IV. Károly második visszatérési kísérlete

Szerző: Szarka László

„A magyar nemzet sorsdöntő órákat élt át. Lelkiismeretlen egyének IV. Károly királyt félrevezetve, rábírták arra, hogy uralkodói jogainak gyakorlása végett Magyarországba meglepetés szerűen visszatérjen, noha tudniuk kellett, hogy ez polgárháborúval, idegen megszállással s így az ország megsemmisülésével egyértelmű. Számítva a magyar király iránt a népben élő hagyományos tiszteletre, tervüket meglepetésszerűen akarták végrehajtani. Hála a nemzeti hadsereg hűségének és a magyar nép józanságának, az ország sorsát talán mindörökre megpecsételő ezen kísérlet nem sikerült.“

(Részlet Horthy Miklós kormányzó 1921. október 24-i kiáltványából)

  1921. október 20-án svájci emigrációjából másodszor tért vissza IV. Károly, Magyarország utolsó királya (1916-1918), hogy a sikertelen húsvéti restaurációs kísérlete után akár fegyveres erővel is visszaszerezze 1918 novemberében elveszített trónját. A királykérdés Horthy Miklós 1920. március 1-jei kormányzóvá választása után változatlanul megosztotta a magyar politikai elitet és közvéleményt. A király visszatérését támogató legitimista (karlista), illetve a Habsburgok helyett szabad királyválasztást szorgalmazó csoportok mellett egyre erősebb volt a kormányzói megoldás híveinek a pozíciója. Károly – gyakran „királypuccsként“ emlegetett – restaurációs kísérletének kudarca és az azt követően elfogadott detronizációs törvény véget vetett a  Habsburg-uralom megújítását célzó próbálkozásoknak.  

IV. Károly november 11-én császári, november 13-i eckertsaui nyilatkozatában pedig magyar királyi minőségében visszavonult uralkodói jogainak gyakorlásától: a trónról nem lemondva, elfogadta az utódállamok által választott államformát: „Nem akarom, hogy személyem akadályul szolgáljon a magyar nemzet szabad fejlődésének, mely iránt változatlan szeretettől vagyok áthatva. Ennél fogva minden részvételről az államügyek vitelében visszavonulok, és már eleve elismerem azt a döntést, mely Magyarország jövendő államformáját megállapítja.” Ausztria, Csehszlovákia, Lengyelország köztársaság volt a két világháború között, Magyarországon a rövid ideig tartó népköztársaság, illetve tanácsköztársaság bukása után az 1920. évi I. számú törvény pedig visszaállította a királyságot. Az „alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről” szóló, február 29-én kihirdetett törvény deklarálta, hogy Magyarországon a királyi hatalom gyakorlása megszűnt. A törvény második része a kormányzói hatalom létrehozását és működését szabályozta. Miután másnap, 1920. március 1-jén a nemzetgyűlés Horthy Miklóst kormányzóvá választotta, Magyarországon ismét életbe lépett a monarchikus államforma. A király nélküli királyság részben a magyar belpolitikai rivalizálások eredményeként jött létre, részben viszont a nagyhatalmak számára is elfogadható, az ország helyzetét konszolidáló döntésnek bizonyult.  Ezt követően a királykérdésről és a trón betöltéséről folytatott vitákban a legitimista, karlista tábor – jórészt a történeti dinasztiához kapcsolt revíziós remények miatt – fontosnak tartotta volna a király uralkodásának folytatását. A legitimisták azonban szembekerültek az ország mielőbbi konszolidálását célzó politikai törekvésekkel, s magával a  kormányzóval is, aki – a király iránti lojalitásának hangoztatása és saját pozíciójának megerősítése mellett – a király hazatérését, s ezzel a kérdés szomszédok és nagyhatalmak által ellenzett megoldását az ország sorsára nézve kockázatosnak tartotta.

Már az 1921. márciusában lezajlott „húsvéti királypuccs” is egyértelművé tette, hogy a trónját visszaszerezni próbáló Károly és a legitimisták többsége nem vette figyelembe, hogy az utódállamok a Habsburg-uralom megújításában komoly veszélyforrást láttak, s emiatt Prága, Bukarest és Belgrád egyaránt hevesen tiltakozott, sőt mozgósítást rendelt el a magyar határon. A körülmények 1921 őszéig csak annyiban változtak, hogy a Baranya és Pécs jugoszláv megszállása, illetve a megoldatlan nyugat-magyarországi kérdés miatt a második restaurációs kísérlet a trianoni országhatárok véglegesítését is veszélybe sodorhatta volna. A nyugat-magyarországi helyzet azt követően éleződött ki, hogy az Ostenburg-Moravek Gyula vezette különítmény 1921. augusztus 28-án megtagadta Sopron kiürítését. Ezzel és az ágfalvi csatákkal kezdetét vette a nyugat-magyarországi felkelés. Prónay Pál százados pedig október 4-én Felsőőr központtal kikiáltotta a Lajtabánságot. Ebben az újabb határháborúval fenyegető helyzetben Torretta olasz külügyminiszter közvetítésével 1921. október 11–13. között Velencében Johannes Schober osztrák szövetségi kancellár és Bethlen István magyar miniszterelnök megegyeztek abban, hogy a felkelőknek a határrégióból való eltávolítása fejében decemberben népszavazást írnak ki Sopron és a környező nyolc község hovatartozásáról.

