A Szovjetunió befejezi a balti államok bekebelezését

Szerző: Tarján M. Tamás

„A limitróf [ti. a Szovjetunióval határos balti] államok státusát kizárólag Németország katonai érdekei fogják meghatározni. Az események előrehaladtával szükségessé válhat, hogy ezeket a limitróf államokat elfoglaljuk egészen az egykori Kurföld [a mai Lettország nyugati területének] határáig, és annektáljuk őket a birodalomba.”

(Részlet Hitler 1939. április 11-én kiadott direktívájából)

1940. augusztus 6-án, Észtország annektálásával fejezte be a Szovjetunió a vele nyugat felől határos három balti köztársaság bekebelezését, amelyeket a náci Németországgal kötött megnemtámadási egyezmény – az ún. Molotov-Ribbentrop-paktum – titkos záradéka korábban Moszkva érdekszférájaként ismert el. Miután a következő esztendőben Adolf Hitler megtámadta a szocialista nagyhatalmat, az „első szovjet uralom” rövid életűnek bizonyult, az angolszász szövetségesek azonban a második világháború utolsó hónapjaiban tétlenül figyelték az észt, lett és litván területek ismételt betagolását.

„Cordon sanitaire”

A 18. század során – az 1721. évi, Svédországgal kötött nystadi béke, illetve Lengyelország felosztásának következtében – cári uralom alá kerülő Baltikum népei az 1917. évi orosz forradalmak után fogalmazták meg igényüket az önálló államiság megteremtésére. E terület eredendő ütközőzóna jellegét jól mutatja, hogy az 1918 februárjában kiadott észt és litván függetlenségi nyilatkozat a német csapatok megszállásának idején született meg – mi több, Litvánia az első világháború alatt a császárság Ober Ost nevű tartományához tartozott –, Lettország pedig 1918 novemberében már az orosz polgárháború zűrzavarában, a bolsevik hadsereg szuronyainak árnyékában kiáltotta ki önállóságát. Miután 1919-ben a fehérek oldalán harcoló intervenciós erők kiszorították a Vörös Hadsereget a Baltikumból, a Szovjet-Oroszországhoz lojális kormányok is megbuktak, és az újdonsült államok kezdetben demokratikus alapon – általános választójogot és többpártrendszert életbe léptető alkotmánnyal – szerveződhettek meg.

Jóllehet, 1920 során mindhárom balti köztársaság – a szuverenitását garantáló – békeszerződést írt alá Moszkvával, a következő két évtized kulcskérdése változatlanul a függetlenség megőrzése maradt a szocialista nagyhatalom árnyékában. Ennek érdekében a kisállamok 1921-ben csatlakoztak a Népszövetséghez, és arra törekedtek, hogy a polgárháború után konszolidálódó Szovjetunió nyugati határa mentén – többek között Finnország és Lengyelország bevonásával – egy életképes katonai szövetséget hozzanak létre. Ez a cél sok tekintetben egybeesett a világháborús győztesek szándékaival, akik a – korszak közbeszédében limitróf államoknak is nevezett – határállamok szervezkedésében lehetőséget láttak – Georges Clemenceau szavait idézve – egy „egészségügyi védőövezet”, a cordon sanitaire kialakítására, mely megóvhatta Európát a bolsevizmus eszméinek terjedésétől.

