Musztafa Kemal Atatürk halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„A Török Köztársaság nem lehet a sejkek, dervisek és tanítványaik országa. A legjobb, legigazabb rend a civilizáció rendje. Ahhoz, hogy emberek legyünk, elegendő a civilizáció követelményeit teljesítenünk. A dervisek vezetői megértik majd szavaim igazságát, és saját maguk fogják bezárni kolostoraikat…”

(Részlet Kemal 1925-ben elmondott  kastamonui beszédéből)

1938. november 10-én fejezte be életét Musztafa Kemal Atatürk, a „törökök atyja”, aki az első világháborúban elszenvedett vereséget követően egy szilárd köztársaságot hozott létre az Oszmán Birodalom romjain. Miután katonai erővel elérte az 1920-ban megkötött sèvres-i békeszerződés revízióját, Kemal – másfél évtizedes elnöksége alatt – gyökeresen átalakította Törökország arculatát: reformjai a választási rendszertől kezdődően az oktatáson át egészen az öltözködésig minden téren a nyugati civilizáció mintáit honosították meg, és ily módon lerakták az első szekuláris muszlim állam alapjait.

Dacolni az antant akaratával

Bár a Törökországban zajló aktuális változások kapcsán egyre több szó esik a kemalizmus ideológiájáról és a köztársaság kikiáltása után végrehajtott reformokról, Atatürk államférfiúi nagyságát a magyar közvélemény még mindig abban látja, hogy – az 1918 őszén összeomló történelmi Magyarország politikusaival ellentétben – sikeresen szállt szembe az antant országcsonkító törekvéseivel. Mint ismeretes, VI. Mehmed szultán (ur. 1918–1922) és Damad Ferid nagyvezír 1920 augusztusában aláírta a sèvres-i békét, és hozzájárult ahhoz, hogy a vesztes Törökországtól Anatóliában is hatalmas területeket szakítsanak el – Konstantinápoly és a tengerszorosok környéke ezzel egy időben nemzetközi ellenőrzés alá került volna –, Musztafa Kemal azonban kétéves háború árán kiűzte Kis-Ázsiából a benyomuló görög, brit és francia hadakat. Amikor a török csapatok 1922 őszén már a Boszporusz felé vonultak, a küzdelemben kimerült antant hatalmak felajánlották a korábbi békeszerződés újratárgyalását.

A diadalban ugyanakkor az is jelentős szerepet játszott, hogy a tábornok 1919 őszétől egy második hatalmi pólust hozott létre Törökországban, mely a nemzeti függetlenség jelszavával elnyerte a társadalmi többség támogatását. Az Ankarában ülésező kormány és a Török Nagy Nemzetgyűlés a katonai győzelmekkel egy időben virtuálissá tette a szultán és az oszmán intézményrendszer hatalmát, majd 1922 novemberében meg is fosztotta trónjától VI. Mehmedet. A fegyveres ellenállás és a Kemal által kovácsolt politikai egység együttesen jelentett akkora erőt, mely a világháborús győzteseket a sèvres-i szerződés felülvizsgálatára ösztönözte. Az 1923 júliusában megkötött lausanne-i békeegyezmény – kisebb eltérésekkel – már a mai Törökország határait rögzítette, és teljes szuverenitást biztosított a köztársaság számára.

A diadal ára

Kevéssé ismert tény, hogy Kemal katonai sikereihez döntően hozzájárultak a Szovjet-Oroszországból érkező pénzbeli segélyek és fegyverszállítmányok; a támogatás eredményeként Ankara egészen a második világháború előestéjéig jó kapcsolatokat ápolt a moszkvai bolsevik kormányzattal. Sok szempontból az is a feledés homályába merült, hogy a győzelem szörnyű árat követelt. A függetlenség reményében felkelő – az első világháború alatt már megtizedelt – örmények körében 1920–22 között több tízezren vesztették életüket a török hadsereg által végrehajtott mészárlások során. Hasonló jelenetek játszódtak le az 1922 őszén elfoglalt Szmirnában is: a kitört tűzvésszel egy időben Kemal diadalmasan bevonuló csapatai vérfürdőt rendeztek a városban, és százezreket üldöztek el. A békeszerződés aláírása előtt fél évvel megkötött lausanne-i konvenció jóváhagyásával több százezres európai török és milliós kis-ázsiai görög népesség cserélt hazát.

Egy modern nemzetállam felé

Ezekkel az eszközökkel Musztafa Kemal egy homogén nemzetállamot teremtett Kis-Ázsiában, az évtizedes háború által sújtott Törökországot azonban gúzsba kötötte az iszlám tanításain alapuló archaikus társadalmi rend, a gazdaság és az infrastruktúra fejletlensége, valamint a közműveltség alacsony foka. A lausanne-i békekötés után elnökként kormányzó Kemal ebből az „alapanyagból” akart egy olyan modern államot faragni, mely az európai civilizációval azonos szintet képvisel. A török vezető ezt rövid időn belül megalkotott, átfogó és gyökeres változást eredményező reformok sorozatával kívánta elérni.

