Kirobban a nyugat-magyarországi felkelés

Szerző: Szarka László

1921. augusztus 28-án kis létszámú magyar fegyveres csoportok megtámadták és Ágfalva mellett visszavonulásra kényszerítették az osztrák csendőri egységeket: ezek a saint germain-i békeszerződésben Ausztriának ítélt Nyugat-Magyarország Sopron környéki keleti, részben magyarlakta részét próbálták elfoglalni. A magyar alakulatokat Prónay Pál és Héjjas Iván többségükben leszerelt tisztekből, altisztekből, a szegedi és székesfehérvári honvédzászlóaljak csendőralakulatokká átszervezett erőiből, valamint a Sopronba menekült selmecbányai Bányászati és Erdészeti Főiskola hallgatóiból állította össze és fegyverezte fel. 

Miután az Osztrák Köztársaság az 1919. szeptember 10-én Saint Germainben aláírta a békeszerződést, a nagyhatalmak által elismert szuverén államként mindent elkövetett a neki ítélt nyugat-magyarországi területek integrálása érdekében. Tekintettel a Magyarországi Tanácsköztársaság veresége után kialakult kaotikus nyugat-magyarországi viszonyokra, a győztes nagyhatalmak 1919 őszén elhalasztották a leendő Burgenland átadását és a konkrét döntéseket a két ország tárgyalásaira bízták. Az ellenforradalmi magyar kormányok felismerték a területi vitákban rejlő lehetőséget. Sigray Antalt, a befolyásos legitimista nyugat-magyarországi arisztokratát kinevezték Nyugat-Magyarország kormánybiztosává. A trianoni béke aláírása után az osztrák-magyar határkijelölés által érintett nyugati megyékben fokozódott a félkatonai  csapatok bővítése, amiben többek közt Kozma Miklós, Héjjas Iván és Prónay Pál, Gömbős Gyula, Friedrich István és Madersprach Viktor is aktív szerepet vállaltak. Ezek az alakulatok több alkalommal is betörtek osztrák területre, hogy a határ közelében lévő raktárakból fegyverekhez jussanak, amivel a nyugat-magyarországi terület átadását akarták megakadályozni. A trianoni békeszerződés aláírása után a Nagykövetek Tanácsa felszólította a két érintett országot, hogy kezdjenek közvetlen tárgyalásokat az új határról. A vitatott területet  A és B zónára osztották. A két zóna határa Pozsonyligetfalutól Köpcsényen át Féltoronyig húzódott, majd a Fertő-tavon át, Sopront félkörben megkerülve Ágfalva, Felsőpulya, Léka és Rábakeresztúr vonalon haladt dél felé.

1920. október 1-jén életbe lépett az Osztrák Köztársaság alkotmánya, amely Burgenland néven az Osztrák Szövetségi Köztársaság új tartományaként  ismerte el. Három hónappal később, 1921 januárjában törvényben is szabályozták a tartomány jogi helyzetét. Az osztrák–magyar határ kérdése azonban továbbra is bizonytalan maradt. Bánffy Miklós magyar külügyminiszter 1921. július 15-én  tudtára adta a franciáknak, hogy Magyarország Sopron és környéke megtartásának fejében a magyar kormány hajlandó lenne az elcsatolásra ítélt területek békés átadására.A párizsi békekonferencia munkáját folytató Nagykövetek Tanácsa 1921. augusztus 26-ai határidőt szabott meg az osztrákoknak ítélt területek magyar katonai kiürítésére. Bethlen István miniszterelnök azonban arra utasította Sigrayékat és Prónayékat, hogy magyar egységek csak a német többségű nyugati A zónát ürítsék ki, de Sopront és környékét, azaz a  B zónát próbálják meg fegyveres erővel megvédeni. 

A nyugat-magyarországi harcok kirobbanásához az is hozzájárult, hogy a Szentgotthárd közeli Fürstenfeld osztrák fegyverraktárát  a Francia Kiss Mihály vezette magyar alakulat 1921. július 30-án elfoglalta. Az onnan zsákmányolt 2000 lőfegyver adta később a magyar felkelő alakulatok tűzerejének jelentős részét. 1921. augusztus 6-án soproni székhellyel az ott működő antant misszió mellett megalakult, Nyugat-Magyarország átadásával megbízott Szövetségközi Tábornoki Bizottság, amelynek alakuló ülésen Sigray főkormánybiztos ismertette a magyar kormány álláspontját: Budapest  Burgenland átadását a jugoszlávok által megszállt magyar baranyai, észak-bácskai, csongrádi területek visszaadásához kötötte. Az antant tábornoki bizottsága a Nagykövetek Tanácsának jóváhagyásával elrendelte, hogy a magyar haderő és csendőrség az osztrák bevonulás előtt vonuljon ki Burgenlandból, az osztrákok pedig a terület megszállására ne a szövetségi hadseregüket, hanem a csendőrséget használják. Ez a kiürítés augusztus 26-27-én jórészt meg is történt. 

A magyar kormány azonban ezekben a napokban is igyekezett menteni a menthetőt: Sigray főkormánybiztos jelentette Bethlen István miniszterelnöknek, hogy Nyugat-Magyarországon fegyveres ellenállás készül, és segítséget kért. Bethlen erre a célra a Prónay-féle 1.  és az Ostenburg-féle 2. csendőr-tartalékzászlóaljakat ajánlotta fel. Az augusztus közepén a térségbe megérkezett két zászlóaljakat a szegedi és székesfehérvári honvéd-zászlóaljakból hozták létre, tehát  valójában az antant előtt eltitkolt magyar katonai alakulatok voltak. 

