A hosszú kések éjszakája

Szerző: Tarján M. Tamás

1934. június 30-a során számolt le Adolf Hitler náci vezető legfőbb ellenfeleivel, többek között Ernst Röhmmel, az SA vezérkarával, valamint számos konzervatív politikussal. A véres eseményt a nácik később Röhm-puccsként interpretálták a német nép számára, a későbbi korokban pedig Kolibri-hadművelet, vagy a hosszú kések éjszakája néven vált híressé.

A szélsőjobboldali pártvezér Adolf Hitler az 1923-as sörpuccs óta készült a hatalom erőszakos megszerzésére, de végül azt Hindenburg elnök kinevezésének köszönhetően kaparintotta meg. Az 1929-ben kezdődő nagy gazdasági világválság megroppantotta a weimari köztársaságot, a zűrzavar pedig a szélsőséges eszméknek kedvezett. 1930 után Németország élén már konzervatív elnöki kabinetek álltak, melyeket Heinrich Brüning, Franz von Papen, majd Kurt von Schleicher vezetett. Hitler ebbe a sorba állt be, amikor 1933 januárjában megkapta a kancellári pozíciót. A vezető konzervatív politikusok eszközt láttak benne, és erős – az 1932. novemberi választásokon 32%-ot szerző – pártjában a másik szélsőség, a kommunizmus letörésére, ugyanakkor meglehetősen alábecsülték a későbbi Führer vezetői képességeit.

Hitler a Reichstag februári felgyújtása után ugyanis kikerült von Papen befolyása alól; hajtóvadászatot kezdett a kommunisták ellen, és kikényszerítette az 1933. évi választások megtartását, ahol az NSDAP – az SA terrorja segítségével – fölényes győzelmet aratott. Ezt követően megkezdődött a német állam náci elvek szerinti átalakítása, amit a kancellár a felhatalmazási törvény révén diktátori hatalommal irányíthatott. Hitler villámgyorsan teljhatalmat szerzett, így mozgalmában elérkezett az az idő, amikor megszabadulhatott ellenfeleitől és potenciális riválisaitól. Ez volt a hosszú kések éjszakáján elkövetett gyilkosság- és emberrablás-sorozat motivációja.

1934 első félévében már egyértelművé vált, hogy Hitlernek két irányból is támadással kell számolnia: az egyik oldal az Ernst Röhm által vezetett félkatonai szervezet, az SA volt, mely az utcára vitt terrorral oroszlánrészt vállalt a kancellár hatalmának megszilárdításában. Ebben az időszakban már az SA volt a legnagyobb fegyveres testület Németországban, miután több mint négymilliós tagot számlált. Hitler igen jó viszonyban állt Röhmmel, és elismerte érdemeit, 1934-es terveit azonban már nem akarta támogatni: régi harcostársa ugyanis a „forradalom továbbfejlesztése”, azaz a szocialista átalakulás mellett kardoskodott, amiben a főszerepet az SA játszotta volna, mint a Német Birodalom majdani hadserege. Bár Röhm lojális volt Hitlerhez, a vezető nem akart ekkora hatalmat adjon kezébe, ráadásul kifejezetten keresztezte terveit az utcai harcos és forradalmár imázs, mert ez elriasztotta a tőkét a közeléből.

A sajtóban még február táján küzdelem kezdődött Röhm és a Hitler álláspontját képviselő Rudolf Hess között, miközben a titkosszolgálatok megkezdték az SA-ról szóló terhelő bizonyítékok begyűjtését. Hitler terve egyszerűen annyi volt, hogy kihasználta Röhmék riválisainak félelmét és irigységét: a Himmler vezette SS, a Hedyrich-féle Sicherheitsdienst, a Diels által irányított Gestapo, és a birodalmi hadsereg, a Reichswehr készséges segítségével készült fel a mind terhesebbnek érzett Sturmabteilung szétverésére. Míg az előbbi szervezetek az információs és propagandahátteret biztosították a leszámoláshoz, a Reichswehr fegyvereket ígért az akcióra; ezt Hitler azzal érte el, hogy megígérte, a tisztogatás után biztosítja majd a birodalmi fegyveres erők monopol helyzetét.

