Az I. világháború utolsó békeszerződése

Szerző: Tarján M. Tamás

1923. július 24-én írták alá az antant hatalmak és az ideiglenes Török Kalifátus delegáltjai – Ismet Inönü későbbi kormányfő vezetésével – az első világháború utolsó békeszerződését Lausanne-ban, mely számos kedvezőtlen ponton felülírta a Sévres-ben kötött török békeegyezményt. Négyéves függetlenségi háborújának köszönhetően a kis-ázsiai ország volt az egyetlen vesztes állam, mely érvényesíthette akaratát a győztesek szándékaival szemben.

Miután az Oszmán Birodalom 1918 októberében összeomlott, és seregei Mudrosz mellett letették a fegyvert, az antant szövetségesek hozzáláttak a szultanátus régóta tervezett felosztásához. A vesztes országot elözönlötték az olasz, görög, angol és francia erők, és – a titkos egyezmények betűje szerint – megszállták a birodalom jelentős részét: a brit hadsereg elfoglalta Konstantinápolyt, a hellének uralmuk alá vonták Kis-Ázsia görögök által lakott részét, miközben az olaszok Anatólia délnyugati felén, a franciák pedig a szíriai mandátummal szomszédos területeken terjeszkedtek. A modern Törökországtól délre eső részeken a brit–francia páros osztozott, mindeközben pedig a kurdok és az örmények is fellázadtak, miután az antant önálló államot ígért nekik. VI. Mehmed szultán (ur. 1918-1922) hajlott volna a békére, Kis-Ázsia belső területein azonban 1919 tavaszán felkelések robbantak ki, az elégedetlenek élére pedig éppen a rendteremtés érdekében kiküldött Musztafa Kemál „Atatürk” állt.

Az Oszmán Birodalomban kaotikus állapotok uralkodtak, ugyanis az idegen megszállással párhuzamosan 1919 májusában polgárháború kezdődött a szultán – és Damad Ferid nagyvezír – támogatói és a Sivasban konferenciát szervező, Ankarában 1920 áprilisában külön nemzetgyűlést alakító Atatürk tábora között. VI. Mehmed aztán 1920. augusztus 10-én, Sévres-ben békét kötött az antanttal, mely következményeiben hasonlított a Magyarországot sújtó trianoni békediktátumhoz: az egyezmény értelmében Törökország kiszorult volna Európából, ráadásul Anatólia területének több mint a felét át kellett adnia a Lloyd George által támogatott „görög birodalomnak” és a Közel-Keleten mandátumterületeket gyűjtő nagyhatalmaknak.

A Kemál Atatürk által megalakított ankarai nemzetgyűlés azonban nem fogadta el a Sévres-ben kötött békét, és – a szabadságharcos vezetésével – még 1920 májusában a szultánnal szemben álló kormányt nevezett ki. Az ellenállók az év során ütőképes hadsereget szerveztek, melynek főparancsnoka – Atatürk – a török többségű területek visszaszerzését tűzte ki célul. A felkelőknek kedvezett, hogy I. Sándor görög király (ur. 1917-1920) halála belpolitikai válságot idézett elő Athénban, ennek következtében a hellén megszállókat 1921 januárjában könnyűszerrel szétverték az Inönü folyónál.

A győzelem tekintélyt kölcsönzött az Atatürk-kormánynak, amit az is jelzett, hogy Lloyd George VI. Mehmed mellett az ankarai rezsimnek is küldött meghívót az 1921 februárjában tartott – eredménytelen – londoni tárgyalásokra. 1921 szeptemberében Sakarya mellett a török felkelők újabb győzelmet arattak, ezért az antant hatalmak az év végéig sorra kihátráltak a brit kormányfő görögbarát terve mögül, és az 1920-as diktátum helyett már a megegyezés lehetőségét keresték. Ez nem csak Kemálék sikerei miatt tűnt ésszerű döntésnek, hanem azért is, mert időközben a Szovjet-Oroszország az ankarai kormány támogatásával próbált meg kitörni diplomáciai elszigeteltségéből. A sévres-i tervek kudarca az 1922. augusztus 30-i, Dumlupinar mellett vívott ütközet után vált egyértelművé, amikor a Konstantinápoly felé vonuló görög erők addigi legsúlyosabb vereségüket szenvedték el a törököktől.

I. Konstantin király (ur. 1913-1917/1920-1922) erői hamarosan kiszorultak Kis-Ázsiából, Kemál csapatai pedig – szörnyű etnikai tisztogatások közepette – elfoglalták Szmirna városát, és akadálytalanul nyomultak előre a tengerszorosok mentén, a régi főváros irányába. Churchill és Lloyd George görög politikája végleg megbukott, ugyanis a brit hadsereg nem volt hajlandó háborúzni az Európában partraszálló törökök ellen, ehelyett Harrington tábornok és Musztafa Ismet Inönü tárgyalóasztalhoz ültek a Márvány-tenger partján fekvő Mudanyában. A kezdeményezés Lloyd George bukását lemondását eredményezte, a brit kormányválság miatt pedig Törökország de facto győztesként jelenhetett meg az 1922 novemberében megnyíló lausanne-i konferencián. Kemál Atatürk mozgalmának sikere azt eredményezte, hogy felszámolták a sévres-i békét megkötő VI. Mehmed uralmát, és II. Abdul-Medzsid (ur. 1922-1924) trónra ültetésével ideiglenesen kikiáltották a Török Kalifátust.

A svájci városban zajló 8 hónapos tárgyalásokat követően az Inönü által vezetett török delegáció 1923. július 24-én aláírta a lausanne-i szerződést, mely a központi hatalmak által kötött békék közül messze a legkedvezőbb feltételeket szabta meg. Az egyezmény eltörölte az 1920-as sévres-i szerződésben foglalt – a nyugati hatalmak számára gazdasági előjogokat biztosító – kapitulációkat, és az erőviszonyoknak megfelelően teljesen új határvonalat állapított meg. A béke nagyrészt Törökország mai határait rögzítette, vagyis Ankara uralma alatt hagyta a kurd és örmény kisebbségeket, Anatólia egészét, Konstantinápolyt és az egykori Rumélia területét, egészen a Marica folyóig.

A törökök ezzel egy időben lemondtak az 1918-ig birtokolt levantei, iraki és arábiai területekről. Határviták csak az iraki Moszul és Hatay – az egykori Antiochia – kapcsán robbantak ki, az Irakban és Szíriában mandátummal rendelkező britek és franciák ugyanis mindkét területet le akarták választani az új országról. Moszul végül Irakhoz került, Hatay pedig független köztársaságként létezett 1939-ig, amikor egy referendum révén csatlakozott Törökországhoz. A béke emellett rendelkezett a tengerszorosok demilitarizálásáról is, 1936-ban azonban az ankarai kormány revideálhatta a szerződés erről szóló részeit.

A függetlenségi háborúban aratott győzelem Törökország felemelkedését eredményezte, de a sikerhez a kedvező béke mellett legalább ugyanilyen mértékben járult hozzá az új kormány reformpolitikája. Kemál Atatürk legnagyobb győzelmét nem a csatamezőn, vagy a lausanne-i konferencián, hanem Ankarában aratta, ahol 1924-ben erőfeszítései nyomán kikiáltották az első – nyugati mintára felépített – szekularizált iszlám köztársaságot. A kivételes tehetségű politikusnak köszönhető, hogy Törökország a birodalom felbomlása és a kulturális különbségek ellenére része maradhatott Európának.