A numerus clausus-törvény megszavazása

Szerző: Tarján M. Tamás

„Az engedély megadásánál a nemzethűség és az erkölcsi megbízhatóság követelményei mellett egyfelől a felvételt kérők szellemi képességeire, másfelől arra is figyelemmel kell lenni, hogy az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát, de legalább kitegye annak kilenctizedrészét.”
(Részlet a numerus clausus-törvényből)

1920. szeptember 26-án szavazta meg a magyar nemzetgyűlés a numerus clausus néven ismertté vált 1920/XXV. törvénycikket, mely a felsőoktatásban a hallgatók számát a nemzetiségi arányoknak megfelelően szabta meg. Miután a jogszabály a zsidóságot is „népfajként” definiálta, és ez a közösség addig felülreprezentálta magát az egyetemeken, kimondhatjuk, hogy a törvény alapvetően antiszemita célzattal készült; így, bár a numerus clausus nem zsidótörvény volt, mégis precedenst szolgáltatott az 1938-tól meghozott diszkriminatív jogszabályok számára.

A 20. század elejétől kezdve a felsőoktatás helyzete sok szempontból a mai válságos állapotokat tükrözte, ugyanis az egyetemet végzettek aránya ugrásszerűen megnőtt, foglalkoztatásuk pedig az idő múlásával mind nehezebben feladatnak bizonyult. Ez a folyamat 1918 után a Monarchia összeomlásával és Magyarország széthullásával tetőzött, ugyanis a megszállt, majd – a trianoni békediktátumban – elcsatolt területekről a magyar értelmiségiek tömegesen repatriáltak, ezzel egy időben pedig az új határokon belüli – főleg budapesti – egyetemek még mindig „Nagy-Magyarországnyi” diplomást képeztek. A szellemi szférában ennek megfelelően az 1919-20-as évben komoly konfliktushelyzet alakult ki, mely – más szférákhoz hasonlóan – a Horthy-rendszer konszolidálása előtti időszakban itt is az antiszemita hangok megerősödéséhez vezetett.

A zsidóság visszaszorítását követelő szélsőjobboldal 1919 után döntően két érvre támaszkodott: az egyik az volt, hogy az izraeliták felülreprezentálják magukat az egyetemeken – 1920-ban a diplomások 22,4%-a volt zsidó, miközben megközelítőleg a népesség 6%-át adták –, a másik pedig az az – egyébként hamis – vád volt, miszerint Magyarország összeomlásáért és a tanácsköztársaság uralmáért kollektíven a zsidók lennének a felelősek. Mint láttuk, a numerus clausus megalkotása előtt valóban olyan állapotok uralkodtak a felsőoktatásban, melyek törvényi szabályozást igényeltek, másfelől azonban a Horthy Miklós nevével fémjelzett keresztény-konzervatív rendszer – támogatottsága növelése érdekében – arra is rákényszerült, hogy az új jogszabállyal az antiszemita igényeket is kielégítse.

Az utóbbi állítást bizonyítja az a folyamat is, ahogy a törvény paragrafusai a jogalkotás során megszülettek: eredetileg – 1920 júniusában – Haller István vallás- és közoktatásügyi miniszter még olyan javaslatot nyújtott be, ami csupán a hallgatók létszámának ésszerű korlátozását tartalmazta, a nemzetgyűlési viták során azonban a jogszabály-tervezetben előbb olyan módosítást eszközöltek, mely erkölcsi és nemzethűségi kritériumot állított a hallgatók elé (lásd. 2§, ill. 3§ 3. pontja), Bernolák Nándor követelése nyomán pedig végül nyíltan szabályozták az egyetemeken a népfajok arányát is. A numerus clausus-törvény leghíresebb és leggyakrabban idézett szakasza, mely kimondja, hogy „az ország területén lakó egyes népfajokhoz és nemzetiségekhez tartozó ifjak arányszáma a hallgatók közt lehetőleg elérje az illető népfaj vagy nemzetiség országos arányszámát”, csak augusztus végére került a tervezet szövegébe, de végül az 1920. szeptember 26-án megszavazott jogszabály végleges változatában is szerepelt.