Az SA mind nyilvánvalóbb elégedetlensége mellett nem volt titok az sem, hogy a Hitlert hatalomra juttató politikusok is szembehelyezkedtek a náci diktatúra kiépítésével: Schleicher bíráló nyilatkozatai mellett a legnagyobb arculcsapás von Papen június 17-i marburgi egyetemi beszéde volt, melyben a kancellártól önmérsékletet kért, és az egyeduralom kiépítésének leállítását követelte. Mivel információk szivárogtak ki arról, hogy Röhm valószínűleg felvette a kapcsolatot a rendszer konzervatív ellenzékével, Hitler azonnali fellépést sürgetett: június 25-én Berlinben úgy vázolta a helyzetet, hogy az SA lázadása küszöbön áll, három nappal később pedig már összeállították a „Reich-listát” is, mely a likvidálandók névsorát tartalmazta.

Miután Papen június 30-ra tárgyalásokat kezdeményezett Hindenburg elnökkel – az egyetlen emberrel, akitől Hitler még tarthatott –, adva volt az akció dátuma is. Előkészítésként a náci vezető elrendelte, hogy az SA parancsnokai ezen a napon jelenjenek meg Bad Wiesseében – Röhm itt kezeltette reumatikus panaszait – bizonyos tárgyalások végett. A bajorországi fürdővárosban aztán a tisztogatás irányítói könnyűszerrel begyűjthették az SA vezérkarának jelentős részét.

Hitler június 30-án hajnalban érkezett meg Münchenbe, ahol saját maga fokozta le a Sturmabteilung két vezetőjét, majd Röhm szállodájába ment, és reggel letartóztatta az SA ébredező parancsnokát. Időközben az SD és az SS egységei rátörtek a félkatonai szervezet vezetőségének nagy részére, és azonnal a müncheni börtönbe hurcolták őket. Itt a listán szereplőket azonnal lelőtték, másnap reggel pedig – miután nem volt hajlandó öngyilkosságot elkövetni – kivégezték magát Röhmöt is. Tíz óra tájban aztán Hitler megadta a jelszót – ez volt a Kolibri – és a kommandósok szerte az országban megindultak a Reich-listán szereplők begyűjtésére: ekkor már nem csak SA-vezetők kerültek őrizetbe, hanem keresztény vezetők és konzervatív politikusok – például Schleicher – valamint Hitler ellenlábasai – például Gustav von Kahr – is. A politikai indíttatású vérengzések három napig tartottak, és becslések szerint 150-200 ember életét követelték; Viktor Lutze, az SA későbbi vezetője például a félkatonai szervezet halottainak számát utóbb 82 főben határozta meg.

A hosszú kések éjszakájának voltak nagy túlélői is, mint Wilhelm von Preussen egykori trónörökös, vagy von Papen kancellárhelyettes, akit befolyása miatt nem mertek bántani, ugyanakkor számos közeli munkatársát – elsőként beszédíróját, Edgar Jungot – kegyetlen módon meggyilkolták. Gyakran a tisztogatás ártatlan áldozatokat is szedett, például Schleicher volt kancellár feleségét, vagy Wilhelm Schmid zenekritikust, akit az azonos nevű SA-parancsnok helyett, tévedésből küldtek a halálba. A véres akcióval Hitler egyszerre kétfelé sújtott le, hiszen megtörte – és gyakorlatilag az SS alá rendelte – a Lutze által átvett SA szervezetét, miközben legfőbb konzervatív ellenfeleit is megsemmisítette, vagy megfélemlítette.

A hosszú kések éjszakáját ugyanakkor a náci vezetésben ellentmondásosan zárták le: egyfelől Goebbels propagandaminisztériuma minden lehetséges módon törekedett Röhm feketítésére, amit főleg homoszexualitásán keresztül, és az állítólagos konspirációk „leleplezése” révén értek el. Másfelől azonban a kivégzettek hozzátartozói évjáradékot kaptak a német államtól, Hitlernek pedig bele kellett egyeznie néhány tiszt – titkos – rehabilitációjába, mivel a belső mészárlást követően a fegyveres erők morálja zuhanásnak indult. Minden negatív következmény dacára Hitler az ősi „Oszd meg és uralkodj!”-elv alapján elérte célját, és megszabadult szinte valamennyi potenciális ellenfelétől. Hindenburg hamarosan bekövetkező halála után aztán könnyedén megszerezte az elnöki szerepkörrel járó jogokat is, ezzel pedig Németország Führere lett.