Mindez felgyorsította a király visszatérésének előkészítését, amit a legitimisták vezetőjének tekintett Rakovszky István fogott össze. A király Gratz Gusztáv francia diplomatákkal folytatott konzultációira támaszkodva abban reménykedett, hogy ha sikerül a magyar közvélemény támogatásával békésen és diadalmasan bevonulnia Budapestre, s meg tudja győzni Horthyt a hatalom békés átadásáról, s ez esetben a nagyhatalmak elfogadják a Habsburg-király uralkodását. Rakovszky október elejétől ebben a szellemben koordinálta a hónap végére tervezett restaurációs kísérlet előkészítését. A munkába a politikusok közül bevonta Beniczky Ödönt, Gratz Gusztávot, de számolt Andrássy Gyula és Apponyi Albert és valamennyi legitimista képviselő támogatásával. Az előkészítésben fontos szerepet szánt báró Lehár Antal vezérőrnagynak, akit Károly király az akció katonai előkészítésével külön hadparancsban bízott meg. Lehár viszont attól tartott, hogy Bethlen István kormánya rövid időn belül radikálisan csökkenteni fogja a közismerten királyhű Ostenburg-különítmény létszámát vagy esetleg teljesen feloszlatja. Nélküle pedig a visszatérést és a fővárosba való bevonulást aligha lehetett volna végrehajtani, hiszen a katonai támogatás bázisát ők tudták biztosítani a budapesti bevonuláshoz.

Így azután nem volt véletlen, hogy a „második királypuccs” az eredetileg tervezettnél pár nappal korábban, október 20-án vette kezdetét: IV. Károlyt és feleségét, Zita királynét ezen a napon a Zürich melletti dübendorfi repülőtéren egykori közvetlen munkatársa, Boroviczény Aladár várta egy sétarepülésre bérelt repülőgéppel. A gép a bejelentett útvonaltól eltérve, délután négy óra után leszálltak gróf Cziráky József Sopron vármegyei főispán Dénesfa melletti birtokán. Onnan előbb Kenyeribe, gróf Cziráky György udvarházába, majd Sajtoskálra, Ruprecht Rezső képviselő kastélyába vitték a királyi párt. Végül báró Lehár Antal ezredes és Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy kíséretében a soproni 48. gyalogezred laktanyájába szállították őket, ahol a király bejelentette az államfői hatalom és a legfelső hadúri jogkör visszavételét. Egyszersmind jelezte, hogy új, királyi kormányt kíván alakítani, mégpedig a legitimista Rakovszky István vezetésével, amelyben Gratz Gusztáv, Andrássy Gyula, Beniczky Ödön, Lehár Antal ezredes, a nyugat-magyarországi katonai alakulatok irányítója, esetleg Apponyi Albert is helyet kapott volna. A Rakovszky-kormány minisztereinek névsorát a király mindenesetre csak a sikeres budavári bevonulást követően tervezte véglegesíteni.

A soproni 48-as laktanya katonáiból alakult egység, amely Ostenburg és Lehár irányításával a királyt és a hozzá csatlakozott politikusokat Budapestre szállító vonatot kísérte. Az egyfajta katonai puccsként elképzelt akció résztvevőinek vallomásaiból utóbb kiderült, hogy Ostenburg a katonáknak nem a Horthy kormányzó elleni akcióról beszélt, hanem azt mondta, hogy a csehszlovákok és kommunisták leverésére indulnak. A Nemzeti Hadseregnek ugyanis ekkor már komoly presztízse volt a soproniak körében. A cukorrépa-szezon kellő közepén nem volt könnyű megfelelő számú vasúti vagont és szabad utat biztosítani a király csapatainak budapesti felvonulásához. A király az általa altábornaggyá előléptetett Hegedűs Pál soproni helyőrségparancsnokot bízta meg a budapesti út katonai biztosításának vezetésével. Sigray Antal, Nyugat-Magyarország még Horthy által kinevezett kormánybiztosa megszakíttatta a telefon- és távíró-összeköttetést Budapesttel. 

