Befejeződik a szövetséges csapatok evakuálása Dunkerque-nél

Szerző: Tarján M. Tamás

„Mindenáron meg kell védenünk a szigetünket. Harcolnunk kell a partoknál, harcolnunk kell a leszállópályákon, harcolunk kell a mezőkön, az utakon és a hegyekben. Soha nem szabad feladnunk.”
(Winston Churchill, 1940. június 4.)

1940. június 4-én fejeződött be a Dinamó-hadművelet, mely során a brit flotta és az Admiralitás által toborzott alkalmi – mentőcsónakokból, halászbárkákból és jachtokból álló – armada több mint 330 000 szövetséges katonát evakuált a franciaországi Dunkerque kikötőjéből. A németek által bekerített hadosztályok kimentésével Nagy-Britannia megőrizte szárazföldi haderejének színe-javát, amit utóbb eredményesen vetett be a tengelyhatalmak ellen a második világháború más színterein.

1940. május 10-én Németország véget vetett a „furcsa háborúnak” a nyugati fronton, és az Erich von Manstein által kidolgozott Fall Gelb végrehajtásával néhány hét alatt végzetes csapást mért Franciaországra. A szövetséges stratégák a Maginot-vonalnál, illetve a nagyobb hadtestek kibontakozására alkalmas, javarészt sík Németalföldön számítottak az offenzívára, Gerd von Rundstedt páncélosai azonban az Ardennek járhatatlannak vélt hegyi útjain nyomultak előre, és május 21-ére elérték a La Manche-csatornát. Ezzel a merész manőverrel a németek elvágták a hátországtól a francia és brit erők java részét, ráadásul május 15-én Hollandia is kapitulált; Lord John Gort, a szigetországi expedíciós csapatok parancsnoka már ekkor látta, hogy az egyetlen racionális lehetőség a csapdába esett hadsereg evakuálása maradt. Ezekben a napokban úgy tűnt, hogy a Fall Gelb totális sikerrel zárul majd, hiszen a két oldalról előretörő német csapatok több százezer embert szorítottak harapófogóba.

Az offenzíva lendületének láttán lehetetlennek tűnt, hogy ennyi katonát kimentsenek a kontinensről, így aztán VI. György király (ur. 1936-1952) és a május 10-én kinevezett brit miniszterelnök, Winston Churchill – anélkül, hogy a krízis valódi súlyát feltárta volna – imára buzdította a népet és a csodára várt. Úgy tűnt, a britek kérése meghallgatásra talált, ugyanis május 24-én az egyetlen megmaradt szövetséges kikötő, Dunkerque felé közeledő németek offenzívája váratlanul megtorpant. Hosszú évekig tartotta magát az a teória, hogy Hitler azért állította le a hadműveleteket, mert nagyvonalú gesztusával békekötésre akarta bírni Nagy-Britanniát, a valódi indok azonban teljesen más volt: Gerd von Rundstedt az általa irányított csapatok sebezhető pozíciója miatt kérte a Führertől a támadás felfüggesztését, a rossz időjárás pedig a Luftwaffét is meggátolta abban, hogy hatékonyan lépjen fel a szövetségesek ellen.

Hitler csak május 26-án délelőtt határozott a hadműveletek folytatásáról, ez a kétnapos szünet pedig lényegében elegendőnek bizonyult a teljes evakuáció megszervezéséhez, aminek sikere döntő szerepet játszott a világháború kimenetelében. A német megtorpanás jelentőségét jól mutatja, hogy az előzetes londoni becslések 30 000 katona kimentését tartották lehetségesnek, ráadásul a május 26-27-i teljesítmény el is maradt ettől az ütemtervtől; a szövetségesek ugyanakkor von Rundstedt és Hitler habozása miatt egy teljes hetet nyertek, aminek elsősorban a Dunkerque térségét hősiesen védelmező két francia hadosztály fizette meg az árát. Sir Bertram Ramsay utasítására az Admiralitás rombolói május 26-án megkezdték az evakuációt, ezzel egy időben pedig országos akció indult annak érdekében, hogy minél több polgári hajó kapcsolódjon be a mentésbe.

A következő napokban Glasgowtól egészen a Man-szigetig számtalan mentőcsónakot, halászbárkát és jachtot foglaltak le erre a célra, melyek nagy része kompként szolgált a kikötőtől távol horgonyzó hadihajók és a part között, ám akadtak olyanok is, amelyek Dunkerque-ből egyenesen Margate, vagy Ramsgate városába vitték a szövetséges katonákat. Jóllehet, a hajók jelentős részét egyszerűen kisajátították, a civilek támogatása mégis kiemelkedő szerepet játszott a sikeres hadműveletben: az önfeláldozás legszebb példáját talán az evakuációban közreműködő legkisebb hajó, a mindössze 4,6 méter hosszú Tamzine adta, de a britek a hollandok különítményének is rengeteget köszönhettek, hiszen az összesen 23 000 embert szállított el a francia partokról. A Royal Air Force légvédelmi egységei mellett ezeknek a „kis hajóknak” is oroszlánrészük volt abban, hogy 1940. június 4-én hajnalban Harold Alexander tábornok, az utóvéd parancsnoka az evakuáció sikeréről adhatott hírt. Kilenc nap alatt, emberfeletti erőfeszítések árán összesen 338 226 főt mentettek ki a Wehrmacht egyre szorosabbá váló ostromgyűrűjéből, emellett pedig arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy időközben más franciaországi kikötőkből további 220 000 katonát juttattak el biztonságban Angliába.

Harold Alexander jelentése nyomán június 4-i felszólalásában Winston Churchill is komoly sikerről adhatott hírt a londoni parlamentben, a miniszterelnök azonban beszédében ismét csak a kitartás, a végsőkig való küzdelem szükségességéről szónokolt. Miután a Dinamó-hadművelet eredményesen fejeződött be, a Blitzkrieg által megbénított britek önbizalma visszatért, és hinni kezdtek a győzelem lehetőségében. A dunkerque-i siker komoly szerepet játszott abban, hogy az 1940 nyarán kezdődő terrorbombázás nem tudta megtörni a szigetország lakosságát, sőt, a közhangulatot egy ideig túláradó lelkesedés jellemezte. Az eufóriának éppen Churchill vetett véget azzal a megjegyzésével, hogy „evakuációval nem lehet háborút nyerni.”

A brit politikusnak ebben igaza volt, azt azonban szintén megértette – a német Karl Dönitzhez és Heinz Guderianhoz hasonlóan –, hogy a Dinamó-hadművelet során kimentett szárazföldi haderő jelentősen befolyásolhatja majd a második világháború végső kimenetelét. Bár a következő hetekben Európába visszaküldött francia katonák a köztársaság összeomlása miatt hamarosan követték korábban elfogott bajtársaikat a németországi munkatáborokba, a megmentett brit katonaság utóbb a szövetséges szárazföldi erők magját képezte. A sikeres evakuáció nem csak Hitler angliai inváziós tervei elé gördített komoly akadályt, a kimentett hadsereg utóbb a Közel-Keleten, majd Normandiában is kulcsszerepet játszott a náci Németország legyőzésében.