Pétain marsall kerül Franciaország élére

Szerző: Hahner Péter

1940. június 16-án nevezte ki Albert Francois Lebrun francia elnök a 84 esztendős Henri Philippe Pétain marsallt Franciaország miniszterelnökének. A francia kapituláció után az első világháborús nemzeti hős Pétain lett a németeket kiszolgáló Vichy-i francia bábállam vezetője.

1939. szeptember 1-én Németország lerohanta Lengyelországot, mire Franciaország 3-án Nagy-Britanniával együtt hadat üzent. A hadműveletek azonban nem indultak meg, mert a szövetségesek a blokád hatásában reménykedtek, Hitler pedig várta a megfelelő alkalmat. Ez volt a „furcsa háború” időszaka, amely a május 13-i német támadással ért véget. Napokon belül kiderült, hogy Franciaország a két világháború között nem tudta kellően modernizálni és megnövelni hadseregét, s ráadásul csak defenzív stratégiával rendelkezett. Az első világháború tapasztalataiból ugyanis azt a tanulságot vonta le, hogy a megfelelően felkészített védelmi vonalat nem lehet áttörni. Ezért nem készített tervet a támadásra (holott kelet-európai szövetségeseit csak így segíthette volna!), és nem vette figyelembe a motorizált és légi hadviselés új eredményeit sem. Csillagászati összegekért hatalmas erődrendszert épített a német-francia határon (Maginot-vonal, 1927—36), amelyet a németek Belgiumot és Hollandiát lerohanva egyszerűen megkerültek. Így bekerítették a francia, brit és belga hadseregeket, amelyeknek csak egy részét sikerült Dunkerque-nél kimenekíteni. 1,8 millió hadifogoly került Németországba. A francia hadsereg összeomlott, a kormány Tours-ba majd Bordeaux-ba menekült. Reynaud kormányfő június 16-án lemondott, helyettese, a nyolcvannégy éves Philippe Pétain marsall váltotta fel. Az első világháborúban aratott győzelmeiért nemzeti hősnek tekintett marsall 22-én aláírta a fegyverszünetet. Mégpedig ugyanott (Rethondes-ban) és ugyanabban a vasúti kocsiban kellett aláírnia, ahol a németek tették ezt 1918. november 11-én. 

A brit légierő július 3–6-án Mers el-Kébirnél kénytelen volt lebombázni a francia flotta egy részét, hogy az ne kerüljön az Anglia ellen készülődő németek kezére. Az 1297 halálos áldozattal járó támadást a németbarát erők kihasználták, és július 10-én a nemzetgyűlés minden hatalmat Pétain marsallra ruházott. Felszólította őt olyan alkotmány létrehozására, „amely biztosítja a Munka, a Család és a Haza jogait.” Ezzel a harmadik köztársaság megsemmisült, politikai élete szétesett, a társadalmon döbbenet és elkeseredés lett úrrá. 

1939 februárja és 1946 májusa között Franciaországban mintegy 600 000 személy került különböző okok miatt táborokba. 1940-ig külföldiek, köztörvényes bűnözők és kommunisták, 1940-től cigányok, zsidók és ellenállók, 1944-től pedig németek, feketézők és kollaboránsok töltötték meg az ország területén felállított mintegy kétszáz internáló tábort. Akárcsak Európa többi nemzete, az elkövetkező évek során Franciaország is a lágerek világává változott.

A németek újra elcsatolták Elzász-Lotaringiát, megszállták Franciaország északi részét a nyugati partvidékkel együtt, a fennmaradó területen pedig engedélyezték a Pétain marsall vezetésével létrejött francia kormány berendezkedését. Ezt a rendszert Vichyről nevezték el, arról a fürdővárosról, amelyet székhelyéül választott. Valamennyi állam elismerte, az Egyesült Államok és a Szovjetunió is.

