Szovjet agresszió Lengyelország ellen

Szerző: Tarján M. Tamás

„A lengyel–német háborúból kifejlődő események megmutatták a lengyel állam gyengeségét. A lengyel vezetők csődöt mondtak… Varsó, többé nem Lengyelország fővárosa. A lengyel kormány hollétéről senki nem tud semmit. A leszerepelt lengyel kormány magára hagyta a lengyel lakosságot. […] A szovjet kormány ezért szent kötelességének tartja, hogy segítő kezet nyújtson lengyelországi ukrán és fehérorosz testvéreiknek.” (Vjacseszlav Molotov) 

1939. szeptember 17-én, az ukrán és belorusz kisebbség biztonságára hivatkozva indított támadást a Szovjetunió Lengyelország ellen, hogy megszerezze azokat a területeket, melyeket a Molotov-Ribbentrop-paktum titkos záradéka a szovjet érdekszférába sorolt. A Vörös Hadsereg agressziója felgyorsította a náci Németország ellen harcoló lengyel védelem összeomlását, így aztán a közép-európai állam október elejére ismét eltűnt a kontinens térképéről.

Miután a hitleri Németország a gleiwitzi rádióállomásnál megrendezett „incidens” ürügyén megtámadta Lengyelországot, Berlin egyre erélyesebben sürgette Moszkvát a hadba lépésre, hogy hadjárata minél gyorsabban – és minél kevesebb veszteséggel – érhessen véget. Sztálin ugyanakkor egészen szeptember közepéig halogatta a hadba lépést, mivel nem akarta magát Hitlerrel közös platformon láttatni; ehhez a Molotov-Ribbentrop-paktumban odaígért területek megszállására ugyancsak jó indokot kellett találni. A Szovjetunió végül az akciót a Lengyelországban élő belorusz és ukrán kisebbségek védelmének ürügyén indította meg, miközben Molotov külügyminiszter – a támadás napján – azzal érvelt, hogy a varsói kormány a német támadás után megszűnt létezni. Ez azért volt fontos, mert az agresszióval Moszkva szinte az összes Varsóval kötött egyezményt felrúgta, így viszont ezeket semmisnek nyilváníthatták. Bár a náci Németországban nem fogadták örömmel, hogy Sztálin „hivatalosan” éppen ellenük védi meg a belorusz és ukrán polgárokat, végül napirendre tértek a kérdés felett, ugyanis a Kovalov és Tyimosenko tábornokok vezetésével meginduló offenzíva igencsak eredményesnek bizonyult.

Szeptember 17-én, a szovjet hadba lépés idején már 16 napja zajlott a lengyelországi német hadjárat, ahol a nácik – a közhiedelemmel ellentétben – ekkor még messze nem arattak döntő győzelmet. Bár a lengyel csapatok folyamatosan feladták az ország nyugati városait, a román határ közelében Rydz-Smigly vezérkari főnök komoly erőket csoportosított egy esetleges ellentámadáshoz. A terv jónak ígérkezett, a váratlan szovjet agresszió viszont minden lengyel számítást keresztülhúzott, ugyanis az Ukrán front legelőször éppen ezeket a hadosztályokat forgácsolta szét. A Vörös Hadsereg támadása következtében a két tűz közé szorított lengyel hadsereg napokon belül összeomlott, az ország túlnyomó része megszállás alá került, és csupán néhány erősség tartott ki a hónap végéig. A szovjet agresszióval a német támadás is új lendületet vett, így egyes tábornokok már 5 nap után, szeptember 22-én összetalálkoztak a keleti irányból érkező szovjet parancsnokokkal.

Az „alkalmi szövetségesek” viszonya vegyes képet mutatott, ugyanis a találkozás nagyrészt békésen, kölcsönös tiszteletadással zajlott le, egyes esetekben azonban kisebb fegyveres összeütközésekre került sor. Mindent egybevetve viszont azt kell mondanunk, hogy Hitler és Sztálin Lengyelország felszámolását a lehető legnagyobb egyetértésben hajtották végre; a szovjetek szeptember 28-án elérték a Molotov-Ribbentrop-paktumban megrajzolt új határvonalat, ugyanezen a napon német kézbe került Varsó, október 6-án pedig – Lublin mellett – az utolsó lengyel alakulat is megadta magát. A Molotov által csak „versailles-i fattyúnak” titulált Lengyelország 20 év után ismét eltűnt a térképről.

Bár a szovjet propaganda a második világháború után – Molotov érveinek segítségével – igyekezett elfogadhatóvá tenni az agressziót, a valóságban a kommunista uralom alá kerülő lengyelek semmivel sem jártak jobban, mint azok, akiket Hitler birodalmához csatoltak. Míg nyugaton az Einsatzgruppék mészárolták a civil lakosságot, addig keleten a felhergelt belorusz és ukrán nemzetiségek és a kommunisták terrorlegényei hajtottak végre hasonló szörnyűségeket. A hadifoglyok sorsa sem alakult másként, rájuk ugyanis egyik esetben a koncentrációs táborok vagy a gulág szörnyűségei, másik esetben pedig az NKVD vagy a Gestapo kivégzőosztagai vártak; a háború embertelenségét jól jellemzi, hogy a 66 000 katonával szemben 1939 szeptemberében 150 000 civil esett az agresszorok áldozatául. Lengyelországra ráadásul a szovjet-német megszállással történelmének legsötétebb korszaka várt, mely becslések szerint 6 millió ember – a lakosság 20%-a! – életét követelte.

Bár a britek és a franciák 1939 szeptembere előtt támogatást és védelmet ígértek Lengyelországnak, ezekben a szörnyű hónapokban egyedül Magyarország nyújtott segítséget a leigázott állam polgárainak. A Teleki-kormány döntése nyomán hazánk már szeptember elején megnyitotta a lengyel–magyar határátkelőket, így százezrek menekülhettek el a dühöngő terror elől, sokan közülük pedig nálunk is találtak ideiglenes otthonra. A határ megnyitása ugyanakkor nem csak a civileknek volt fontos, hiszen ezzel a lengyel katonák is esélyt kaptak arra, hogy – innen továbbállva – később a nyugati szövetségesek oldalán küzdhessenek a náci Németország ellen.