A numerus clausust természetesen a közvélemény ma sem értékeli egységesen: egyesek a tomboló magyar antiszemitizmus bizonyítékát látják benne, mások pedig azzal „védekeznek”, hogy ez a korban teljesen „szokásos” törvény volt, és az Egyesült Államok, Lengyelország vagy – 1917-ig bezárólag – Olaszország hasonló szellemű törvényeivel példálóznak. Bár a külföldi precedenseket figyelembe véve kétségkívül valótlan az az állítás, hogy a világ első „zsidótörvénye” Magyarországon született meg, gyorsan meg kell jegyeznünk, hogy a numerus clausust elbagatellizáló tábor legalább ugyanekkorát téved. Mert mi is történt hazánkban 1920. szeptember 26-án? A nemzetgyűlésben meghoztak egy olyan törvényt, mely nyilvánvalóan diszkriminatív szándékkal – vallási közösségből – népfajjá nyilvánította a zsidóságot, és a defenzív szándék hangoztatása ellenére megpróbált gátat vetni ezen közösség érvényesülésének.

A numerus clausus ezzel megsemmisítette a kiegyezéssel megvalósult zsidó emancipáció eredményeit, ami elsősorban nem az akkori események, hanem a következmények szempontjából volt tragikus, ugyanis az 1938-tól meghozott zsidótörvények később az 1920/XXV. törvénycikkben találtak precedenst. A törvényt elbagatellizáló tábor érveinek emellett az is ellentmond, hogy annak következményei nyilvánvalóan a zsidóságot sújtották leginkább: ezt mutatja az az adat, miszerint a zsidóság egyetemi részvétele 1927-28-ra 8%-ra esett vissza, vagyis tíz éven belül negyedére olvadt, reprezentációjuk pedig a „versenyszakokon” még ennél is jobban csökkent. A numerus clausus antiszemita indíttatása tehát vitathatatlan, a törvényhozók ugyanis a népszerű stúdiumokban egyértelműen a zsidóság kárára próbáltak meg jobb esélyeket biztosítani a határon belüli és kívüli magyar hallgatók számára, vagyis diszkrimináltak egy nemzeti alapon meghatározott kisebbséget.

Az 1920/XXV. törvénycikk esetében azonban azt is el kell mondanunk, hogy ez a jogszabály a maga teljességében sohasem lépett gyakorlatba, mivel megvalósítása teljes mértékben attól függött, hogy az egyetemek vezetése milyen politikai beállítottságú volt; így például a numerus clausust sokkal szigorúbban alkalmazták Budapesten, mint a vidéki intézményekben. Ezzel együtt az 1921-ben hatalomra kerülő Bethlen-kormányt a Népszövetség és az angolszász zsidó szervezetek irányából később számos kritika érte, melyek előbb-utóbb változtatásra sarkallták a magyar törvényhozást; erre a húszas évek derekán már lehetőség is nyílt, hiszen a konszolidációval a keresztény-konzervatív tábor megerősödött annyira, hogy nélkülözhesse a radikálisok támogatását, akik ekkorra már szintén külön utakon – például a Gömbös-féle Fajvédő Pártban – politizáltak.

Hosszas alkudozás és – európai – sajtókampány után az 1928/XIV. törvénycikk aztán úgy módosította az eredeti törvényt, hogy abból kikerült a népfajok arányára vonatkozó rész, igaz, a különféle új kritériumokat ezek után is fel lehetett használni a zsidó felvételizők háttérbe szorítására. A numerus clausus 8 év után tehát kikerült a magyar jogszabályok közül, egy évtizeddel később azonban – számos jogfosztó intézkedéssel egyetemben – ismét érvénybe lépett, ezáltal pedig előfutára lett egy borzasztó nemzeti tragédiának.