1921. augusztus 28-án aztán elérkezett Sopron átadásának a napja. Ostenburg-Moravek Gyula őrnagy, akinek vezetése alatt állt a soproni csendőrzászlóalj, szintén a felkelőkhöz csatlakozott. Az egység feladata eredetileg a Sopronban működő és a terület  átadását ellenőrző antant bizottság munkájának segítése lett volna. Miután a Francia Kiss Mihály, Kaszala Károly és Maderspach Viktor vezette felkelők Ágfalva mellett megfutamították a bevonuló osztrák csendőröket, Ostenburg-Moravek Gyula soproni csendőrzászlóalja szintén megtagadta az engedelmességet. MIndez együtt a   nyugat-magyarországi katonai felkelés kirobbanásához vezetett. A részben irreguláris magyar alakulatok többször is megtámadták a bevonuló osztrák erőket, még az alsó-ausztriai Kirschlag mellett is megütköztek velük. A másfél hónapon át tartó fegyveres felkelés során összesen 45 osztrák és 25 magyar katona, csendőr és civil halt meg. A döntő ütközetre 1921. szeptember 8-án ismét Ágfalvánál került sor: a Maderspach Viktor vezette felkelő csapatok kiverték a faluból és egyben a B zóna nagy részéről is  az osztrák egységeket.

Az egymást követő katonai összetűzéseket jellemzően kis létszámú, irreguláris magyar erők vívták a hasonló erősségű osztrák csendőrcsapatokkal. Horthy kormányzó szeptember elején azzal a paranccsal küldte a helyszínre Gömbös Gyulát, hogy szüntesse be a felkelést. Ehelyett ő is a felkelők utánpótlásának biztosítására törekedett. A zűrzavar végül Magyarországnak kedvezett: az olasz kormány október elején vállalkozott arra, hogy egy konferencián közvetít a két fél között, a vitatott hovatartozású terület ügyében. Ebbe végül Ausztria is beleegyezett, mivel csendőrosztagai teljesen kiszorultak a tartományból. A helyzetet tovább bonyolította , hogy Prónay Pál október 4-én – Felsőőr központtal – kikiáltotta a független Lajtabánságot, melynek élére – lajtai bánként – őt magát választották. Magyarországnak is érdekében állt elfogadni az olasz ajánlatot, hiszen Prónay Pál kérészéletű államalakulata – bevételek híján – nem bizonyult hosszú életűnek. 

A magyar és osztrák kormány képviselői Róma közvetítésével 1921. október 11-én, Velencében ültek tárgyalóasztalhoz, és két nappal később sikerült is megállapodniuk: Ausztria beleegyezett, hogy Sopronban és környékén lévő nyolc településen népszavazást írnak ki a terület hovatartozásáról, cserében viszont azt követelte, hogy a magyar alakulatok nyolc napon belül vonuljanak ki Nyugat-Magyarországról. A magyar fél nem tett eleget azonnal a kérésnek, közben ugyanis október 20-án az utolsó Habsburg király, IV. Károly (1916-1918)  ismét Nyugat-Magyarországra érkezett, hogy a sikertelen húsvéti próbálkozás után másodszor is kísérletet tegyen trónja visszaszerzésére. Horthy Miklós kormányzó parancsára Prónay végül november 10-én kiürítette a területet, így azután sor kerülhetett a népszavazásra. 

A december 14-16-a között megtartott soproni plebiszcitum eredménye jól ismert: a vitatott hovatartozású területen élő lakosság 20 évnél idősebb férfi és női szavazóinak 65,1 százaléka Magyarországra, 34,9 százaléka Ausztriára szavazott. Sopron szavazóinak  72,7% szavazott Magyarországra, a nyolc falu népszavazáson részt lakosainak  54,6%-a Ausztriát választotta volna.  Magyarország csak három településen, Nagycenken, Fertőbozon és Kópházán kapott többséget. Így maradt – az eredetileg Burgenland fővárosának jelölt – Sopron, a “leghűségesebb város” és a nyolc falu – Ágfalva, Balf, Bánfalva, Fertődoboz, Fertőrákos,  Harka, Kópháza, Nagycenk, Harka, Bánfalva, Ágfalva – Magyarországon. Az egykori  Nyugat-Magyarország többi része pedig Burgenland tartomány néven, Ausztria része lett. 

Az eredmény mindazonáltal nem fedte le a felkelők követeléseit, ezért Prónay, Sigray Antal 1922 során előkészítette a második felkelést, melyet – a külpolitikai bonyodalmak elkerülése érdekében – az osztrák és magyar rendfenntartó szervek közösen vertek le. Ismeretes, hogy a határmegállapító bizottság munkájának köszönhetően, 1923. januártól márciusig terjedő időszakban Vas vármegye szombathelyi járásának további tíz települése – Szentpéterfa, Alsó- és Felsőcsatár, Kis- és Nagynarda, Magyar- és Németkeresztes, Horvátlövő, Ólmod és Pornóapáti is visszatért Magyarországhoz. Így azután 1923-ban a Monarchia jogutódjaiként kezelt két vesztes állam között a határvonal véglegessé vált és megszilárdult. A fordulatokban gazdag nyugat-magyarországi felkelés több tanulsággal is járt: nem önmagában a fegyveres ellenállás, hanem az olasz közvetítéssel megszületett népszavazásos megoldás, illetve a soknemzetiségű – horvát, német, magyar – népesség egy részének erős magyarországi kötődése is hozzájárult ahhoz, hogy többé-kevésbé igazságos határvonalak születtek, ami a közép-európai kisállamok nagyhatalmi kiszolgáltatottsága és a térséget tragikusan érintő vasfüggöny ellenére hosszú távon is fontos adaléknak bizonyult a közép-európai stabilitás szempontjából.