A numerus clausus-törvény megszavazása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctized részét.”
(Részlet a numerus clausus-törvényből) 

1920. szeptember 26-án jelent meg az Országos Törvénytárban és lépett érvénybe „a tudományegyetemekre, a műegyetemre, a budapesti egyetemi közgazdaságtudományi karra és a jogakadémiákra való beiratkozás szabályozásáról” szóló 1920. évi XXV. törvény, közismert nevén numerus clausus. A „zárt számok” rendszerét bevezető jogszabály a felsorolt felsőoktatási intézményekbe újonnan felveendő hallgatók számát és arányát – a nemzethűségi, erkölcsi követelmények, illetve a szellemi képességek mellett – az ország anyanyelv szerint megállapított nemzetiségi megoszlásához igazította. Miután a törvény Haller István vallás- és közoktatási miniszter által 1920. október 27-én a Rendeletek Tárában megjelent 1920. évi 123.033 számú végrehajtási rendeletének statisztikai melléklete a nagy többségükben magyar anyanyelvű „izraelitákat külön nemzetiségként“ tüntette fel, a törvény egyik célja az addig vallási  közösségként elismert zsidóság évtizedek óta hagyományos egyetemi felülreprezentáltságának a felszámolása volt. Ennek alapján – a máig tartó vitákat is figyelembe véve – megállapítható, hogy a törvény zsidóellenes célokat is szolgált. Így, bár a numerus clausus nem zsidótörvény volt, mégis egyfajta előzményt és precedenst jelentett az 1938-tól meghozott diszkriminatív zsidótörvények és zsidórendeletek elfogadásában.

A 20. század elejétől kezdve az egyetemre járók és a diplomások aránya ugrásszerűen megnőtt, foglalkoztatásuk pedig mind nehezebben feladatnak bizonyult. Ez a folyamat 1918-1919-ben a háborús évfolyamok hazatérésével és egyetemi jelentkezésével, különösen pedig a Monarchia összeomlása és a történeti Magyarország felbomlása következtében  tetőzött.  A kétharmadnyi országterület elvesztése után az egyetemi és a főiskolai hallgatók létszáma ugyanis meghaladta a háromszor nagyobb korábbi állami területre meghatározott kereteket. A tömeges értelmiségi munkanélküliség és a társadalmi feszültségek elkerülése érdekében – elkerülhetetlenné vált az egyetemi felvételi számok korlátozása. Az erdélyi, délvidéki, felvidéki szülőföldjükről a trianoni Magyarországra menekültek, optáltak közt igen nagy számban voltak az értelmiségiek, pl. hivatalnokok és tanítók.

Ráadásul a délszláv, csehszlovák és román hadsereg által megszállt, majd – a trianoni békeszerződésben az új szomszédoknak ítélt területekről a magyar értelmiségiek is tömegesen menekültek, miközben a trianoni országhatárokon belüli – főleg budapesti – egyetemek még mindig „Nagy-Magyarországnyi” diplomást képeztek. A szellemi szférában ennek megfelelően az 1919-20-as évben komoly konfliktushelyzet alakult ki a megfelelő munkahelyek hiánya miatt, ami – más szférákhoz hasonlóan – a Horthy-rendszer konszolidálása előtti időszakban antiszemita hangok megerősödéséhez vezetett.

