Ernesto Che Guevara születése

Szerző: Tarján M. Tamás

1928. június 14-én született Argentínában, Rosario városában Ernesto „Che” Guevara orvos, gerillavezér és forradalmár, a latin-amerikai baloldali mozgalmak egyik legellentmondásosabb alakja.

Che Guevara egy középosztálybeli család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot, és származásának megfelelően előkelő oktatásban részesült, először otthon, majd egy córdobai elit gimnáziumban. Mivel a későbbi forradalmárt két éves kora óta asztma gyötörte, Perón elnök 1946-os hatalomátvétele után megúszta a sorozást, és Buenos Aires orvosi egyetemén folytathatta tanulmányait. Miközben Che bőrgyógyászi diplomát szerzett, egyetemi évei megindították politikai pályáján is. A fiatalember 1951 során jó barátjával, Alberto Granado biokémikussal egy motorkerékpáron bejárta Dél-Amerika jelentős részét, és a kontinens országokban látott általános szegénység hatására a marxista nézetek elkötelezett híve lett.

Hazatérése után Che Guevara lediplomázott, majd 1953-ban Guatemalába utazott, ahol Jacobo Arbenz Guzmán elnök szociális reformjainak támogatói között bukkant fel, de egy, a CIA segítségével végrehajtott jobboldali puccs után mexikói emigrációba kényszerült. Az 1954-es guatemalai események tették forradalmivá Che gondolkodását, aki a hidegháborús logika alapján beavatkozó Egyesült Államokban gonosz, imperialista zsarnokot látott, és fegyverrel kívánta megdönteni annak uralmát.

Erre a küzdelemre Che Guevara Mexikóban készült fel, ahol megismerkedett a kubai kommunista emigránsokkal, köztük a Castro testvérekkel, Fidellel és Raúllal is. A forradalmár fegyveres kiképzést kapott, majd csatlakozott a 81 gerillából álló csapathoz, mely Fulgencio Batista diktatúrájának megdöntésére készült. Che és társai a Granma jacht fedélzetén Kubába hajóztak, és 1956. december 2-án háborút kezdtek a sziget keleti csücskében. A küzdelem során az argentin forradalmár először orvosként tevékenykedett, majd miután számos katonai vezető elesett, aktív szerepet vállalt a fronton is, a parancsnokok közül kitűnt szigorával és kegyetlenségével. Che Guevara vezette az 1958. december 31-i Santa Clara-i rohamot, mely meghozta a végső győzelmet Castro forradalma számára (Batista ugyanis újév napján elszökött a szigetről).

A kommunista hatalomátvétel után Che lett a kubai rendszer egyik ikonja, Fidel Castro többek között a Nemzeti Földreform Intézet, majd a Nemzeti Bank irányítását bízta rá, 1961-ben pedig ipari miniszterré nevezte ki. Che Guevara feladatai elsősorban diplomáciai jellegűek voltak, a világhírre szert tevő politikus útjai során felszólalt az ENSZ-ben, tárgyalt Hruscsovval, Mao Ce-tunggal, de Kádár Jánossal is. A forradalmár diplomáciai sikerei egyfelől hozzájárultak a rendszer stabilitásához, másfelől pedig azt eredményezték, hogy Kuba biztosíthatta nyersanyagszükségleteit a szocialista blokk, főként a Szovjetunió támogatása révén.

Che Guevara és Fidel Castro között azonban hosszú távon ellentét alakult ki, hiszen míg a kubai vezető a kommunista rendszer szigorának enyhítését tűzte ki céljául, addig Che a sztálinizmus híve maradt, és a forradalom erőszakos exportját szorgalmazta. Előállt az a helyzet, hogy Castro „nem tudta hova tenni” túlbuzgó harcostársát, aki ráadásul a „puha” szovjetek helyett inkább az elszigetelt Kínával szimpatizált, ami káros volt Kubára nézve. A konfliktus feloldására kiválónak bizonyult az 1965-ös kongói küldetés, mely során Che Guevara egy kubai önkéntes gerillacsapat élén, Laurent-Désiré Kabila szabadságharcos – és későbbi elnök – oldalán avatkozott be a polgárháborúba. Che itt is túlságosan önfejűnek bizonyult, makacssága miatt állandó vitában állt Kabilával, aki – a lakosság ellenérzése miatt – nem volt hajlandó nyíltan vállalni kommunista támogatóit. A kubai gerillák teljes kudarcot vallottak Kongóban, maga Che és a gerillák is Castrónak köszönhették életüket, aki a Tanganyika-tavon keresztül mentőakciót szervezett számukra.

Che Guevara kezelése hazatérése után sem lett egyszerűbb feladat: a nyughatatlan forradalmár 1966-ban Bolíviában úgy szervezett újabb gerillafelkelést, hogy azt azonban még a helyi kommunista párt is ellenezte. Che és Nemzeti Felszabadító Hadserege mégis háborút indított a bolíviai hatóságok ellen, melynek leverésében a helyi lakosok segítették a kormányt. Che seregeit fokozatosan felmorzsolták, Castro pedig már nem szervezett újabb akciót harcostársa kimentésére. A forradalmárt végül 1967. október 8-án fogták el a bolíviai hadsereg katonái, majd másnap felsőbb utasításra La Higuera faluban végeztek vele. Holttestének fotója később bejárta a világsajtót, és a 20. század egyik leghíresebb fényképe lett.

Ernesto Che Guevara a latin-amerikai történelem és a marxizmus legellentmondásosabb figurája volt, akit országonként és politikai beállítottságtól függően az utókor eltérő módon értékel. A marxizmussal szemben állók életének azon szakaszát emelik ki, amikor kegyetlenségéről lett híres, és véreskezű tömeggyilkosként tartják számon, míg a kommunista panteonban az egyik legnagyobb forradalmárként tisztelik. Ezt a képet tovább bonyolítja, hogy a – belügyeikbe rendre beavatkozó Egyesült Államokat agresszorként látó – latin-amerikai államok Che tevékenységét egyfajta nemzeti szabadságharcnak látják, míg II. János Pál pápa a szegények pártfogását és a társadalmi igazságosság képviseletét írta az argentin forradalmár javára.