Pétain marsall kerül Franciaország élére

Szerző: Tarján M. Tamás

1940. június 16-án nevezte ki Albert Francois Lebrun francia elnök a 84 esztendős Henri Philippe Pétain marsallt Franciaország miniszterelnökének. Mivel a kapituláció után az első világháborús nemzeti hős Pétain lett a németeket kiszolgáló Vichy-i francia bábállam vezetője, pozícióját egészen az ország 1944-es felszabadításáig megtartotta.

Az 1939 őszén kezdődő nyugat-európai „furcsa háborút” a náci Németország 1940. május 10-én zárta le, amikor – az Erich von Manstein által kidolgozott Fall Gelb szerint – Gerd von Rundstedt vezetésével támadás indult az Ardenneken át Franciaország és a Benelux Államok ellen. Ez a húzás meglepte a francia vezérkart, a védelem szervezői ugyanis a Rajna bal partján felállított Maginot-vonalnál, vagy a nagyobb hadseregek kibontakozására alkalmas Németalföldön számítottak az offenzívára. Rundstedt ezzel szemben a két határszakasz között nyomult be Franciaországba, pár nap után kijutott a La Manche csatornához, és ezzel elvágta a brit–francia hadtesteket a hátországtól. Közben Student, Bock és Leeb hadtestei megszállták Hollandiát és Belgiumot, majd északról törtek rá a szövetségesekre, akik két hét alatt Franciaország északnyugati csücskébe szorultak vissza, és egyetlen lehetőségük a május 27-én kezdődő a Dinamó-hadművelet, az evakuálás maradt.

A hadjárat – június 5-én induló – második szakasza aztán a Fall Rot, azaz a „Piros-terv” szerint zajlott: a német csapatok a Rundstedt által nyitott frontvonal mentén mélyen benyomultak az országba, június 14-én elfoglalták Párizst, majd hátulról felszámolták a Rajna-menti Maginot-vonalat. A francia vezérkar már június elején belátta, hogy elvesztette a háborút, a kérdés már csak az volt, hogy az ország politikai vezetői miként döntenek sorsukról: fegyverszünetet kérnek Hitlertől, szorosabbra kapcsolataikat Churchill Angliájával, vagy a gerillaháborút választják. Paul Reynaud miniszterelnök végül egyik lehetőség következményeit sem akarta vállalni, ezért 1940. június 16-án lemondott, és Henri Philippe Pétain marsallt, helyettesét bízta meg a kormányzással.

Az 1856-os születésű katona a két világháború közötti Franciaország nemzeti hőse volt, aki 84 esztendősen, minden idők legidősebb politikai vezetőjeként vette át a viharvert ország irányítását. Pétain az előző világháborúban oroszlánrészt vállalt Verdunnél a német támadás feltartóztatásában – és 1940-ben éppen reá hárult a megalázó feladat, hogy békét keressen Adolf Hitlernél Franciaország számára. A Bordeaux-ba menekült kormány nevében a marsall június 17-én előzetes fegyverszünetet kért Németországtól, melyet öt nappal később ugyanazon azon a helyen – és ugyanazon külsőségek között – kellett megkötnie, ahol 1918-ban a németek kapituláltak.

A június 25-én életbe lépő egyezmény értelmében Franciaországot – Elzász annektálása után – egy északi, katonai megszállás alá kerülő övezetre, és egy déli „szabad területre” osztották fel, utóbbi csonka állam vezetője pedig továbbra is Pétain marsall maradt. A kormány és a nemzetgyűlés Bordeaux, majd Clermont-Ferrand után Vichy fürdővárosban telepedett le. Július 11-én Philippe Pétaint teljhatalommal – az állam vezetője címmel – ruházták fel, ezzel megalakult a „Munka, haza, család” mottót hirdető kollaboráns francia bábállam.

Pétain négyéves vezetése alatt a szövetségesek és a hitleri Németország közötti hintapolitika jegyében irányította a csonka Franciaországot: a marsall egyfelől próbálta minél lazábbra fűzni a francia–német együttműködést, és azért lobbizott, hogy Franco spanyol diktátor ne támogassa a Harmadik Birodalmat, másfelől viszont a szövetséges hatalmakkal szemben is elutasítónak mutatkozott. Pétain többek között megakadályozta, hogy a Vichy-Franciaország flottája a britek kezébe kerüljön, szembehelyezkedett a Londonban, Charles de Gaulle által alapított Szabad Franciaország nevű felszabadító mozgalommal, és országa gyarmatait katonai erővel is kész volt megvédeni a szövetségesekkel szemben.

A marsall kétkulacsos politikáját nehezítette, hogy Pierre Laval személyében olyan miniszterelnökkel kellett együtt dolgoznia, aki -korábbi németellenessége dacára – Hitler rendszerének odaadó híve lett. Bár a marsall 1940 decemberében eltávolította és letartóztatta Lavalt, német utasításra azonban 1942 áprilisában visszavette őt a hatalomba. A nácik a velük szimpatizáló kormányfőn keresztül érvényesítették gazdasági követeléseiket, megkezdték a helyi zsidóság deportálását, és felállítottak egy őket támogató félkatonai szervezetet is. Ezzel szemben Pétain tehetetlennek bizonyult, miközben – a kiugrási lehetőséget várva – lemondani sem mert a bábállam éléről.

Miután a szövetségesek megindították az Észak-Afrikát felszabadító Fáklya-hadművelet, a nácik 1942 novemberében megszállták a francia bábállamot. 1944. júniusi normandiai partraszállást követően Pétain marsallt és bábkormányát Hitler utasítására a thüringiai Sigmaringenbe szállították: ezzel a kollaboráns Vichy-kormány végleg megszűnt, a szövetségesek győzelmeinek eredményeként pedig Charles de Gaulle tábornok és a francia ellenállók hamarosan visszaállították a szuverén Franciaországot.