A Habsburg-ház utolsó trónfosztása

Szerző: Tarján M. Tamás

„1. § IV. Károly király uralkodói jogai megszűntek. […] 3. § A nemzet a királyság ősi államformáját változatlanul fenntartja, de a királyi szék betöltését későbbi időre halasztja és utasítja a minisztériumot, hogy eziránt arra alkalmas időben javaslatot tegyen.”

(Részlet a detronizációról rendelkező 1921/XLVII. tc. szövegéből)

1921. november 6-án szavazta meg a nemzetgyűlés az 1921/XLVII. tc.-t, mely kimondta IV. Károly király (ur. 1916–1918) és a Habsburg-Lotharingiai-ház magyarországi trónfosztását. A jogszabály nemzetközi nyomásra született meg az uralkodó októberi visszatérési kísérlete – az ún. „második királypuccs” – után, ám a dinasztiát korábban detronizáló törvényekkel ellentétben végül mégis kiállta az idő próbáját. A Madeira szigetére internált Károly a következő év áprilisában elhunyt, gyermeke, Ottó pedig – ifjú kora és elszigeteltsége miatt – nem is törekedhetett a Szent Korona megszerzésére.

Lemondás, vagy visszavonulás?

Jogi szempontból IV. Károly visszatérése nem ütközött akadályba, 1918 őszén, a Monarchia összeomlásakor ugyanis „gondosan megválogatta szavait” a hatalom átadása során. A november 11-i schönbrunni nyilatkozatban és a 13-i eckartsaui levélben – császári, majd királyi minőségében – „felfüggesztette uralkodói jogainak gyakorlását” és előre elismerte azt az államformát, melyet Ausztria és Magyarország később magának választ. Mivel a következő napokban Bécsben és Budapesten is kikiáltották a köztársaságot, Károly deklarációját úgy lehetett értelmezni, hogy távozott a trónról. Ennek dacára az osztrák nemzetgyűlés – közvetlenül azután, hogy az uralkodó 1919 tavaszán Svájcba utazott – „a biztonság kedvéért” törvényt alkotott arról, hogy a – birtokaitól és címeitől megfosztott – dinasztia tagjai csak azzal a feltétellel léphetnek Ausztria területére, ha trónigényükről előzetesen lemondanak.

Az antant aggodalmai ellenére tehát a császárság feltámasztásával reálisan nem lehetett számolni, az 1918–19. évi magyarországi események azonban a Szent Korona megtartására még hagytak némi reményt a Habsburgok számára. Mivel a – Károlyi-féle népköztársaság és a tanácsköztársaság bukása után – megszilárduló ellenforradalmi rendszer restaurálta a monarchikus államformát, az eckartsaui levél új értelmet nyert: a felfüggesztett jogokat immáron vissza lehetett követelni. IV. Károly visszatérése elé a magyar törvényhozás sem gördített akadályt, az 1920. március 1-jétől létrehozott – ideiglenes – kormányzói hivatal nem csorbította a király legitimitását. Emiatt a történettudományban – a szocializmus évtizedeiben – meghonosodott „királypuccs” kifejezés jogi szempontból helytelennek számít.

A királykérdés gordiuszi csomója

A Horthy-korszak első kormányai a királykérdésben 1921 novemberéig halogató, kiváró politikát folytattak, és – kevés sikerrel – arra törekedtek, hogy ezt a témát a politikai vitákból és a közbeszédből is „kikapcsolják.” E stratégiát bel- és külpolitikai szükségszerűségek egyaránt megkövetelték. Kívülről a trianoni utódállamok komoly nyomást gyakoroltak Magyarországra azért, hogy IV. Károly visszatérését megakadályozzák, mivel attól tartottak, a budapesti kormány revíziós törekvései során kihasználja majd, hogy az uralkodó nem írta alá a trianoni békeszerződést. Az ún. legitimisták egyik legfőbb érve a Habsburg-ház restaurációja mellett éppen ez a lehetőség volt, az 1920-as évek elején azonban egyetlen állam sem akadt, mely Károly trónfoglalását támogatta volna. A detronizáció előtt két hónappal, 1921 szeptemberében Genfben tárgyaló delegációt – mely Apponyi Albert vezetésével hazánk népszövetségi csatlakozását készítette elő – külön figyelmeztették, hogy Károly visszahívását a nagyhatalmak nem tekintik magyar belügynek.

A belpolitikában azért tekinthető szükségszerűnek a királykérdés „kikapcsolására” irányuló törekvés, mivel a két tábor –a legitimisták és a szabad királyválasztók – vitája mögött mély ellentét húzódott, mely földrajzi, felekezeti és vagyoni-státusbeli szempontból is megosztotta az országot. A társadalom e két nagy pólusa a nemzetgyűlésben is körvonalazódott, ahol a zömében Habsburg-párti, katolikus, dunántúli és arisztokrata politikusokat tömörítő Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja, valamint a kuruc hagyományokhoz ragaszkodó, református, erős alföldi és paraszti gyökerekkel rendelkező Kisgazdapárt képviselt meghatározó erőt. Azok a kísérletek, melyek IV. Károly státusának rendezésére irányultak, minden alkalommal – 1921 novemberében is –heves vitákat és kormányválságot robbantottak ki.

