Apponyi Albert gróf halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet felett, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel és legfeljebb csak befolyást gyakorolhatott az Osztrák–Magyar Monarchia ügyeire, és amely nemzet ezt fel is használta arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.”
(Részlet Apponyi Albert 1920. január 16-i híres beszédéből)

1933. február 7-én hunyt el gróf Apponyi Albert, a dualizmus korának egyik legjelentősebb politikusa, aki többek között a róla elnevezett 1907. évi oktatási törvénnyel és a párizsi békekonferencián részt vevő magyar békedelegáció vezetőjeként írta be nevét a történelemkönyvekbe.

A politikus 1846-ban, a konzervativizmusáról és udvarhűségéről híres Apponyi György gróf gyermekeként látta meg a napvilágot. Bécsi és budapesti jogi tanulmányai után Deák Ferenc tolmácsaként kezdte meg karrierjét, majd 1872-ben, a Szabadelvű Párt színeiben került be az országgyűlésbe, melynek – apró megszakításokkal – egészen haláláig tagja maradt. Bár a fiatal Apponyi már a szabadelvűek soraiban komoly hírnevet szerzett szónoki képességeivel, az 1875-ös választásokon több helyen is alulmaradt aktuális ellenfeleivel szemben – felsőházi tagságát természetesen nem vesztette el –, ráadásul konzervatív nézetei folytán időközben a Sennyey Pál-féle ellenzékiekhez csatlakozott. Sennyey visszavonulása után Apponyi Albert lett az egyesült majd mérsékelt ellenzék egyik vezéralakja, mely formáció ’67-es alapon bírálta a szabadelvűek kormányzását: az 1892-től Nemzeti Párt névre keresztelt tömörülés a kiegyezésben foglalt nemzeti jogok megőrzését, a pénzügyi gondok orvoslását és a közigazgatás reformját követelte. Emellett Apponyi az állam és az egyház szétválasztását is szorgalmazta, az első Wekerle-kormány polgári házasságról és anyakönyvezésről szóló törvényét azonban később elutasította.

Az ellenzéki formációk közül – elsősorban a párbeszédre való készsége miatt – Apponyi Albert köre bizonyult a legéletképesebbnek, amit a szervezet politikai befolyása is híven megmutat: a Nemzeti Pártnak és vezérének komoly szerepe volt például Szapáry Gyula és Bánffy Dezső kormányának bukásában, a Széll Kálmánnal kötött kompromisszumnak köszönhetően azonban a gróf később mégis a Szabadelvű Párttal való fúzió mellett döntött. A következő években Apponyi házelnöki pozíciót nyert az országgyűlésben, a véderőtörvény körül kibontakozó küzdelem során azonban egyre messzebb került a szabadelvűektől: 1903 nyarán lemondott parlamenti pozíciójáról, a Tisza István által keresztülerőszakolt ún. „zsebkendőszavazás” és az ülésház feloszlatása után pedig újraalapította a Nemzeti Pártot.

Miután a Szabadelvű Párt csúfos vereséget szenvedett az 1905. évi választásokon, Apponyi a Fejérváry-féle „darabont-kormánnyal” is szembefordult, a Wekerle Sándor vezette ellenzéki kabinetben azonban elvállalta a vallás- és közoktatásügyi minisztérium vezetését. A tárca birtokosaként Apponyi Albert rendelkezett az ingyenes elemi oktatás bevezetéséről, felemelte a tanárok fizetését, egyúttal pedig kötelezővé tette a nemzetiségi iskolákban a magyar nyelv oktatását, amit a későbbi korok – sok szempontból igaztalanul – az erőszakos magyarosítás és a nemzetiségek elnyomásának fő bizonyítékaként mutattak be.

Apponyi a „szövetkezett ellenzék” szétszakadásakor a Kossuth Ferenc-féle Függetlenségi és ’48-as Párthoz csatlakozott, a fent említett politikus halálakor, 1914-ben – természetesen már ismét ellenzékben – pedig ő vette át a szervezet irányítását. Apponyi Albert a világégés közeledtével ismét mérsékelt álláspontra helyezkedett, Tisza István támogatására szólította fel az ellenzéket, 1916-tól azonban már ő is komoly támadásokat intézett a kabinet ellen az általános választójog bevezetése érdekében. 1917-ben Apponyi visszakapta egykori miniszteri bársonyszékét, a Monarchia összeomlása azonban az ő sorsát is megpecsételte: az őszirózsás forradalom után a gróf visszavonult a politizálástól, a tanácsköztársaság idején pedig előbb a Dunántúlon bujkált, majd a cseh megszállás alá kerülő – ma Szlovákiához tartozó – Éberhárdon keresett menedéket.

A keresztény-konzervatív ellenforradalom győzelmét követően Apponyi Albert is visszanyerte befolyását, és bár kormányalakítását nem támogatták, a Huszár Károly-féle kabinet őrá bízta a Párizsba küldött békedelegáció vezetését. A számos nyelven beszélő, szónoki tehetségéről messze földön híres politikus minden tudását egy Magyarország számára kedvező béke kiharcolásának szolgálatába állította, csodát azonban – sajnos – ő sem tudott tenni: 1920. január 16-i híres beszédében hiába érvelt mesterien az ezeréves magyar állam integritásának megőrzése, a hazánkat ért csapások enyhítése érdekében, a nagyhatalmak képviselőinek döntését már nem befolyásolhatta. Miután a delegáció februárban kézhez kapta a június 4-e után életbe lépő békefeltételeket, Apponyi lemondott vezetői pozíciójáról, így a békediktátumot végül két súlytalan politikus, Benárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd írta alá.

Apponyi Albert a Horthy-korszak Magyarországának politikai küzdelmeiben ismét ellenzéki szerepbe került: a legitimisták mellé állt, 1921 során pedig az őt aranygyapjas renddel kitüntető IV. Károly királyt (ur. 1916-1918) is meglátogatta, később azonban távol maradt a „királypuccsok” eseményeitől. A bethleni konszolidáció eredményeként az idős Apponyi súlytalanná vált a korszak pártküzdelmeiben, hagyományosan mérsékelt álláspontja nem vonzotta a szavazók tömegeit.

Személyes tekintélye azonban vitathatatlanul megmaradt, amit a revízió érdekében is igyekezett latba vetni. Közép-Európa „Grand Old Manje” 1923 őszén például körutazásra indult az Egyesült Államokba, ahol a térség problémáinak ismertetése mellett a „magyar ügy” népszerűsítésére törekedett, illetőleg ugyanebben az évben elvállalta Magyarország népszövetségi fődelegátusi pozícióját. Apponyi a tengerentúlon és a világszervezetben a párizsi békerendszer revíziója, illetve a határon kívül ragadt 3,5 millió magyar helyzetének népszavazás útján történő rendezése érdekében szállt síkra, kitartása azonban nem hozott sikert. Pedig a világszerte tisztelt és elismert politikus élete utolsó percéig hazája javát szolgálta: 1933. február 7-én a Népszövetség székhelyén, Genfben fejezte be hosszú földi pályafutását.

Apponyi Albert gróf személyében a dualizmus és a Horthy-korszak egyik legjelentősebb államférfija távozott a földi világban, aki ellenzékisége dacára ékes példát mutatott az utókornak a felelős politizálásról.