A szovjet-német rapallói szerződés megkötése

Szerző: Tarján M. Tamás

1922. április 16-án kötötte meg Georgij Vasziljevics Csicserin szovjet külügyi népbiztos és Walter Rathenau német külügyminiszter a rapallói szerződést, melyben a két állam napirendre tért a kártérítési ügyek felett, és előirányozta a gazdasági, illetve politikai kapcsolatok felélénkítését. Az egyezménnyel a Szovjetunió és Németország kísérletet tett a versailles-i békerendszer által teremtett karantén áttörésére. 

1918. március 3-án Oroszország és a központi hatalmak aláírták a breszt-litovszki békét. Németország, a győztes katonai tömb vezére felülkerekedett a rettegett keleti riválison, 1918 novemberében azonban szövetségeseivel együtt kapitulációra kényszerült az antanttal szemben. A szovjet-német kapcsolatok ezután hamarosan virágzásnak indultak, a közeledést azonban nem a szimpátia, hanem a hasonló helyzet és a közös érdek hozta magával: a Német Birodalmat a versailles-i békeszerződés jelentős területi veszteségekkel sújtotta, hadseregének létszámát 100 000 főre korlátozta, ráadásul 290 milliárd márka jóvátételt rótt ki rá. 

Berlint emellett külpolitikai szempontból is igyekeztek elszigetelni, amiben a győztesek tervei szerint elsősorban Franciaország és a helyreállított Lengyelország játszott kulcsszerepet. Eközben Oroszország is karanténba került, mivel 1917 novemberében a bolsevikok szerezték meg a hatalmat, Lenin világforradalmi víziója pedig félelemmel töltötte el a nagyhatalmakat. A világháborús győzelem után az antant szövetségesek – például Nagy-Britannia, az Egyesült Államok és Japán – intervencióval próbálták megsegíteni az orosz polgárháborúban alulmaradó fehéreket, a versailles-i békerendszer „mérnökei” pedig Lengyelország és a balti államok révén cordon sanitaire-t építettek a Szovjet-Oroszország elszigetelésére. 

Azt, hogy az 1920-as évek elején tapasztalható közeledés mennyire nem az érzelmeken alapult, a két állam arculatában mutatkozó éles ellentétek mutatják meg leginkább: a Weimari Köztársaságban 1919 után a kor egyik legdemokratikusabb politikai rendszere működött, miközben az orosz bolsevikok véres terrorral és erőszakkal tartották kézben az irányítást. Leninnék ráadásul 1918–19 során a német szélsőbaloldalt is megpróbálták hatalomra segíteni, sőt, még az 1921-es szászországi „márciusi akcióban” is tevékeny szerepet vállaltak. Az ideológiai ellentéteknél ugyanakkor jóval többet nyomtak latba a gazdasági érdekek.

A két vesztes nagyhatalom közeledésének első jelei már 1920-ban megmutatkoztak, ebben az évben ugyanis Hans von Seeckt, a Reichswehr – tehát a német fegyveres erők – parancsnoka amellett kardoskodott, hogy Németország avatkozzon be a bolsevikok oldalán az éppen zajló szovjet-lengyel háborúba. Ezt a német vezetetés nem vállalta, viszont májusban a két kormány aláírt egy szerződést, melyben a német fél kijelentette, hogy egyedül a bolsevik vezetést ismeri el Oroszország törvényes képviselőjének, és a jövőben tartózkodni fog minden más politikai csoportosulás támogatásától. 

Ilyen előzmények után érkezett Csicserin külügyi népbiztos és Rathenau külügyminiszter az 1922 áprilisában kezdődött genovai konferenciára, amelyet a győztes hatalmak elsősorban annak érdekében rendeztek meg, hogy Németországot talpra állítsák a jóvátétel kifizetéséhez. Az elszigetelt Szovjet-Oroszország képviselői is meghívást kaptak, mivel az antant Moszkvával szemben is érvényesíteni akarta pénzügyi követeléseit. A két elszigetelt állam delegációja a konferencián nem bocsátkozott nyilvános tárgyalásokba, sőt, Rathenau kifejezetten „elhanyagolta” a szovjet felet, Csicserin azonban egy furcsa magánakcióval mégis elérte a rapallói szerződés megszületését. A külügyi népbiztos 1922. április 15-én éjszaka közölte – telefonon – tárgyalási szándékát a német delegációval, másnap pedig a Hotel Imperiale épületében már alá is írták a 6 pontból álló egyezményt. 

A rapallói szerződésben a felek mindenekelőtt rendezték a felmerülő pénzügyi kérdéseket: Németország és a Szovjet-Oroszország egyaránt lemondott korábban támasztott jóvátételi követeléseiről Rathenau pedig a Leninék által államosított német érdekeltségű cégekért várt kárpótlást is hajlandó volt elengedni. Az egyezmény emellett a diplomáciai és konzuli kapcsolatok azonnali felvételéről is rendelkezett, illetve célul tűzte ki a gazdasági együttműködés szorosabbra fűzését. A szerződő felek abban is megállapodtak, hogy a kereskedelemben ezentúl a legnagyobb kedvezmények elvét érvényesítik egymással szemben. 

A genovai konferencián részt vevő nyugat-európai államok meglepetéssel és ijedten konstatálták a rapallói szerződés megkötését: leginkább a franciák féltek a két nagyhatalom közeledésétől, mivel meg voltak győződve arról, hogy a Szovjet-Oroszország és Németország ismét fel akarja osztani Lengyelországot. Az antant szövetségesek attól tartottak, hogy az egyezmény egy titkos záradékot is tartalmaz, aminek a segítségével Berlin megpróbálja kijátszani a versailles-i béke korlátozásait. Ez a gyanú nem is volt alaptalan, ugyanis a rapallói szerződés aláírása előtt a két fél már megállapodott a katonai együttműködésről. 1922 júliusában Berlin és Moszkva egy erről szóló titkos záradékot is csatolt a rapallói szerződéshez, novemberben pedig hat szovjet szövetségi köztársaság csatlakozott a későbbi világháborús riválisok egyezményéhez.