A zsidóság visszaszorítását követelő szélsőjobboldal 1919 őszén döntően három érvre támaszkodott: az egyik az volt, hogy az izraelita vallású egyetemi hallgatók és a végzettek aránya többszöröse – 1920-ban a diplomások 22,4%-a – volt a zsidó felekezethez tartozók össznépességen belüli 6%-ának. Emellett a törvény nemzetgyűlési vitájában Haller István vallás- és közoktatási miniszter és több más felszólaló is megkérdőjelezte a magukat döntő többségükben izraelita vallású magyaroknak tekintő zsidóság asszimilációjának valódiságát; a cionista mozgalom céljaira hivatkozva a különálló zsidó nemzetiség fogalmának bevezetését szorgalmazta. A harmadik érv pedig az az – egyébként a tőrdöfés elméletre emlékeztető – hamis és célzatos vád volt, miszerint Magyarország összeomlásáért és a tanácsköztársaság uralmáért kollektíven a zsidók lettek volna a felelősek. A numerus clausus törvény tehát kiélezetten antiszemita közhangulatban született, ami főleg a fővárosra volt jellemező. A Tanácsköztársaság bukása után a nacionalista egyetemi hallgatók szervezetekbe, bajtársi szövetségekbe tömörültek; ezek közt a Hungária és a Turul Szövetség volt a leghíresebb és legradikálisabb. Kormánytámogatással fegyveres egyetemi zászlóaljakat is létrehoztak. S minthogy az 1918-1919. évi forradalmak és az ország felbomlása miatt a zsidó értelmiség sokak szemében vált bűnbakká, a nacionalista diákszervezetek 1919 őszétől meghirdették az úgynevezett „zsidómentes szemesztereket”. Az egyetemeken, főiskolákon „igazolóbizottságok” ellenőrizték a hallgatók nemzethűségét, amivel egyértelműen a zsidó és baloldali fiatalokat igyekezetek „kiszűrni“. Ez azután gyakran vezetett fizikai bántalmazásokhoz és a zsidó hallgatók eltávolításához. Az antiszemita utcai és egyetemi tüntetések, atrocitások éppúgy közrejátszottak az eredetileg nem zsidóellenes numerus clausus törvény antiszemita irányultságához, mint az if­jú­ság mö­gött felsorakozó közéleti és po­li­ti­kai erők zsi­dóellenes megnyilvánulásai, amelyek a hall­ga­tók szám­ará­nyá­nak kor­lá­to­zá­sát szorgalmazták. Ennél is nagyobb nyomatékot adott a zsidóellenes követeléseknek a két nagy szél­ső­jobb­ol­da­li szer­ve­zet: az Éb­re­dő Ma­gya­rok Egye­sü­le­te és a Ma­gyar Or­szá­gos Véderő Egye­sü­let.

Ebben a közegben vált az izraelita vallású diákok számának radikális csökkentése így vált az egyetemi felvételit szabályozó törvény fő céljává. Mégpedig oly módon, hogy kötelezővé tették az 1920 őszén kezdődő szemeszterben az egyes karok felvételi bizottságai immár a numerus clausus alapján határozzanak a jelentkezők felvételéről. Ezért is vált sürgetővé a törvény szeptemberi elfogadása és kihirdetése. A felvételi bizottságok döntötték el – karonként gyakran változó kritériumok alapján –, hogy a kikeresztelkedett szülőktől, nagyszülőktől származó zsidó jelentkezőket magyar vagy zsidó nemzetiségűnek tekintik.

Ezzel együtt a hatalmas területi veszteségek és a régió radikális államjogi változásai, valamint a trianoni ország súlyos anyagi, foglalkoztatottsági viszonyai miatt valóban szükség volt a magyarországi felsőoktatási rendszer átalakítására, újraszabályozására, így például a kolozsvári, pozsonyi „menekült egyetemek”, a selmecbányai bányászati főiskola vagy az eperjesi, kassai jogakadémia befogadására. Ezek elhelyezése, működtetése ugyanis természetesen törvényi rendezést igényelt, ami a szegedi, illetve pécsi egyetemek létrehozásához vezetett. Másfelől azonban a gyors ütemben kiépülő konzervatív keresztény nemzeti rendszer – a maga támogatottságának növelése érdekében – arra is rákényszerült, hogy az új jogszabállyal az antiszemita követeléseket és törekvéseket megpróbálja kielégíteni.