A kisantant útján

Ezen együttműködés története ugyanakkor sok szempontból párhuzamosan alakult a Németország „sakkban tartása” érdekében létrehozott közép-európai szövetség, a kisantant sorsával. A tagokat kezdettől fogva megosztották egymás között húzódó érdekellentéteik – Litvánia például 1920-ban a szovjetekkel összefogva kísérelte meg elhódítani mai fővárosát, Vilniust Lengyelországtól –, ezért képtelennek bizonyultak az egységes fellépésre, idővel pedig gazdasági szempontból kiszolgáltatottá váltak a nyugati hatalmak – főként a Hitler hatalomra jutása után megerősödő Németország – irányában, ami Sztálint arra ösztönözte, hogy ezt a befolyást katonai nyomásgyakorlással próbálja ellensúlyozni. A moszkvai diplomáciára jellemző, hogy 1936-ban a balti kisállamok „baráti” meghívást kaptak a Vörös Hadsereg május 1-jén tartott díszszemléjére, mely során a házigazdák ajánlatot tettek egy védelmi szövetség létrehozására oly módon, hogy a „fasisztákkal” – tehát a náci Németországgal – való további kapcsolatépítés negatív következményeit is felvetették; ezzel összefüggésben Andrej Alekszandrovics Zsdanov az 1936 novemberében tartott szovjet kongresszuson már felvetette a katonai intervenció lehetőségét.

Az 1938–39 során lezajló, Németországnak kedvező közép-európai határváltozások – az Anschluss, Csehszlovákia megcsonkítása a müncheni konferencia határozatai nyomán, majd a maradék cseh-morva területek megszállása – a Baltikum kényes hatalmi egyensúlyát is felborították, aminek következtében a térség Moszkva és Berlin egyre nyíltabb versengésének színterévé vált. 1937-től a szovjet és német katonai vezetés prominens alakjai – pl. Alekszandr Iljics Jegorov vezérkari főnök, illetve a másik fél részéről Franz Halder tábornok és Wilhelm Canaris admirális – egyre gyakrabban tettek látogatást a balti államokban, amely tendencia a baráti szólamok hangoztatása ellenére is baljóslatúnak hatott. 1939 márciusában aztán Hitler követelést nyújtott be Litvániának a – korábban Poroszországhoz tartozó – Memel-vidék visszacsatolására, amit a köztársaság annak ellenére teljesített, hogy ily módon elveszítette egyetlen jelentős kikötővárosát – Klaipédát –, és ipari termelésének közel egyharmadát; mindez jól mutatja a térség kiszolgáltatott helyzetét, de ugyanerről tanúskodik, hogy miközben Nagy-Britannia és Franciaország a további német terjeszkedés meggátolása érdekében garantálta Lengyelország függetlenségét és területi sérthetetlenségét, a balti államokkal nem kötött hasonló szerződést.

A paktum és ami utána következett

Németország és a Szovjetunió között ekkor már javában folytak a két nagyhatalom közt fekvő terület felosztására irányuló titkos tárgyalások, melyek a Vjacseszlav Molotov külügyi népbiztos és Joachim von Ribbentrop külügyminiszter által 1939. augusztus 23-án aláírt megnemtámadási egyezmény megkötésével zárultak le. A szerződés titkos záradékának értelmében Észtország és Lettország – illetve a Visztula, San és Narew folyóktól keletre eső lengyel terület, valamint Finnország és Besszarábia – a szovjet érdekszférába került; bár Hitler néhány hónappal korábban, a Wehrmacht 1939–40. évi háborús felkészüléséről szóló direktívájában még felvetette a lehetőségét Litvánia megszállásának, az egyezmény szeptember 28-i kiegészítésében erről az országról is lemondott Sztálin javára.

A Molotov-Ribbentrop-paktum Baltikumra vonatkozó passzusainak érvényesítésére azután került sor, hogy a Vörös Hadsereg – a civil állampolgárok védelmének ürügyével – szeptember 17-én kelet felől támadást indított a németek által lerohant Lengyelország ellen. A következő hetekben Moszkva az észt, lett és litván kormánytól is kicsikarta egy „kölcsönös segítségnyújtási egyezmény” aláírását, mely lehetőséget nyújtott a szocialista nagyhatalom számára, hogy a háború végéig katonai bázisokat működtessen a balti államokban. Ezeken 1939 őszétől összesen mintegy 75.000 fő állomásozott. Mint ismeretes, a Szovjetunió ezzel egy időben Finnországot is megpróbálta rákényszeríteni egy hasonló – stratégiai jelentőségű területek átadását is magába foglaló – szerződés elfogadására, annak elutasítását követően pedig – egy megrendezett incidens révén – háborút indított nyugati szomszédja ellen, melyet csak súlyos vérveszteségek árán tudott megnyerni.

