Kirobban a frankhamisítási botrány

Szerző: Tarján M. Tamás

„Amikor mi a térképészeti intézetnek naiv, hiszékeny és a törvényekben járatlan embereivel, szakmunkásaival az ezerfrankosokat négyszeresükre nagyítottuk, arra gondoltunk, milyen jó volna ennek az országnak a területét is a négyszeresére nagyítani. És amikor a papírt merítettük ki abból a vízből, akkor szemünk előtt megjelentek a gyönyörű Kárpátok vizei és folyói.”
(Részlet Gerő László őrnagy védőbeszédéből)

1925. december 19-én jelentette a Magyar Távirati Iroda, hogy Hága városában letartóztattak három magyar állampolgárt, miután – összesen 10 millió frank értékben – hamis ezerfrankos bankjegyeket foglaltak le náluk. E tudósítással vette kezdetét a frankhamisítási botrány, mely Jankovich Arisztid vezérkari ezredes elfogása után néhány hónapon belül a legfelső politikai körökig gyűrűzött.

A pénzhamisítás „mestersége” vélhetően egyidős a pénzgyártáséval, ezzel együtt viszont azt is kijelenthetjük, hogy kevés olyan bűnözési forma létezik, melynek valós motivációit a törvénytisztelő polgárok ennyire félreértették volna. A köztudatban a hamis fizetőeszközök készítése a gyors haszonszerzési szándékkal kapcsolódott össze, ez a magyarázat azonban csak addig tűnik helytállónak, amíg bele nem gondolunk abba, hogy a pénz gyártása milyen súlyos költségekkel jár. A nyersanyagok biztosítása, a megfelelő géppark felállítása és a hamis érmék, vagy bankók tervezésében részt vevő szakemberek – például művészek és grafikusok – alkalmazása nélkül értelmetlen lenne belevágni egy ilyen grandiózus csalásba, tehát aki ilyesmire vállalkozik, annak minden valószínűség szerint amúgy sem kell nyomorognia. Ennek megfelelően a hamisítókat, illetőleg azok megrendelőit rendszerint politikai ambíciók vezérlik: a milánói Sforzák például a 15. században ily módon próbálták aláásni a velencei bankok hitelét, de említhetnénk akár a briteket is, akik előbb a forradalmi Franciaországban, majd a fiatal Egyesült Államokban akartak zűrzavart előidézni hamis bankóik segítségével.

E példákból jól látható, hogy a csalások mögött rendszerint az államhatalom is jelen volt, sőt, a modern kor hajnalán a pénzhamisítás a titkosszolgálatok egyik legkedveltebb fegyverévé vált, melyet a versailles-i békerendszer által gyökeresen átformált Európában tömegesen vetettek be. Az elkövetőket ezekben az esetekben a bosszúvágy és a gyanakvás vezette, így például a francia hatóságok a megszállt Ruhr-vidéken hamis német márka forgalomba bocsátásával igyekeztek zűrzavart kelteni, amit aztán Berlin a frank hamisításával torolt meg. Ezt a módszert természetesen Magyarország is igyekezett felhasználni külpolitikai – elsősorban a revíziós – céljai megvalósításához: az 1920-as évek elején Mészáros Gyula turkológus vezetésével egy felvidéki illetőségű csoport kísérletet tett a csehszlovák korona hamisítására – ez volt az ún. szokolhamisítási ügy –, ami sokak szerint „főpróbaként” szolgált a frank ellen indított, tragikomédiába torkolló támadáshoz.

A frankhamisítási ügy összes részletét – egyes iratok megsemmisítése, vagy titkosítása, illetőleg a vallomásokban szereplő ellentmondások miatt – természetesen máig nem sikerült tisztázni, annyi azonban a birtokunkban lévő információk alapján is világosnak tűnik, hogy az előkészületek során – vagy már korábban – az összeesküvők a legfelső politikai körökkel is kapcsolatba léptek. A vallomások tanúsága szerint a szervezkedés feje Windischgrätz Lajos herceg, egykori közellátási miniszter volt, aki 1922-ben állítólag még saját sárospataki birtokán kísérletezett – kőnyomatos eljárás útján – hamis ezerfrankosok előállításával, azok gyenge minősége azonban arra sarkallta őt, hogy egy német szakértő, Arthur Schultze segítségét kérje. A bűncselekmény motivációját illetően a vádlottak és a tanúk több teóriát is megfogalmaztak: a legismertebb szerint – mely aztán a védőbeszédekben is előkerült – Windischgrätz és társai így akartak bosszút állni Franciaországon az igazságtalan trianoni békediktátumért, de akadtak olyanok is, akik szerint az összeesküvők a csehszlovák belpolitika befolyásolására, vagy a Habsburgok uralmának restaurálására törekedtek.

Bármelyik célkitűzést is fogadjuk el valósnak, annyi bizonyos, hogy a súlyos adósságokban úszó herceg Schultze Magyarországra érkezésekor Budapestre tette át működése színhelyét, ahol Gerő László őrnagy csatlakozása után a „munka” az Állami Térképészeti Intézet Retek utcai épületében folyt tovább. A résztvevők kapcsolati hálója alapján valószínűsíthető, hogy gróf Teleki Pál korábbi miniszterelnök aktív szerepet vállalt a hamisítást végrehajtó gárda megszervezésében, sőt, a csalásban több állami szerv – például a szükséges nyomdagépeket megrendelő Pénzügyminisztérium – is részt vett. Gróf Bethlen István akkori kormányfő bűnrészességét ugyanakkor azóta sem sikerült kétséget kizáróan bizonyítani.