Mindazonáltal az ellenforradalmi rendszer vezető politikusai – még Bethlen István is – az ideiglenes állapotokat hosszú távon a legitimisták kívánsága szerint kívánták rendezni, ugyanis a királyi tekintélyben látták azt a stabilizáló erőt, mely a trianoni trauma után konszolidációt és demokratikus rendet teremthet Magyarországon. A miniszterelnök és a KNEP vezére, ifj. Andrássy Gyula által 1921 októberében megkötött kompromisszum is ezt a szándékot jelezte.

Kísérletek a magyar trón visszaszerzésére

Az óvatos terv végül éppen IV. Károly és egyes legitimisták türelmetlensége, illetve bizalmatlansága miatt bukott meg. Az uralkodó 1921 húsvétján váratlanul kísérletet tett a hatalomátvételre, Horthy azonban ellenállt a követelésnek arra hivatkozva, hogy ez a lépés casus bellit jelentene a trianoni utódállamok számára, és megsemmisítő következményekkel járna Magyarországra nézve. Érvei nem hatottak Károlyra, aki tavasszal azzal a meggyőződéssel tért vissza a svájci Pranginsba, hogy uralma helyreállításának egyedül hűtlenné vált kormányzója áll útjában. Ugyanígy vélekedtek a radikálisabb legitimisták is, akik 1921 nyarán – oly módon, hogy felvetették felelősségét a fehérterror szörnyűségeiben – kísérletet tettek Horthy kompromittálására.

A szabad királyválasztók és a Habsburg-pártiak hullámzó pártküzdelmei, illetve az az időről időre felreppenő hír, hogy az antant szövetségesek hamarosan Magyarországtól távolabb jelölik ki tartózkodási helyét, arra ösztönözték a királyt, hogy októberben – a lehető legszerencsétlenebb pillanatban, éppen a Bethlen-Andrássy-paktum megkötése után – másodszor is kísérletet tegyen a hatalom visszaszerzésére. Ez alkalommal IV. Károly – Ostenburg-Moravek Gyula és Lehár Antal csapatainak támogatása révén – már fegyveres erővel és egy ellenkormánnyal az oldalán nyomult előre Budapest felé, az október 23-i budaörsi csata alatt azonban visszariadt a polgárháború lehetőségétől, és végül kapitulált a kormányzó serege előtt.

Végjáték Budapesten

A fegyverletétel után a királyt és feleségét, Bourbon-Pármai Zitát Tatán, majd a tihanyi apátságban őrizték, végül november 3-án a HMS Glowworm nevű brit monitoron elszállították őket Magyarországról. A IV. Károly második visszatérési kísérlete után Bethlen István kormányára minden korábbinál nagyobb nemzetközi nyomás nehezedett a Habsburg-kérdés végső rendezését illetően, így a nemzetgyűlés sokkal inkább elvi, mintsem érdemi vitát folytatott a trónfosztásról. A Ház éppen azon a napon tűzte napirendre a – Bethlen István által benyújtott – detronizációs törvényjavaslatot, amikor a királyi pár a Glowworm fedélzetére lépett. Miután a legitimisták vezéreinek többségét – pl. Rakovszky Istvánt, Károly ellenkormányának vezetőjét és ifj. Andrássy Gyulát, a KNEP elnökét – letartóztatták a király kapitulációja során, november 3-tól Apponyi Albert állt a trónfosztás elodázásáért vívott – reménytelen – harc élére, három napon belül azonban megszületett a törvény, mely véget vetett a Habsburgok magyarországi uralkodásának.

Mivel az 1921/XLVII. tc.-ként elfogadott javaslatot maga a miniszterelnök nyújtotta be, és a következő hetekben az új egységes kormánypárt a szabad királyválasztókat tömörítő kisgazdák támogatásával szerveződött meg, a detronizáció gyors lefolyásának okát sokan Bethlen István Habsburg-ellenes beállítottságában vélték felfedezni. Ez a hiedelem ma is tartja magát, valójában azonban a kormányfőt az a cél vezérelte, hogy a „királypuccs” által keltett diplomáciai krízisből Magyarország a lehető legkisebb veszteséggel lábalhasson ki. Nem szabad elfelejteni, hogy IV. Károly második visszatérési kísérletére a nyugat-magyarországi felkelés után, éppen a Sopron környéki népszavazás előkészítése közben került sor; a király akciója tehát nem csak intervencióval fenyegetett az összekovácsolódó kisantant részéről, de a revízió esélyét is veszélyeztette. Bethlen – az erdélyi fejedelmek cselszövéseit idéző taktikájával – elébe ment a nemzetközi követeléseknek, miközben egyébként hosszú távon a Habsburg-ház restaurációját sem tartotta elképzelhetetlennek.

Az 1921/XLVII. tc. visszavonására végül sohasem került sor: a Madeira szigetére internált IV. Károly öt hónapon belül elhunyt, a gyermek Ottó pedig később esélyt sem nyert arra, hogy öröklési jogát érvényesíthesse.