A magyar-jugoszláv örök barátsági szerződés megkötése

Szerző: Tarján M. Tamás

„ő Főméltósága a Magyar Királyság Kormányzója és ő Felsége Jugoszlávia Királyának nevében a Királyi Régensek, figyelembe véve a nemzeteik között örvendetesen fennálló jószomszédságon, őszinte megbecsülésen és kölcsönös bizalmon alapuló kapcsolatokat; óhajtva, hogy kapcsolataiknak szilárd és tartós alapot adjanak; abban a meggyőződésben, hogy a politikai, gazdasági és kulturális téren fennálló kölcsönös kötelékeknek megszilárdítása és szorosabbá tétele a két szomszédos ország érdekeit, valamint a Duna vidékének békéjét és jólétét fogják szolgálni; elhatározták, hogy Barátsági Szerződést kötnek…”
(Részlet az örök barátsági szerződés szövegéből)

1940. december 12-én kötötte meg Belgrádban gróf Csáky István és Alexander Cincar-Markovic a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést, mellyel a két állam elsősorban a térségben megnövekedett német befolyást igyekezett ellensúlyozni. A megegyezés nem bizonyult hosszú életűnek, ugyanis az 1941 márciusában végrehajtott belgrádi kormányváltás a tengelyhatalmak fegyveres beavatkozásához vezetett, amiben végül Magyarország is részt vállalt.

A Teleki-kormány az 1940. augusztus 30-i második bécsi döntéssel újabb jelentős revíziós sikert ért el – ezúttal Románia ellen, Észak-Erdély visszaszerzésével –, Németország támogatásáért azonban komoly árat kellett fizetnie. Túl azon, hogy Berlin igyekezett minden akadályt elhárítani a nemzetiszocialista ideológia magyarországi terjedése elől, illetve mind nagyobb befolyást követelt a hazai német kisebbségek életében, a bécsi döntés külpolitikai téren is negatív következményekkel járt. Az újabb német–olasz rendelkezést a nyugati hatalmak már nem fogadták el jogszerűnek, a határváltozás okozta sokk pedig szeptember elején elsöpörte az addigi román kormányzatot, és Ion Antonescut, a Conducatort juttatta hatalomra.

Románia ezzel végleg elkötelezte magát a tengelyhatalmak mellett, Magyarország tehát szinte teljesen a Harmadik Birodalom támogatóinak gyűrűjébe került. Ebből a csapdából az egyetlen kiutat déli szomszédunk, Jugoszlávia jelentette, melynek – Dragisa Cvetkovic vezette – kormánya ugyan németbarát politikát folytatott, ezzel együtt azonban Nagy-Britanniával is jó kapcsolatot ápolt. Teleki Pál úgy vélte, az általa elképzelt fegyveres semlegesség taktikájában Belgrád ellensúlyt képezhetne a német nyomással szemben, a délszláv állam pedig ugyancsak mozgásterének növelése érdekében ült tárgyalóasztalhoz a magyarokkal.

A közeledés egyébként már jóval a második bécsi döntés előtt, 1939 végén megkezdődött, amikor a Teleki-kormány még arra készült, hogy fegyverrel szerzi vissza Erdélyt Romániától. Ekkor még az volt a cél, hogy Jugoszlávia a háború megindítása után is semleges maradjon, ennek érdekében pedig előbb – 1939. december 9-én – Németh Imre újságíró utazott Belgrádba, majd Bajcsy-Zsilinszky Endre vett részt egy 1940 februárjában megtartott Balkán-konferencián. A két publicista a látogatások során többek között Cvetkoviccsal, Cincar-Markovic külügyminiszterrel és a horvát miniszterelnök-helyettessel, Macekkal is tárgyalt, ezek a megbeszélések pedig odáig vezettek, hogy decemberben a két ország hivatalos megállapodásra szánta el magát. A jugoszláv-magyar közeledést egyébként paradox módon Németország is támogatta, Hitler ugyanis abban bízott, hogy a két ország együtt biztosítja majd a Balkán-félsziget stabilitását a tervezett keleti hadjárat idején.

1940. december 12-én, Belgrádban Csáky István és Cincar-Markovic tehát aláírták a magyar-jugoszláv örök barátsági szerződést, mely sokkal inkább egy gesztusértékű megállapodás volt, mintsem valódi egyezmény. A dokumentum mindössze három pontból állt, melyek közül az első – furcsa módon morális síkra terelve a két állam kapcsolatát – örök barátságot hirdetett a felek között, a második pedig ígéretet tett arra, hogy a jugoszláv–magyar viszonyt érintő kérdéseket tárgyalásos úton rendezik majd. Az egyezmény – természetesen a siker érdekében – kikerülte például a revízió kérdését, ami a német diplomáciát már elégedetlenséggel töltötte el, és – a stabilitás érdekében – később igyekezett arról önhatalmúlag dönteni. Erre a von Ribbentrop által megfogalmazott, 1941. februári német–jugoszláv egyezményben kerülhetett volna sor, melyben Berlin garantálni akarta a délszláv királyság határainak semlegességét, ám az akkori magyar külügyminiszter, Bárdossy László végül el tudta érni, hogy ezek a pontok ne kerüljenek írásba. Ez a diplomáciai közjáték is megmutatta, hogy az „örök barátság” bizony igen ingatag lábakon állt.

A szerződés sikertelenségét ugyanakkor mégsem a mélyben lappangó területi vitákra, hanem a megváltozott politikai körülményekre vezethetjük vissza: Jugoszlávia 1941. március 26-án csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez, másnap azonban egy puccs során megbuktatták a Cvetkovic-kormányt, Dusan Simovic vezetésével pedig egy markánsan németellenes csoport jutott hatalomra. Tekintve, hogy a Görögország elleni olasz katonai kudarcok már önmagukban is veszélyeztették a félsziget stabilitását, Németország nem engedhette meg, hogy újabb állam forduljon ellene a Balkánon, ennek megelőzésére pedig katonai beavatkozást helyezett kilátásba.

Hitler a hadműveletekben Magyarország együttműködésére is számított, a revíziós ígéretek és a brit fenyegetések pedig olyan dilemma elé állították a fegyveres semlegességhez ragaszkodó Teleki Pált, hogy a miniszterelnök végül öngyilkosságba menekült a döntés felelőssége elől. Bár az új kormányfő, Bárdossy László egyértelműen a részvétel mellett tört lándzsát, az új kormány mégis megfogadta Teleki korábbi javaslatát, és a Magyar Királyi Honvédség csak április 11-én, az önálló Horvátország kikiáltása után lépte át a jugoszláv határt. Ezzel a december 12-i egyezmény egyértelműen hatályát vesztette.

A magyar diplomácia a szerződésszegés vádjával szemben később azzal védekezett, hogy a horvát kiválással Jugoszlávia de facto megszűnt létezni, ezzel pedig az örök barátsági szerződés is érvénytelenné vált. A későbbi korokban megoszlottak a nézetek ezen érvelés hitelességéről, ugyanakkor azt el kell mondanunk, hogy ez a fajta „bűvészkedés” nem volt egyedülálló: 1939 őszén ugyanezzel az érvvel takarózva szállta meg például a Szovjetunió Lengyelország keleti felét. A magyar–jugoszláv örök barátsági szerződés megszegése ugyanakkor nem igazolta Teleki félelmeit, hiszen Magyarország egyelőre nem került háborús konfliktusba a szövetségesekkel, igaz, a fegyveres semlegesség politikája egyértelműen kudarcot vallott.