy az olaszok elleni védekezést szolgálta. Valójában az 1936–41 között felhúzott Metaxasz-vonal Bulgária határán húzódott, Görögország északi szomszédja ugyanis arra készült, hogy egy kedvező pillanatban visszahódítja az 1918 után elveszített égei-tengeri partvidéket. Az athéni kormány egészen 1940 őszéig a bolgár fenyegetésnek tulajdonított prioritást annak ellenére, hogy Olaszország – arra hivatkozva, hogy a mediterrán ország kikötői menedéket nyújtanak a brit flotta számára – számos görög célpont ellen hajtott végre bombatámadásokat, miután 1940 júniusában belépett a világháborúba. A legsúlyosabb incidens az Elli nevű cirkáló 1940. augusztus 15-i elsüllyesztése volt: mivel a hajó – Szűz Mária mennybemenetelének napján – éppen egy ortodox egyházi ünnepségnek adott helyet, az olasz akció rengeteg civil áldozattal járt. 

Háborúzni mindenáron 

A görögök elleni nyílt háborút – az 1939. évi albániai akcióhoz hasonlóan – a német szövetséges által aratott újabb sikerek idézték elő: miután Hitler 1940 nyarára megszállta a kontinentális Nyugat-Európát, és térdre kényszerítette Franciaországot, Mussolininek is presztízsgyőzelmekre volt szüksége. A Duce görögországi terveit saját tábornokai sem fogadták túl nagy lelkesedéssel. A hegyvidéki terep, a kedvezőtlen időjárás, a gyér infrastruktúra és a megfelelő utánpótlás biztosítására elégtelen kikötői kapacitás mind-mind a támadás ellen szólt. Ennek ellenére a diktátor és az olasz vezérkar két hadtestet – körülbelül 86.000 főnyi haderőt – vont össze az albán–görög határon, és október 28-án éjfél után ultimátumot küldött az athéni kormánynak. 

A jegyzék átadására abszurd körülmények között került sor: néhány órával azután, hogy Joannisz Metaxasz és Emanuele Grazzi, Olaszország nagykövete egy fogadáson még együtt ünnepelte a két nép barátságát, a diplomata azzal ébresztette fel a miniszterelnököt, hogy haladéktalanul járuljon hozzá a stratégiai jelentőséggel bíró görög támaszpontok elfoglalásához. Mivel a Duce arra sem fordított különösebb gondot, hogy a provokációnak szánt ultimátumot világosan fogalmazza meg, kérése lényegében Görögország olasz megszállására irányult. A kormányfő elutasította a követelést, és a háború hírére október 28-án délelőtt tömegek vonultak az utcára, hogy kinyilvánítsák egyetértésüket Metaxasz döntésével; a „nem évfordulója” ma már nemzeti ünnep a mediterrán országban. 

Diadalmas megaláztatás 

A harcias tiltakozás meglepte Mussolinit, aki – részben azért, mert jelentős összeget áldozott a görög politikai elit megvesztegetésére – az ultimátum visszautasításának esetén sem számított érdemi ellenállásra. A Pindosz-hegység völgyeiben és a tengerparton megindított offenzíva azonban néhány napon belül kifulladt a hősiesen küzdő görögök ellenében, sőt, az Alexander Papagosz vezette védősereg november elején támadásba lendült, és elfoglalta az albániai Korça városát. Az év végén az olaszokat már az a veszély fenyegette, hogy Valona kikötőjét – egyik legfontosabb utánpótlási vonalukat – is elveszítik, a Balkánra átdobott újabb és újabb hadtestekkel azonban végül sikerült megszilárdítani a frontot. Bár Mussolini időközben Badogliót és Prasca tábornokot is leváltotta tisztségéből, és tavaszig több mint 565.000 embert, közel 500 repülőt és 163 harckocsit összpontosított Albániában – a görög haderő teljes létszáma a konfliktus idején 260.000 főre volt tehető –, képtelennek bizonyult a kicsi ország megtörésére. A parádés bevonulásnak tervezett hadjárat több hónapos öldöklő küzdelemmé vált, mely során a hegyvidéki időjárás is tízezrével szedte áldozatait. 

Az Olaszországot megszégyenítő háborúnak végül Hitler közbeavatkozása vetett véget: miután Belgrádban 1941. március 26-án éjjel puccsot hajtottak végre a németbarát jugoszláv kormány ellen, a Führer a Balkán megszállása és Mussolini megsegítése mellett döntött. A Wehrmacht a szövetségeseivel együtt végük április 30-ig teljesen uralma alá hajtotta a félszigetet, és június elejére Krétát is elfoglalta. Az 1940–41. évi görög–olasz háború, illetve az olaszok észak-afrikai próbálkozásai is a britek ellen rávilágítottak arra a tényre, hogy a két tengelyhatalom korántsem képvisel azonos erőt; ez egyúttal azt is jelentette, hogy Mussolininek a Római Birodalomról és a tengelyhatalmak egyensúlyán alapuló európai rendről szőtt terve nem több üres illúzionál.