Japán és Németország megköti az antikomintern paktumot

Szerző: Tarján M. Tamás

„A Német Birodalom Kormánya és a Japán Császári Kormány felismerve, hogy a Kominternnek nevezett Kommunista Internacionálé célja a fennálló államoknak minden rendelkezésre álló eszközzel való szétbomlasztása és erőszakos elnyomása, abban a meggyőződésben, hogy a Kommunista Internacionálé által a nemzetek belügyeibe gyakorolt beavatkozásnak tűrése nemcsak azoknak a belső békéjét és szociális jólétét veszélyezteti, hanem általában a világbékét is fenyegeti, attól az óhajtól indíttatva, hogy a kommunista bomlasztó munka elleni védekezésben együttműködjenek, a következőkben állapodtak meg…”
(Részlet az antikomintern paktum szövegéből) 

1936. november 25-én kötötte meg Joachim von Ribbentrop meghatalmazott német nagykövet és Kintomo Musanokódzsi berlini japán nagykövet az antikomintern paktumot, mely szerződés a kommunista ideológia, az Internacionálé térhódítása, burkoltan pedig a Szovjetunió ellen irányult.

A Hitler hatalomra jutásával megszülető nemzetiszocialista Németország legfőbb külpolitikai törekvése a kontinentális hegemónia kiépítése – tehát a franciákkal szembeni reváns – mellett az Egyesült Államok és a Szovjetunió visszaszorítása lett, amit sok szempontból a britekkel való megegyezés révén próbált meg elérni. Az 1935 során tervbe vett antikomintern paktum is ezen célok mentén fogalmazódott meg: von Ribbentrop meghatalmazott nagykövet, aki később oroszlánrészt vállalt a szerződés tető alá hozásában, úgy gondolta, a Komintern – mint közös ellenség – elleni szervezkedés javíthatná a britekkel fennálló kapcsolatokat, de ami még fontosabb, megnyerhetné Berlin számára a Japán Császárságot, méghozzá úgy, hogy annak ősellenségével, a Kuomintang vezette Kínával is fenntartja jó viszonyát.

Ósima Hirosi katonai attasé és von Ribbentrop már 1935 novemberében meg akarták kötni a szóban forgó paktumot, Konstantin von Neurath külügyminiszter azonban nem osztotta a gyakorlatilag „árnyékminisztériumot” működtető német diplomata nézeteit, Japánban pedig – egy februári puccs, majd Inukai Cujosi miniszterelnök meggyilkolása után – politikai válság alakult ki, így a szerződés pontos megfogalmazása végül egy évvel elhúzódott. Ezen időszak történései mindenesetre meggyőzték Hitlert az antikomintern paktum megkötésének ésszerűségéről, 1936 során ugyanis Párizs és Moszkva is ratifikálta a francia-szovjet együttműködési egyezményt, amivel a náci diktátor előtt ismét felsejlett az elszigetelődés rémképe.

Abban reménykedve, hogy a szerződéshez a britek is csatlakoznak majd, Németország 1936 októberében tárgyalásokat kezdett Japánnal, november 25-én, Berlinben pedig Joachim von Ribbentrop és Kintomo Musanokódzsi nagykövet aláírta az antikomintern paktumot. Az egyezmény nyilvános részében a két birodalom képviselői egyetértésben nyilatkoztak arról, hogy a kommunista ideológiát – és annak legfőbb szervezetét, a Kominternt – veszélyesnek találták a világ békéjére nézve, és ezen okból kifolyólag együttes erővel kívánnak fellépni ellene. Bár az összefogás a Moszkvával való nyílt összeütközés elkerülése érdekében hivatalosan csak az Internacionálé ellen irányult, a paktum titkos kiegészítésében Japán és Németország arról is megállapodott, hogy egy ki nem provokált szovjet támadás esetén tárgyalásokat kezdenek majd az együttműködésről, emellett pedig a jövőben kerülni fognak minden olyan diplomáciai lépést, ami ellentétes a november 25-i szerződés szellemével.

Hasonlóan a Japán Birodalom és a náci Németország többi egyezményéhez, az antikomintern paktum később felemás módon „szerepelt”, ennek legfőbb oka pedig abban rejlik, hogy a felek minden alkalommal pillanatnyi érdekeik szerint cselekedtek. Egyfelől beigazolódtak von Neurath és von Blomberg hadügyminiszter félelmei, hiszen az 1937-ben kirobbanó japán–kínai háborúval Berlin elvesztette – gyengülő – kínai szövetségesét, a Kuomintangot, 1939 augusztusában pedig éppen von Ribbentrop volt az, aki a szovjet megnemtámadási egyezmény aláírásával sutba vágta a korábbi megállapodást.

Ezzel együtt viszont a paktumnak – ha egyelőre csak jelképesen is – Európában fontos szerepe volt a tengely megszilárdulása szempontjából: 1937 novemberében a brit–francia diplomáciából kiábránduló fasiszta Olaszország, 1939 februárjában Magyarország, majd a náci Németország más szövetségesei és szatellitállamai is csatlakoztak az egyezményhez. 1941. november 25-én így az ötéves paktumot már 13 – a semleges, megfigyelő státusú Törökországgal együtt 14 – ország erősítette meg, a szerződésről azonban ennek ellenére azt mondhatjuk, hogy nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hitler a Molotov-Ribbentrop-paktum után az 1940-es háromhatalmi egyezménnyel ugyan megpróbálta szorosabbra fűzni a német–japán együttműködést, ám az eltérő érdekek a későbbiekben is felülírták a közösen megfogalmazott célokat.