Wekerle Sándor halála

Szerző: Tarján M. Tamás

1921. augusztus 26-án hunyt el Wekerle Sándor, Magyarország első polgári származású miniszterelnöke, akit 1892 és 1918 között három alkalommal is felkértek a kormányalakításra.

Wekerle ősei Württemberg német tartományból származtak, és II. József (ur. 1780-1790) uralkodása alatt telepedtek le Magyarországon; szülei Móron éltek, és az ottani módosabb polgárok közé tartoztak. Az 1848-as születésű miniszterelnök iskoláit a székesfehérvári cisztercieknél, majd a budapesti egyetem jogi és államtudományi karán végezte. 1870-ben szerzett diplomát, ezután pedig a Pénzügyminisztériumban dolgozott, majd az 1886-os választásokon – Nagybányán – képviselői helyet szerzett, a Tisza Kálmán-féle „leválthatatlan kormánypárt” színeiben. Wekerle 1886-ban a pénzügyminiszteri feladatokat is ellátó Tisza államtitkára lett, három évvel később pedig ő vehette át a „nagy generális” kisebbik bársonyszékét. Bár Tisza másfél évtizedes kormányzás után, 1890 tavaszán megbukott, Wekerle megtarthatta pénzügyminiszteri pozícióját, és Szapáry Gyula alatt jelentős erőfeszítéseket tett azért, hogy a Monarchia pénzneme, a korona 1892-ben aranyalapra kerülhessen. Ferenc József (ur. 1867-1918) 1892 novemberében aztán Wekerle Sándort bízta meg az új kormány megalakításával, így ő lett Magyarország első polgári származású kormányfője.

A kortársak úgy gondolták, hogy az új miniszterelnök elsősorban mint gazdasági szakember került a politika élvonalába, Wekerle azonban az iparfejlesztési program mellett nagyszabású igazgatási reformokat is tervbe vett. Ennek része volt az a törekvés is, hogy az állam átvegye az anyakönyvvezetés feladatát, tehát a születés, halál és házasságkötés körüli procedúrák esetében megszüntesse az egyházak monopóliumát. A buzgó katolikus Ferenc Józseffel és a magyar Országgyűléssel szemben ugyanakkor ezek a törvényjavaslatok nehezen voltak megvalósíthatóak; az 1894. év végén zajló ádáz viták során a miniszterelnök olyannyira elvesztette tekintélyét, hogy a helyzet megoldását egyedül abban látta, ha benyújtja lemondását. Wekerle 1895 januárjában távozott is székéből, és egy évtizeden keresztül távol maradt a nagypolitikától.

A jeles államférfi 1906-ban, mint megválasztott képviselő tért vissza az Országgyűlésbe, a Fejérváry-féle „darabont-kormány” bukása után pedig hamarosan megkezdhette második ciklusát. Ferenc József 1906-ban azzal a feltétellel egyezett bele a szövetkezett ellenzék kormányalakításába, ha Wekerle Sándor lesz Magyarország miniszterelnöke, ő pedig később a sikertelen négy év egyik legjobban teljesítő politikusa lett. Wekerle ott kívánta folytatni az iparfejlesztést, ahol 1895-ben abbahagyta, ezért tető alá hozta az 1907. évi ipari törvényt, közben pedig komoly szociális programot hirdetett. A kormány megbízásából Kispesten – a mai XIX. kerületben – hamarosan nagyarányú építkezés kezdődött, az itt felhúzott házak pedig később rengeteg munkáscsalád számára biztosítottak lakóhelyet. Az övezet egyébként máig a Wekerletelep nevet viseli.

Miután a szövetkezett ellenzéki pártok képtelennek bizonyultak az ország kormányzására, 1910-ben a miniszterelnök másodszor is bejelentette lemondását, kilépett az Alkotmánypártból, és – cukorbetegsége miatt – visszavonult a politikától. Hét évvel ezután, majdnem hetven esztendősen aztán Wekerle ismét visszatért, hogy még egyszer, utoljára megpróbáljon csodát tenni a világháborútól sújtott, katasztrófa felé rohanó Magyarországon. IV. Károly (ur. 1916-1918) ugyanis 1917 nyarán lemondatta Tisza István kormányfőt, és Esterházy Móricot nevezte ki a helyére, de miután a fiatal herceg két hónap után feladta pozícióját, a király miniszterelnök nélkül maradt. Károly – mai szóval élve – mintegy „jolly jokerként” nyúlt a tapasztalt politikushoz, de a háború ekkorra már jelentősen leszűkítette Wekerle cselekvési lehetőségeit. Az idős miniszterelnök 1918 elején be is nyújtotta lemondását, a király azonban nem volt hajlandó azt elfogadni, így a nagy államférfinak a bársonyszékből kellett végignéznie az Osztrák–Magyar Monarchia összeomlását. Wekerle Sándort október 30-án Hadik János váltotta a kormányfői poszton, de a tényleges hatalom másnap már az őszirózsás forradalom által magasra emelt Károlyi Mihály kezébe került.

Wekerle a bukás után hazatért, és a tanácsköztársaság idején börtönben, később pedig gyógyszanatóriumban töltötte napjait, miközben útmutató programot fogalmazott meg a trianoni diktátum utáni időkre. A politikus úgy vélte, Magyarországnak olyan politikát kell folytatnia, mellyel elérheti, hogy a határokon kívül ragadt magyarság megmaradásának körülményei biztosítva legyenek. Bár a Horthy-korszak első választásán Wekerle Sándor helyet kapott a megalakuló nemzetgyűlésben, ezt a pozíciót már nem foglalta el, viszont a Közművelődési Tanácsban és a Pénzügyi Tanácsban még 73 évesen is komoly munkát végzett. A több szempontból is „rekorder” miniszterelnök 1921. augusztus 26-án fejezte be földi pályafutását; a történészek azóta is úgy emlékeznek meg róla mint az első magyar kormányfőről, aki – polgári származása folytán – kizárólag tehetségének és kitartásának köszönhetően jutott a legmagasabb pozícióba.