Jórészt emiatt a törvénytervezet paragrafusai a nemzetgyűlési vita során többször módosultak: 1920 júniusában Haller István miniszter eredetileg még olyan javaslatot nyújtott be, amely csupán a hallgatók létszámának racionális korlátozását tartalmazta. Az egyre élesebb zsidóellenes felszólalások, illetve a magyar nemzeti érdekek védelmét hangsúlyozó és az antiszemita vádakat visszautasító Prohászka Ottokár érvelése nyomán a törvénytervezetben előbb az erkölcsi és nemzethűségi kritériumot állították a hallgatók felvétele elé.  A zsidóellenes közhangulatot végül Bernolák Nándor képviselő kiegészítő indítványa ragadta meg. Bernolák a háború előtt a kassai jogakadémia, azt követően a debreceni egyetem tanára, majd 1920-ban Debrecen város keresztény nemzeti programmal megválasztott képviselője azt indítványozta, hogy a törvény harmadik paragrafusában nyíltan írják elő az egyetemi felvételizők esetében az ország nemzetiségi arányainak figyelembe vételét. A numerus clausus törvénynek ez a leghíresebb és leggyakrabban idézett szakasza kimondta, hogy „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát”. Miután a bernoláki indítvány augusztus végére bekerült a törvénytervezet szövegébe, a róla való külön szavazás után az 1920. szeptember 21-én elfogadott jogszabály, illetve Horthy Miklós kormányzó és Teleki Pál miniszterelnök által aláírt végleges változat szeptember 26-án a Törvénytárban kihirdetett és ezzel életbe lépett formájában is szerepelt. 

Itt érdemes megjegyezni, hogy míg az 1910. évi népszámlálás szerint a Horvátország nélküli történelmi Magyarország 18,2 milliós lakosságának 45,5%-a volt nem magyar anyanyelvű, tíz évvel később a 7,6 millióra apadt „trianoni” ország össznépességében a német, szlovák, horvát, szerb és rutén nemzetiség együttesen sem érte el a 15%-os arányt. Miután azonban a numerus clausus végrehajtási rendelete által a zsidók 1920 őszétől kezdve szintén különálló nemzetiségnek számítottak, így ez a mutató 20 százalék felé emelkedett: ennél fogva a magyarság részaránya a numerus clausus miatt statisztikailag 79,4%-ra csökkent. 

 A numerus clausust a magyar és a nemzetközi történetírás, illetve történeti közgondolkodásunk ma sem értékeli egységesen: egyesek a korabeli magyarországi antiszemitizmus bizonyítékát látják benne, mások pedig ezt azzal utasítják el, hogy ez a fajta jogkorlátozás máshol is előfordult: például 1887–1917 között Oroszországban, az afroamerikaikkal, nőkkel vagy az olasz bevándorlókkal szemben az Egyesült Államokban a Harvard, Yale és a Columbia egyetemeken. Zsidókvótát érvényesítettek nyolc európai országban is, például a második Lengyel Köztársaságban. Bár a külföldi precedenseket figyelembe véve kétségkívül valótlan az az állítás, hogy a  világ első „zsidótörvénye” Magyarországon született meg, gyorsan meg kell jegyeznünk, hogy a numerus clausust bagatellizáló tábor érvei sem állják meg a helyüket. Mert mi is történt hazánkban 1920. szeptember 26-án? A nemzetgyűlésben meghozták azt a törvényt, amely nyilvánvalóan diszkriminatív szándékkal – vallási közösségből – nemzetiséggé nyilvánította a zsidóságot; a magyar nemzeti érdekek védelmének szándékát hangoztatva valójában megkérdőjelezte a zsidó felekezetű magyarság egyetemi egyenjogúságát, illetve az érettségivel rendelkező zsidó fiatalok akadálytalan magyarországi továbbtanulását és érvényesülését.  

