Ernesto Che Guevara születése

Szerző: Hahner Péter

1928. június 14-én született a hivatalos iratok szerint Argentínában, Rosario városában Ernesto „Che” Guevara orvos, gerillavezér és forradalmár, a latin-amerikai baloldali mozgalmak kiemelkedő alakja.

Ernesto Guevara csak a „hivatalos iratai” szerint született június 14-én. Egyik rokona közölte Jon Lee Anderson történésszel, hogy pontosan egy hónappal korábban látta meg a napvilágot, de az anya el szerette volna titkolni, hogy házassága idején már állapotos volt, ezért a születés dátumát meghamisították. Rosario városban született, előkelő, művelt és módos, ötgyermekes argentin családban. Két éves korában asztmát állapítottak meg nála, amelytől egész életében szenvedett. Talán e betegség miatt érezte úgy, hogy örökösen bizonyítania kell férfiasságát, elszántságát, erejét és kitartását. Valószínűleg anyjától, Celia de la Serna y Llosától örökölte lázadó természetét és a társadalmi szokások megvetését. Tizenhét éves korára rendkívül vonzó, karcsú, széles vállú, villogó szemű, harcias fiatalember lett. Öltözködése igénytelen volt, de ápolatlansága dacára is vonzotta a nőket.

1947-ben a család Buenos Airesbe költözött, ahol Ernesto beiratkozott az orvosi egyetemre. Az Egyesült Államokat (oly sok más latin-amerikaihoz hasonlóan) mélységesen gyűlölte, minden rossz forrásának tekintette. 1950-ben kezdett motorbiciklivel kóborolni Argentínában, 1952-ben pedig egy barátjával hét hónapon át vándoroltak Dél-Amerikában, Chilén, Perun, Ecuadoron és Kolumbián át egészen Venezuláig jutottak. Az észak-amerikai kézen lévő bányák nyomorult munkásai és a dúsgazdag turisták láttán Ernesto ellenszenve csak tovább fokozódott az Egyesült Államok iránt.

1953-ban orvosi diplomát szerzett, de munkavállalás helyett új utazásra indult, és nem is tért többé vissza hazájába. Egy másik barátjával Bolívián és Perun át Ecuadorba utazott, ahonnan Közép-Amerikába hajózott. Az év végén megérkezett Guatemalába, ahol saját bevallása szerint egy csillagos éjszakán egy (valószínűleg képzeletbeli) európai marxista menekült megjósolta neki, hogy „ökölbe zárt kézzel és összezárt fogsorral fogsz meghalni, tökéletesen demonstrálva a gyűlöletet és harcot…” Guevara döntött, s így írt egyik levelében: „Én a néppel tartok, és tudom, mert látom belevésődve az éjszakába, hogy én, doktrínák eklektikus boncolója és dogmák pszichoanalizálója, megszállottként üvöltve fogok rárohanni a barikádokra vagy lövészárkokra, fegyverem vérben fürdetem, s haragtól őrjöngve vágom el a torkát bármely ellenségnek, aki a kezem közé kerül.”

E romantikus fantáziálásnál minden bizonnyal fontosabbnak bizonyult, hogy Guatemalában számtalan latin-amerikai forradalmárral találkozott, venezuelai szociáldemokratákkal, Perón argentin és Batista kubai ellenfeleivel, nicaraguai kommunistákkal és perui apristákkal (az APRA, Amerikai Népi Forradalmi Szövetség tagjaival). Legjobban a kubai emigránsokkal barátkozott össze, akik „az argentin Che” néven emlegették őt, gyakran elhangzó, guarani nyelvű kiáltása („Che!” vagyis „Hé, te!”) alapján. Most kezdte alaposabban tanulmányozni Marx, Engels, Lenin és Mao Ce-tung írásait. Mexikóban alkalmi munkákból, a családja által küldött összegekből és barátnője pénzéből tartotta el magát, s oly büszkén vállalta kommunista meggyőződését, hogy öreg nagynénjének küldött egyik levelét „II. Sztálin” néven írta alá.

1955 júliusában találkozott a Castro-fivérekkel, s Fidel Castro személyében megtalálta azt a vezetőt, aki nála is magabiztosabb volt, nála is jobban gyűlölte az Egyesült Államokat, és pontosan tudta, hol és hogyan lásson hozzá a küzdelemhez. 1956. november 25-én Guevara is ott volt a Granma nevű yacht nyolcvankét utasa között, amelyen Castro vezetésével Kubába hajóztak. A Sierra Maestra hegységben hozták létre bázisukat, ahol Guevara olyan keménykezű, hatékony gerillának bizonyult, hogy Castro a comandante (parancsnoki) ranggal jutalmazta meg.