Október 22-én hajnalban a király és kísérete vasúton útnak indult a főváros felé. Győrben a király nem vette át Horthy levelét, amelyet Vass József népjóléti miniszter és Ottrubay Károly vezérkari ezredes vitt a királynak. A kormányzó felszólította a királyt, hogy mondjon le a fegyveres akcióról, s kérte, egyedül menjen Budapestre, hogy tisztázzák a helyzetet. A Bethlen-kormány október 22-i rendkívüli ülésén eldöntötte, hogy szükség esetén fegyverrel kell megakadályozni a király restaurációs kísérletét. Ugyanezen a napon Párizs és London, valamint a szomszédos utódállamok katonai beavatkozással fenyegető jegyzéket intéztek Budapestnek. Csehszlovákia, Románia és a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság mozgósított és a következő napon felvonult a magyar határra.Az elvben alig négy órás vonatút helyett a királyi pár végül két nap alatt, október 23-án hajnalban jutott el a főváros közelségébe, Budaörsre. Szerelvényük ugyanis minden nagyobb állomáson – Győrben, Ácson, Komáromban, Tatán, Bicskén. Torbágyon – megállt, ahol fogadták a legitimista érzelmű lakosság köszöntését, nem utolsó sorban pedig kiegészítették katonai kíséretüket az említett városok, települések helyőrségének katonáival.  Csatlakozásuk után IV. Károly serege már mintegy 6000 főre duzzadt, és egészen Budaörsig ellenállás nélkül nyomult előre. 

Október 23-án hajnalban Budaörsnél a királyi csapatok szembekerültek a kormányzó seregeivel, melyeknek nagy részét kezdetben a Gömbös Gyula által előző nap toborzott egyetemisták és fővárosi polgárok tették ki. A Nagy Pál tábornok vezette kormánycsapatok hamarosan összecsaptak a királypárti alakulatokkal. Jóllehet senki sem akart vérontást, mégis mindkét oldalon többen meghaltak és megsebesültek. Az első halálos áldozatok láttán a király seregét vezető tisztek beszüntették a tüzelést, és úgy döntöttek, megvárják Károly további utasításait. A Bicskén várakozó uralkodó megdöbbenve értesült a fegyveres összetűzésről. Ő ugyanis arra számított ugyanis, hogy fegyveres csapatainak köszönhetően ellenállás nélkül bejut a fővárosba, ahol majd sikerült nagyobb létszámban királyhű egységeket összevonnia. A budaörsi csata első napját követően, október 24-én Törökbálint egyik külső majorságában fegyverszüneti tárgyalásra került sor, amelyen a király részéről Gratz Gusztáv és Lehár Antal vett részt, a kormányzó és a kormány nevében pedig pedig Kánya Kálmán a későbbi külügyminiszter és Sárkány Jenő vezérkari ezredes vezette. IV. Károly ekkor még mindig azt hitte győzelemre áll, csak kedvező feltételeket kell biztosítani Horthynak, hogy méltósággal állhasson át. Kányáék viszont azonnali és feltétel nélküli megadásra szólította fel a "lázadókat", s egyúttal amnesztiát ígértek azoknak, akik leteszik a fegyvert. Miután a király és a seregeit vezető Hegedüs tábornok nem akarta a fegyveres konfliktus folytatását, Károly végül elrendelte a visszavonulást. 

Az uralkodót és nejét október 24-én a sikertelenül végződő hatalom-átvételi kísérlet után Tatán, az Esterházy-kastélyban őrizetbe vették, együtt az általa kinevezni tervezett kormány tagjaival. Lehár Antal, együtt Ostenburg-Moravek Gyulával a vonatról megszökött. Október 26-án a királyi párt Tihanyba, a bencés kolostorba internálták. Az Antant IV. Károly kiadatását kérte a Bethlen-kormánytól. Október 31-én a Nagykövetek Tanácsa jegyzékben szólította fel a magyar kormányt a Habsburg-Lotharingiai-ház trónfosztására, Bethlen István miniszterelnök november 3-án beterjesztette az erre vonatkozó törvényjavaslatot: három nappal később a nemzetgyűlés megszavazta a dinasztia detronizációjáról és a IV. Károly trónigényének semmisségéről szóló 1921:XLVII. törvénycikket, s ezzel –1620, 1707, 1849 után negyedszer és véglegesen – detronizálta a dinasztiát. A királyi párt november 1-jén reggel a Baja–Bátaszék Duna-hídnál horgonyzó angol Gloworm monitorral vitték el Magyarországról. Konstantinápolyból a Cardiff angol cirkálóval szállították őket a kényszer-tartózkodási helyként kijelölt Madeira-szigetére, ahol a spanyolnátha-fertőzésben  fél év múlva, 1922 április 1-jén, 35 éves korában elhunyt.