A numerus clausus ezzel súlyos csorbát ejtett az 1867. november 25-én Andrássy Gyula miniszterelnök által beterjesztett és a magyar országgyűlés által egyhangúan elfogadott, I. Ferenc József által szentesített emancipációs törvény szellemiségén. Ez az 1867. évi XVII. emancipációs törvény ugyanis kimondta: „Az országnak izraelita lakosai, minden polgári és politikai jogok gyakorlására, az országnak keresztény lakosaival egyenlően képesítetteknek nyilváníttatnak.” Ezzel a hazai zsidóságot törvényileg egyenjogúsította a keresztény vallásúakkal, és megnyitotta előttük a társadalmi felemelkedés útját. A numerus clausus elsősorban nem csak a korabeli események, hanem a következmények és a zsidóellenes közhangulat kiszolgálása miatt volt tragikus, ugyanis az 1938-tól meghozott zsidótörvények az 1920/XXV. törvényt a jogfosztás és kirekesztés szempontjából előzménynek tekinthették. A Bethlen-kormány által 1928-ban módosított törvény következményei nyilvánvalóan a zsidóságot sújtották leginkább: ezt mutatja az az adat, miszerint a zsidó egyetemi hallgatók aránya 1927-28-ben 8%-ra esett vissza, vagyis pár éven belül negyedére olvadt, s voltak szakok, ahol ennél is jobban csökkent. Sok száz zsidó vallású magyar fiatal külföldi – olaszországi, németországi, bécsi vagy éppen a prágai német – egyetemen tanult és szerzett diplomát és vált később elismert – legtöbbször külföldi magyar – kutatóvá, szakemberré. A numerus clausus antiszemita indíttatása tehát vitathatatlan, hiszen főleg a budapesti egyetemeken a népszerű stúdiumokban egyértelműen a zsidóság kárára próbáltak meg jobb esélyeket biztosítani a magyar nemzetiségű hallgatók számára, vagyis diszkrimináltak egy nemzeti alapon meghatározott vallási kisebbséget. 

Az 1920/XXV. törvénycikk esetében azonban azt is el kell mondanunk, hogy ez a jogszabály a maga teljességében sohasem lépett gyakorlatba, mivel megvalósítása teljes mértékben attól függött, hogy az egyetemek vezetése milyen politikai beállítottságú volt; így például a numerus clausust sokkal szigorúbban alkalmazták Budapesten, mint a vidéki intézményekben. Ezzel együtt az 1921-ben hatalomra kerülő Bethlen-kormányt a Népszövetség és az angolszász zsidó szervezetek irányából később számos kritika érte, melyek előbb-utóbb változtatásra sarkallták a magyar törvényhozást; erre a húszas évek derekán már lehetőség is nyílt, hiszen a konszolidációval a keresztény-konzervatív tábor megerősödött annyira, hogy nélkülözhesse a radikálisok támogatását, akik ekkorra már szintén külön utakon – például a Gömbös-féle Fajvédő Pártban – politizáltak. Összességében Bethlen és a korszak magyar oktatáspolitikájában meghatározó Klebelsberg Kunó azonban mindvégig zsákutcának tekintette a zsidósággal szembeni diszkriminatív jogpolitikát és magatartást. 

Hosszas alkudozás és – európai – sajtókampány után az 1928/XIV. törvénycikk aztán úgy módosította az eredeti törvényt, hogy abból kikerült a népfajok arányára vonatkozó rész, igaz, a különféle új kritériumokat ezek után is fel lehetett használni a zsidó felvételizők háttérbe szorítására. A numerus clausus elve és gyakorlata nyolc év után tehát kikerült a magyar jogi szabályozás eszköztárából. Egy évtizeddel később azonban – a zsidótörvények és rendeletek paragrafusaiban – ismét megjelent, ezzel pedig kétségkívül hozzájárult a rettenetes magyar nemzeti tragédia, a magyarországi holokauszt jogi-politikai feltételeinek megteremtéséhez.