A lateráni egyezmény megkötése

Szerző: Tarján M. Tamás

„Olaszország elismeri a Szentszék Vatikán feletti teljes tulajdonjogát, kizárólagos és teljes hatalmát, illetve fennhatóságát összes járulékával és alapítványával együtt, úgy, ahogy az ma is fennáll, megteremtve ezzel Vatikánvárost azon különleges célokra, és feltételek mellett, melyek az Egyezményben foglaltatnak.”
(Részlet a lateráni egyezményből)

1929. február 11-én kötötte meg Benito Mussolini és Pietro Gasparri, XII. Pius pápa bíboros államtitkára a lateráni egyezményt, mely majdnem hat évtized után rendezte a Szentszék és az egységes olasz állam viszonyát.

A Pápai Állam Kis Pipin frank uralkodó (ur. 741-768) adományának köszönhetően a középkortól fogva Latiumtól egészen Romagnáig, a Pó torkolatáig terjedt, az olasz egyesítés nagy műve azonban az egyházfő birtokainak csorbulását eredményezte. Olaszország születése után, 1861-től a pápa hatalma már csak Róma környékére terjedt ki, miután pedig a francia védnökség – a poroszokkal vívott háború folytán – megszűnt, II. Viktor Emánuel király (ur. 1849-1878) csapatai az Örök Városba is bevonultak.

A pápák ugyanakkor a fennálló helyzetet nem ismerték el, magukat a „Vatikán foglyának” nyilvánították, és bezárkóztak abba a palotakomplexumba, ami napjainkban az Egyházi Állam magját képezi. Bár az olasz kormány 1870 után tekintélyes kárpótlást ajánlott fel az egyházfő számára, a Szentszék ezt nem volt hajlandó elfogadni. A tárgyalások csak az 1920-as évek második felében kezdődtek újra, XI. Pius engedékeny magatartására pedig éppen a válságos anyagi helyzet szolgáltatott okot; a Mussolini-féle fasiszta vezetéssel folytatott alkudozásokat egyébként Eugenio Pacelli bíboros, a későbbi XII. Pius pápa vezette.

A hároméves alkudozás eredményeként 1929. február 11-én megszületett a lateráni egyezmény, melyet III. Viktor Emánuel (ur. 1900-1946) nevében a Duce, Benito Mussolini, az egyházfő képviseletében pedig Pietro Gasparri bíboros államtitkár írt alá. A szerződés három részből állt: egy politikai és egy gazdasági egyezményt, illetve egy konkordátumot tartalmazott. Az első cikkelyek elismerték a Vatikán szuverenitását és a szabad pápaválasztást, ugyanakkor Rómát Olaszország fővárosának nyilvánították, tehát sikeresen megoldották az országegyesítés óta húzódó úgynevezett „római kérdést.”

A lateráni egyezmény emellett részletesen felsorolta, hogy a Vatikánon kívül mely birtokok, illetve épületek maradtak az Egyházi Állam birtokában: az olasz fél a pápa tulajdonjogát 23 római ingatlan – zömében templomok, paloták, illetve az egyház kezében lévő médiumok, például a Vatikáni Rádió épülete – felett ismerte el, a fontosabb birtokok közül pedig meg kell még említenünk a Castel Gandolfó-i nyári palotát és a főváros katakombáit is. A független Egyházi Állam a szerződésben semlegességet vállalt a nemzetközi kérdésekben, Olaszország pedig „cserében” államvallásának ismerte el a katolicizmust.

A lateráni egyezmény értelmében a pápa 750 millió lírát, illetve 1 milliárd líra értékű államkötvényt kapott kárpótlásul Olaszországtól, ami ugyan kedvezőtlenebb volt az 1871-es ajánlatnál, XII. Pius azonban semmilyen pénzösszegért nem volt hajlandó feláldozni a Vatikán teljes szuverenitását. 1929. február 11-től ez a státus hivatalos elismerést nyert, a szerződés harmadik része, a konkordátum pedig részletesen szabályozta a Szentszék és az olasz állam kapcsolatát. Ennek értelmében Mussolini – illetve hivatalosan III. Viktor Emánuel – garantálta az Egyházi Állam védelmét, engedélyezte a szabad istentiszteleteket, eltörölte a korábban hozott egyházellenes törvényeket és a Szentszék kizárólagos befolyása alá rendelte a házassági ügyeket. A Duce ahhoz is hozzájárult, hogy az iskolákban kötelezővé tegyék a katolikus hitoktatást, ezzel együtt viszont a lateráni egyezmény megtiltotta a papok politikai szerepvállalását és párttagságát, illetve szigorú kritériumokat állított az Olaszországban kinevezett klerikusokkal kapcsolatban.

A Mussolini és Gasparri között köttetett lateráni egyezmény tehát véget vetett a Risorgimentót követő zűrzavaros állapotoknak, és úgy rendezte az Egyházi Állam állapotát, hogy az az olasz vezetés és a pápa számára is megfeleljen. A fasiszta kormányzat és a Vatikán között a későbbiekben csak egy alkalommal támadt vita a lateráni egyezmény miatt: XII. Pius pápa az 1938. évi zsidótörvények kihirdetését követően fejezte ki tiltakozását, ugyanis a zsidók és nem zsidók házasságának tilalmára vonatkozó jogszabállyal Olaszország megsértette a konkordátum egyik legfőbb pontját. Annak dacára tehát, hogy ez a szerződés „viharos időkben”, a fasizmus éveiben született meg, a kompromisszum később kiállta az idő próbáját: a paktumot az 1947. évi köztársasági alkotmány is megerősítette, így a lateráni egyezmény az 1984. évi módosítások – például a katolicizmus államvallási státusának megszüntetése – ellenére máig meghatározza az Egyházi Állam jogi helyzetét.