Stromfeld Aurél halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Vezérkari főnökül Böhm maga mellé vette Stromfeld Aurél vezérkari ezredest, aki egyike volt e szomorú, kimagasló férfiakban rendkívül szegény kor kevés értékes alakjainak. Rendkívül becsvágyó katona volt, aki előtt a nemzeti célok korántsem voltak közömbösek. Bár idegen földről Magyarországra telepedett szülőktől származott, nem tudott belenyugodni abba, hogy Magyarország épségét minden oldalon ellenségek fenyegetik.” (Gratz Gusztáv: A forradalmak kora)

1927. október 10-én hunyt el Stromfeld Aurél ezredes, az Osztrák–Magyar Monarchia vezérkari tisztje, a 133 napig fennálló tanácsköztársaság Vörös Hadseregének vezérkari főnöke, az 1919. évi – sikeres –  felvidéki hadjárat tervezője és kivitelezője. Bár Stromfeld vezetésével a kommunista haderő sikeresen szállt szembe a betörő ellenséggel, a Clemenceau-jegyzék elfogadása nyomán a tehetséges katona eredményei megsemmisültek, Kun Béláék bukása után pedig karrierje is derékba tört.

Stromfeld 1878-ban, Budapesten, német származású értelmiségi szülők gyermekeként látta meg a napvilágot. Családja ellenkezése dacára a fiatalember a katonai pályát választotta, és előbb a Ludovika Akadémián, majd a bécsi Hadiiskolában tanult, 1902-ben pedig a K.u.K.-hadsereg – azaz a császári és királyi haderő – vezérkari tisztje lett. Stromfeld nem csak hallgatóként, hanem később oktatóként is kimagaslott társai közül, amit jól mutatott, hogy 1907-ben a Ludovikán, hat évvel később pedig a császárváros katonai iskolájában kapott tanári állást; vezérkari tiszt létére kifejezetten humanista és békeszerető ember hírében állt, akit tanítványai is kedveltek. Jellemének és a rendszerből való kiábrándultságának dacára Stromfeld Aurél végigharcolta az első világháborút, és egészen 1918 őszéig a fronton maradt. Mivel ekkor már nyilvánvaló volt az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlása, Stromfeld úgy döntött, a számos oldalról fenyegetett Magyarország védelmére inkább hazavezeti katonáit, egyúttal pedig felajánlotta szolgálatait a Károlyi-kormánynak.

Hazatérése után az ezredes a Ludovika Akadémia parancsnoka, 1919 januárjában pedig hadügyi államtitkár lett. Stromfeld, aki már a háború alatt is a munkásmozgalommal szimpatizált, még 1918-ban belépett a szociáldemokrata pártba, Kun Béláék hatalomátvétele – 1919. március 21. – után pedig a tanácsköztársasággal is vállalta az együttműködést. Bár a vezérkari tisztet döntéséért utólag sokan kommunista szimpátiával vádolták, ő maga – és vélhetően katonái nagy része is – sokkal inkább a haza védelmében, mintsem ideológiai okokból ragadott fegyvert a vörösök oldalán.

A proletárdiktatúra vezetőinek megbízása nyomán Stromfeld oroszlánrészt vállalt a Vörös Hadsereg megszervezésében, melynek vezérkari főnöki tisztét április 19-e után személyesen ő látta el. Irányítása alatt a tanácsköztársaság hadereje 1919 tavaszán kísérletet tett a Magyarország területén folyamatosan terjeszkedő cseh–szlovák és román erők visszaszorítására: május 9-én, Hatvan térségéből indított hadjárata elején Stromfeld fontos győzelmet aratott Miskolc mellett, ezzel pedig elszigetelte egymástól az északról támadó cseh–szlovák és a kelet felől előrenyomuló román erőket. A Vörös Hadsereg a győzelem után a gyengébbnek tartott cseh–szlovák erőkkel vette fel a harcot, és északi hadjárata során többek között felszabadította Sátoraljaújhelyt, Érsekújvárt, Kassát, majd Eperjest, utóbbi városban pedig – június 16-án – létrehozta a Szlovák Tanácsköztársaságot.

A tehetséges hadvezér sikerei rövid időn belül tiltakozást váltottak ki az antant részéről, Clemenceau francia miniszterelnök júniusban jegyzékben követelte a Vörös Hadsereg visszavonását. Mivel Kun Béla abban bízott, hogy az együttműködéssel rendszere nemzetközi legitimitást nyerhet majd – vagyis a kommunisták meghívást kapnak a békekonferenciára –, elfogadta Clemenceau követeléseit, döntése azonban végzetes következményekkel járt. A Budapestről érkező utasítás teljesen megtörte az addig győztes hadsereg morálját, Stromfeldet pedig arra késztette, hogy benyújtsa lemondását, így a Vörös Hadsereg néhány napon belül teljesen széthullott.

A hadsereghez hasonlóan augusztus 1-jére a proletárdiktatúra is összeomlott, az egykori vezérkari főnököt pedig – a tanácskormánnyal való együttműködés okán – hamarosan börtönbe zárták, egyúttal pedig rangjától is megfosztották. A megalázott tisztre a Horthy nevével fémjelzett új rendszerben 2 év 9 hónap fogság várt, ám Stromfeld 1921-ben mégis szabadlábra kerülhetett. Mivel a férfi eztán aktív szerepet vállalt a Szociáldemokrata Pártban – és egyesek szerint az illegális kommunistákkal is kapcsolatban állt –, 1923-ban rövid időre ismét fogságba került, közben azonban – ez kevéssé ismert tény – a Természetbarátok Turista Egyesületében is komoly munkát végzett.

Az ezredes, bár szabadságát még 1923-ban visszanyerte, azt már nem érhette meg, hogy – 1945-ben – tisztként is rehabilitálják; ehhez túlságosan prominens szereplője volt a tanácsköztársaság rendszerének. Az 1927 októberében, ötven éves kora előtt elhunyt Stromfeld Aurél életének igazi tragédiája tehát az volt, hogy bár oktatóként, hadvezérként és hadseregszervezőként egyaránt ritka tehetségnek bizonyult, eredményeit és a hazáért tett erőfeszítéseit a Horthy-rendszerben politikai cselekedetekként könyvelték – és ítélték – el.