 A köztársaság valósággal egy tervezőasztalnál született meg, ahol a „nemzet atyja” a nyugati polgári intézményekből szemezgetve és a korszak legkiemelkedőbb szakembereinek – pl. az amerikai reformpedagógus, John Dewey – társaságában munkálkodott. Az 1926-ban elfogadott polgári törvénykönyv például svájci, míg a büntetőkódex olasz minta alapján készült el, az 1934. évi választójogi törvény pedig olyannyira előrehaladt a nők egyenjogúsítása terén, hogy számos európai államot is túlszárnyalt. Kemal reformjai nem csupán a látszatot szolgálták, amit ékesen bizonyít, hogy az 1935-ös választások után a Török Nagy Nemzetgyűlésben magasabb volt a női képviselők aránya, mint a korabeli brit és amerikai törvényhozásban.

A tekintélyelvű szekularizáció útján

Tekintettel arra, hogy a muszlim vallás parancsolatai Musztafa Kemal hatalomra jutása előtt átszőtték a hétköznapokat, az 1923 után alkotott reformok erőteljesen érintették az iszlám társadalmi helyzetét. Ezen intézkedések közül – a női emancipáción túl – a leglátványosabb a kalifátus 1924. évi megszüntetése – II. Abdul-Medzsid (ur. 1922–1924) elűzése –, a saría alapján ítélkező bíróságok betiltása, az oktatás államosítása és a derviskolostorok felszámolása volt.

Mindazonáltal látni kell, hogy a kormányzás szempontjából látszólag kevésbé fontos rendelkezések is társadalmi tabukat és több évszázados szokásokat rengettek meg. A képzőművészet támogatása, a balett és az opera meghonosítása, vagy az öltözködés törvényi szabályozása – Kemal 1934-ben betiltotta a hagyományos viseletet, a köztisztviselők számára pedig korábban kalap és nyakkendő viselését írta elő – csupa forradalmi intézkedésnek számított egy olyan országban, ahol a test ábrázolását és felfedését addig szigorú vallási szabályok korlátozták. A gyakorlati szempontokon túl ugyancsak a szekularizációs törekvésekhez kapcsolódott a latin betűs írás bevezetése is, aminek szabályait az elnök által megbízott tudósok 1928-ban hónapok alatt fektették le. A török nyelvű hitoktatással és a Korán lefordításával az állam szintén drasztikus módon avatkozott be a vallás ügyeibe.

Atatürk reformjai az 1920–30-as években kétségkívül nyugati típusú kormányzást teremtettek, demokráciát ugyanakkor nem; a tény, hogy az elnök 1934-ben önmagát a „törökök atyja” névvel ruházta fel, ezt igazolja. A törvényhozásban a Köztársasági Néppárt egyeduralmat élvezett, Kemal pedig a reformjai által kiváltott elégedetlenség elfojtására gyakran autoriter eszközöket alkalmazott – pl. több pártot is betiltott –, ám a rendszer sohasem öltött diktatórikus jelleget. E berendezkedés sok tekintetben a stabilitás garanciájának bizonyult, ugyanis a nagy gazdasági világválság idején kellő mozgásteret adott az elnöknek a krízis orvoslására. Kemal az adósságok átstrukturálásával és a pénzpiaci folyamatok központi szabályozásával sikeresen enyhítette a válság hatásait, és ily módon az Európában 1933-tól tapasztalható radikalizálódási folyamatoknak is elejét vette. A „kézi vezérlés” Atatürk gazdaságpolitikájának egyébként is szerves része volt: többek között a dohány- és gyapottermelés államosításával, majd az 1930-as évek bankalapítási programjával egy államkapitalista modellt épített fel Törökországban.

A „fényes semlegesség”

A lausanne-i békeszerződés megkötése után az atatürki külpolitika defenzívába vonult vissza: a köztársaság 1923-tól igyekezett baráti viszonyt kialakítani a szomszédos államokkal, és e cél érdekében arra is hajlandónak bizonyult, hogy területi aspirációit – pl. az iraki Moszul térségére vonatkozó követelését – ideiglenesen feladja. Törökország ily módon kitörhetett abból az ördögi körből, mely a versailles-i békerendszer veszteseit kiszolgáltatta a revánsra vágyó nagyhatalmak befolyásának, majd idővel egy újabb világháborúba sodorta őket. Az 1920-as évek elején vívott fegyveres konfliktus ellenére Kemal legkorábban a szomszédos Görögország felé közeledett, majd 1934-ben – Románia és Jugoszlávia bevonásával – sikeresen tető alá hozott egy olyan négyoldalú egyezményt, mely a Balkán stabilitását volt hivatott biztosítani, főként Bulgária törekvéseivel szemben.

Ankara a korábban említett moszkvai – és keleti – orientáció mellett a második világháborút megelőző esztendőkben a brit és francia nagyhatalmak felé is nyitott. Ez a külpolitika már Atatürk életében látható profitot hozott, Törökország ugyanis 1936-ban visszanyerte ellenőrzési jogát a tengerszorosok felett. Az elnök halála után egy évvel, 1939-ben aztán a köztársaság Hatay – Antiochia – területét is annektálta, ám ennél is komolyabb eredményt jelentett, hogy a törökök a második világháború évei alatt meg tudták őrizni semlegességüket.

Amikor Musztafa Kemal Atatürk 1938. november 10-én elhunyt, egy konszolidált, fejlődő, stabil nemzetközi pozícióval rendelkező államot hagyott az utókorra. Bár villámgyors reformjai nem teremtettek nyugati demokráciát – ez a Török Köztársaság válságai idején egészen napjainkig megmutatkozott –, és nem formálták át egészen a társadalmat, egyértelműen Európához kapcsolták a kontinens perifériáján található államot, és megindították a nagyhatalmi státus felé vezető úton.