Az Állami Térképészeti Intézetben végül több, mint egy éven át zajlott a titkos pénzgyártás, ugyanis az ezerfrankos hamisításával Windischgrätz és társai nagy fába vágták a fejszéjüket. A csalók számára a – gyakorlatilag ma is reprodukálhatatlan – vízjel lemásolása és a bankóhoz használt speciális papír beszerzése egyaránt megoldhatatlan problémát okozott, emellett azonban az ezerfrankoson szereplő ábrák és feliratok hamisítása sem sikerült tökéletesen. A – Baross Gábor és Horváth Loránd által készített – szakértői vélemény a Budapesten előállított mintegy 30 000 bankjegy közül mindössze 4400 darabot talált elfogadhatónak, de ezek minőségét sem vélte elég jónak ahhoz, hogy egy szakértőt megtévesszenek. Gerőék később még hosszú ideig gyűrték és taposták az 1925 őszére elkészülő bankókat, hogy azok használtnak tűnjenek, a nyár során Párizsba utazó Jankovich Arisztid és Rába Dezső pedig a Banque de France-tól szerzett – belső levelezéshez használt – borítékok segítségével igyekezett hitelesebbé tenni a hamis pénzt.

A gondos előkészületek dacára az 1925 decemberében ismét Nyugat-Európába utazó Jankovich már az „első előtti” alkalommal kudarcot vallott, pedig a lebuktatott férfi feladata csupán annyi lett volna, hogy adja át a hamis bankókkal teli bőröndöket két megbízott, Marsovszky György és Mankovich György számára. A hágai pénzváltóba belépő ezredes vélhetően tévedésből akarta felváltani az ominózus ezerfrankost, a hamisítvány felismerése után pedig a lehető legszerencsétlenebb módon viselkedett: előbb diplomáciai státusára hivatkozott, majd megpróbálta elrejteni a nála maradt hamis bankjegyeket, így már a rendőrségi kihallgatáson egyértelművé vált, hogy csalásra készült.

Jankovich ezredest december 14-én tartóztatták le Hágában, az ezután meginduló nyomozás pedig – melyet a francia titkosszolgálatok korábban szerzett információi is segítettek – viharos gyorsasággal derítette fel az Európát behálózó szervezet szálait. Marsovszky és Mankovich őrizetbe vétele után a kontinens nagyvárosaiban sorra buktak le a csalás résztvevői, Kánya Kálmán berlini követ gyanúba keveredésével és a magyarországi résztvevők lelepleződésével pedig a budapesti kormány bűnrészessége is hamar világossá vált. Amikor az MTI december 19-én hírt adott Jankovich elfogásáról, a viharfellegek már ott tornyosultak a Bethlen-kormány és Teleki Pál feje felett, majd a bírósági eljárás kezdetén kitört a botrány.

A frankhamisítási per természetesen az első perctől fogva az aktuálpolitikai küzdelmek színterévé vált: a parlamenti ellenzék és a Nyugat-Európában tevékenykedő – Károlyi Mihály vezette – emigráció kiváló lehetőséget látott benne a kormány megbuktatására és a rendszer átformálására, ezért az első perctől arra törekedett, hogy a botrányban Bethlen, sőt, Horthy Miklós kormányzó neve is érintetté váljon. Ezeket a vádakat egyes vallomások is alátámasztották, ám a botrányos információkat közlő tanúk – például Károlyi Imre, vagy az eljárás befejezése előtt elhalálozó Hir György – kapcsán meg kell említenünk, hogy elfogultak voltak Telekiékkel szemben.

A per során természetesen a franciák is számot vetettek azzal, hogy a frankhamisítási üggyel gyökeres változást idézhetnek elő a magyar belpolitikában, ám az ellenzék széttagoltságáról szerzett tapasztalataik, a Gömbös Gyula körül csoportosuló fajvédőktől való félelmük és a brit diplomácia közbelépése miatt elálltak szándékaiktól. Ezzel magyarázható, hogy 1926 elején a nyomozásban részt vevő francia hatóságok nem törekedtek már újabb gyanúsítottak bevonására, így a Kúria alig fél év után lezárta a botrányos ügyet.

Az 1926 májusában kihirdetett ítélet végül Windischgrätz Lajos herceget és – a Hágában lebuktatott Jankovich ezredes számára futárigazolványt kiállító – Nádosy Imre országos főkapitányt tette meg a frankhamisítási ügy főszereplőjének, és négy, illetve három és fél évnyi fegyházbüntetést szabott ki rájuk. A háttérben kötött alkuk eredményeként tehát Teleki Pál és Bethlen István kormánya megmenekült a felelősségre vonástól, a botrány azonban súlyosan rombolta Magyarország hírnevét és nemzetközi megítélését; bár az 1928-ban kormányzói kegyelemben részesített hamisítók tettét a hazai közvélemény pozitívan ítélte meg, a nyugat-európai kabarékban még sokáig élcelődtek azon a magyaron, aki tévedésből jó pénzzel fizetett.