A balti államok bekebelezésének forgatókönyve számos tekintetben hasonlított ahhoz a folyamathoz, mely 1945 után a Vörös Hadsereg által felszabadított és egyben megszállt kelet-európai országokban – így Magyarországon is – lezajlott. A katonai jelenlétre támaszkodva – és a helyi kommunista pártok hathatós segítségével – a sztálini vezetés mindhárom köztársaságban megkezdte a politikai hatalomátvétel előkészítését: 1940 májusában a szovjetek erőteljes sajtókampányt szerveztek az állítólag Nyugattal szimpatizáló kormányok ellen, majd erre a vádra hivatkozva ultimátumot intéztek hozzájuk, melyben a Vörös Hadsereg egységeinek korlátlan létszámú állomásoztatását és a politikai rendszer átalakítását követelték.

Tekintettel arra, hogy ebben az időben Hitler már megindította villámháborúját a kontinens nyugati államai ellen – a Wehrmacht sikerei egyszerre teremtettek kiváló alkalmat a Baltikum bekebelezésére, és tették prioritássá a félelmetes gyorsasággal terjeszkedő németek lehető legtávolabb tartását a belső szovjet területektől –, a három elszigetelt köztársaságnak nem maradt reális esélye az ellenállásra. Június-július során a korábbi autoriter államfők – az észt Konstantin Päts, a lett Karlis Ulmanis, valamint a litván Antanas Smetona – elvesztették hatalmukat, és rövidesen a Szovjetunióba hurcolták őket. Az ultimátum eredményeként a balti országokban népfrontkormányok alakultak, melyek – az 1945 utáni Magyarországon is alkalmazott módszerekkel – radikálisan átalakították a pártszerkezetet és a szavazás rendszerét, majd manipulálták a választási eredményeket.

Végjáték óriások szorításában

Az így kialakított törvényhozó testületekre lényegében egyetlen feladat hárult: a csatlakozási szándék kimondása, amit a Szovjetunió Legfelső Tanácsa augusztus első napjaiban – Litvániáét 3-án, Lettországét 5-én, végül Észtországét 6-án – fogadott el. A beolvasztást „törvényszerűen” az addigi társadalmi- és tulajdonviszonyok felszámolása, valamint tömeges deportálási hullám követte, ezért a náci Németország 1941 nyarán benyomuló erőit a Baltikum lakosságának nagy része valósággal felszabadítókként üdvözölte. Mindazonáltal a hitleri uralom – a zsidóság megsemmisítésére törekvő Einsatzgruppék pusztításával és a Harmadik Birodalomba való betagolás más következményeivel – csak fokozta a balti területek szenvedését, amit a leningrádi ostromgyűrű megtörése után – 1944 őszén – visszatérő Vörös Hadsereg dúlása teljesített ki.

Bár az Egyesült Államok 1940 júliusában – egyedüliként – jegyzékben tiltakozott a három köztársaság szovjet bekebelezése ellen, a második világháború utolsó hónapjaiban a kisállamok ügyével már Washington sem akarta kockáztatni a náci Németország elleni koalíció egységét; ezzel együtt menedéket nyújtott azon észt, lett és litván politikusoknak, akik 1944-ben mozgalmat szerveztek a függetlenség visszaszerzésére, és ezért megtorlásra számíthattak. A szövetségesek 1944–45 során hasonló diplomáciát folytattak, mint a balti országok első bekebelezése során: hivatalosan nem ismerték el az annexiót, de nem is tettek lépéseket annak gyakorlati megvalósulása ellen, így a három nemzet csak a Szovjetunió felbomlásával nyerhette vissza szuverenitását.