A Vichy-rendszer (Ormos Mária találó megfogalmazásával élve) együttműködőként kezdte, majd bábállamként fejezte be pályáját. Élén nem önálló fasiszta párt állt, csak egy megrémült, minden megalkuvásra kész katonai és politikai csoport. Egyesek azért támogatták, mert biztosak voltak a németek végső győzelmében, mások pedig azt remélték, hogy Pétain képes lesz titokban felkészülni a visszavágásra, de valamennyien tévedtek. A rendszer egyre inkább a náci megszállók kiszolgálójává vált, s azt sem tudta kihasználni, hogy a flotta és a gyarmatbirodalom a kezén maradt (a németek ugyanis abban reménykedtek, hogy mindkettőt felhasználhatják). Pétain antidemokratikus és autokratikus kormánya minden német nyomás nélkül kizárta a zsidókat a közhivatalokból, a sajtó és az ipar vezető állásaiból, a külföldi zsidókat internáltatta (1940), az értelmiségi pályákon pedig numerus clausust vezetett be (1941). A „nemzeti forradalmat” hangoztatva, a „Munka, Család, Haza” jelszavai jegyében a földművelés és a vallás értékeihez való visszatérést hirdette. Ezzel közelebb állt a tradícionalista spanyol és portugál diktatúrákhoz, mint a társadalmat radikálisan átszervező nácikhoz. Konzervatív tekintélyállamot kívánt fenntartani, s ezzel a francia jobboldal egy része egyet is értett volna, csakhogy az alávetettség növekedése és a németek győzelmi esélyeinek csökkenése aláásta a rendszer tekintélyét.

Charles de Gaulle nemzetvédelmi miniszterhelyettes Angliába emigrált, s június 18-án közzé tette a BBC rádióadásában híres felhívását: a vereség nem végleges, a háború folytatódni fog, s „bármi történjék is, a francia ellenállás lángjának nem szabad kialudnia és nem is fog kialudni!” Nem volt könnyű dolga, de mégis sikerült a Szabad Franciaország elnevezésű mozgalmát fokozatosan alternatív államgépezetté formálnia, és felvennie a kapcsolatot a franciaországi belső ellenállókkal. 

Az angolszász hatalmak afrikai partraszállása miatt a németek 1942 novemberében megszállták az eddigi szabad zónát, a fasiszta Olaszország pedig a Rhône-tól keletre fekvő területet. Toulonban a francia flottát parancsnokai elsüllyesztették, hogy ne kerüljön német birtokba. Pétain ezután is a helyén maradt, s készségesen hozzájárult a francia zsidóság német koncentrációs táborokba való szállításához (1942). Összesen 90 000 zsidó pusztult el a Franciaországból elhurcoltak közül, ezek közül 77 000 volt francia, a többi ide menekült külföldi. Bevezették a kötelező munkaszolgálatot, és az ellenállás felszámolására „milícia” elnevezésű erőszakszervezetet alapítottak (1943). 1944-ben a hadifoglyokkal és a munkára kötelezettekkel együtt a felnőtt francia férfiak 40 %-a kénytelen-kelletlen Németország számára dolgozott. 

1944. augusztus 20-án a visszavonuló németek a marsallt Németországba majd Svájcba szállították. A svájci hatóságok 1945. április 26-án átadták a franciáknak. Július 23-án kezdődött meg a pere a francia Főtörvényszék előtt. Augusztus 15-én bűnössé nyilvánították az ellenséggel való összejátszás és hazaárulás miatt. Halálos ítéletét magas kora miatt nem hajtották végre, s de Gaulle ideiglenes kormányfő az ítéletet életfogytiglani elzárásra módosította. Portelet erődjében őrizték, de Charles de Gaulle 1951-ben kijelentette, hogy a nemzeti béke jegyében méltatlan lenne, ha Franciaország börtönben hagyná meghalni utolsó marsallját. Pétaint június 29-én szabadon bocsátották, s július 23-án meghalt Port-Joinville-ben.