A legkomolyabb harcokat Santa Clara, Kuba negyedik legnagyobb városa birtoklásáért kellett megvívni, amelyet 3500 katona védett. Guevara 340 gerillával támadott, de nagyon sok civil is fegyvert fogott az oldalukon. Győzelmükkel megnyílt az út Havanna felé, ahonnan Fulgencio Batista köztársasági elnök 1959. január 1-én elmenekült. A gerillák bevonulása után Guevara a gyarmati korban épített La Cabaña nevű erőd parancsnoka lett. A Free Society Project által 2005-ben közzétett lista szerint a Sierra Maestra hegységben 14, Santa Clarában három nap alatt 23, a La Cabaña-erődben pedig 164 vagy 179 embert végeztetett ki. Vezető szerepet játszott abban a folyamatban, amely Kubát a szovjet blokkhoz közelítette, és véglegesen szembe fordította az Egyesült Államokkal. Az Agrárreform Nemzeti Intézete iparosítása osztályának igazgatója, a nemzeti bank elnöke lett (1959), majd igazgatói állását ipari miniszteri hivatallá minősítették át (1961). Diplomáciai útjai során bejárta a világot, 1960 őszén Magyarországra is ellátogatott.  Úgy vélekedett, hogy az új szocialista embertípus még nem született meg a Szovjetunióban. Mao Ce-tung forradalmát viszont „példa értékűnek” nevezte kínai látogatása során. A kubai rakétaválság idején úgy nyilatkozott a brit Daily Worker című lap újságírójának, hogyha a rakéták kubai irányítás alatt álltak volna, ők valamennyit kilőtték volna „az Egyesült Államok szíve, New York ellen.”

Castróval való viszonya akkor kezdett megromlani, amikor Guevara elhatárolódott kissé a Szovjetuniótól is. 1965. február 25-én Algírban, az Afro-Ázsiai Szolidaritás II. Gazdasági Szemináriumán nyíltan azzal vádolta a szocialista tábort, hogy nem részesíti kellő segítségben a fejlődő országokat. Castro azt javasolta számára, hagyja el egy időre Kubát, s legyen a Kongóban harcoló kubai gerillák vezetője. Guevara 1965 áprilisában érkezett meg Kongóba, ahol csak kudarcok vártak rá. A lázadó harcosok nem értettek a fegyverekhez, szervezetlenek voltak, a lakosságot fosztogatták, és azt hangoztatták, hogy egy varázsital, a dawa megvédi őket a golyóktól. Guevara megállapította, hogy semmi esélyük a háború megnyerésére: a kongói vezetők elkerülik a frontot, harcosaik nem harcolnak, fogalmuk sincs a fegyelemről és az áldozatkészségről. November végén kénytelen volt Tanzániába menekülni, de máris az újabb gerillaháborút tervezgette.

1966 végén tizenhat társával érkezett meg Santa Cruztól délre, Bolívia legelhagyatottabb vidékére, melyről megbízható térképeik sem voltak. A bolíviai kommunisták főtitkára felkereste őt Ñancahuazúban létesített táborában, s elmondta, hogy nem tud segítséget nyújtani nekik. A bolíviai nép elégedett volt az agrár-reformmal, megkapta az általános választójogot, s a parasztok birtokait a sorozással létrehozott, tehát saját fiaikból álló hadsereg védelmezte. A környék lakossága kizárólag a kecsua nyelvet beszélte, annak is minden völgyben más és más dialektusát. Guevarát pedig afféle banditának vagy kábítószer-kereskedőnek nézték, és már fel is jelentették a rendőrségen. Ő azonban valószínűleg úgy érezte, nem térhet vissza Kubába, ahol Castro már közzétette búcsúlevelét.

Követőinek létszáma sohasem érte el a hatvanat. 1967 áprilisának elején a bolíviai hadsereg már táboruk elhagyására kényszerítette a gerillákat. Megérkeztek az észak-amerikai „zöldsapkások” is, hogy kiképezzék a bolíviaiakat a gerillák elleni harcra. Az utóvéd elszakadt a fő csapattól, s hónapokon át egymást keresték, küszködve a maláriával, dizentériával, kígyókkal, szúnyogokkal, kullancsokkal és a vízhiánnyal. A bolíviai hadsereg 1967. október 8-án kerítette be a gerillákat, s Guevarát Bernardino Huanca indián őrmester elfogta. Másnap a bolíviai elnök utasítására minden bírósági eljárás nélkül kivégezték egy La Higuera nevű falu iskolájának épületében. Kezeit az ujjlenyomat azonosítása érdekében levágták, testét pedig társai holttestével együtt eltemették a vallegrandei repülőtér mellett.

Csontvázát 1997 nyarán exhumálták. Kubába vitték, ahol a havannai Forradalom terén 250 000 ember tette tiszteletét koporsója előtt, mielőtt elszállították volna Santa Clara-i mauzóleumába. Castro a világforradalom krisztusi mártírjaként búcsúztatta. Alberto Korda híres, 1960-ban készített portréja az égő szemű, lobogó hajú, elszánt forradalmárról a XX. század egyik legismertebb fényképévé vált. Szinte Kuba védőszentjeként tisztelik emlékét, a hozzá írt, híres dalnak, az Hasta Siemprének több mint kétszáz változata vált ismertté. Versek, regények, filmek, drámák, musicalek idézik fel alakját, s milliók szemében az ifjúság és a forradalmi szenvedély megtestesítőjévé vált. Jean-Paul Sartre kijelentette, hogy Guevara „nem csak értelmiségi volt, de korunk legteljesebb emberi lénye is.” Arról pedig a legtöbben megfeledkeztek, hogy Guevara Kubában megvonta a munkásoktól a sztrájk jogát, hogy a melegeket munkatáborba záratta, hogy a diákok előtt kijelentette, az államnak kell meghatároznia, mit kell tanulniuk, és hogy természetesnek tekintette a kivégzéseket.