A saint-germaini békeszerződés aláírása

Szerző: Szarka László

„Egy legyőzött és megbukott  birodalom részeként állok itt ma Önök előtt. Akárcsak a többi nemzeti állam, a mi köztársaságunk is most született, és ezért semmivel sem tekinthető jobban a  néhai Monarchia utódjának, mint a többiek.“

(Karl Renner)

1919. szeptember 10-én írta alá Karl Renner, államkancellár, az Osztrák Köztársaság békedelegációjának vezetője a saint-germaini békeszerződést, amely – az első világháborúban elszenvedett vereségét követően felbomlott az Osztrák-Magyar Monarchia egyik jogutódjaként és utódállamaként létrejött új osztrák államra vonatkozóan súlyos rendelkezéseket tartalmazott. Negyedére csökkentette a dualista Monarchián belüli Osztrák Császárság területét. A császárságban élő német anyanyelvűek negyven százaléka pedig az újonnan létrejött Csehszlovákia, Szerb–Horvát–Szlovén Királyság, valamint az Olasz Királyság és a Lengyel Köztársaság területén kisebbségi helyzetbe került. 

A háborús vereség, a Monarchia dualista rendszerének kölcsönös osztrák és magyar felmondása, az egymást követő nemzeti forradalmak, valamint november 3-i padovai fegyverszünet nyomán egymás után önállósultak az utódállamok.  Bécsben október 21-én megtartotta első ülését Német-Ausztria Ideiglenes Nemzetgyűlése, ami az osztrák önállósulás első fontos lépése volt, ami egyúttal azt is jelentette, hogy maguk a vezető osztrák politikusok sem támogatták a Monarchia ciszlajtániai (azaz ausztriai) részének I. Károly császár által pár nappal korábban bejelentett konföderációs átalakítási kísérletét. Az Ideiglenes Nemzetgyűlés október 30-án végrehajtótanácsot hoztak létre, amely az ország lakossága és a külföld előtt az új osztrák államot képviselte és gyakorlatilag kormányzati funkciókat töltött be. Ugyanakkor, 1918. október 27-én I. Károly osztrák császár (1916-1918) az osztrák-magyar különbéke szószószólóját, Heinrich Lammasch miniszterelnöki kinevezésével osztrák császári kormányt hozott létre.

November első napjaiban a Lammasch-kormány a fegyverszünet megkötése mellett a békés belső átmenet biztosításával, a császár lemondatásának és a köztársaság kikiáltásának előkészítésével foglalkozott. Jóllehet a kormánytagok többsége nem támogatta a detronizációt, végül november 11-én a schönbrunni kastélyban Lammaschnak sikerült meggyőznie I. Károlyt, hogy az uralkodó elfogadja azt lemondás formulát, miszerint nem a trónról, hanem csak az államügyek vitelében való részvételről mond le. A még aznap közreadott schönbrunni nyilatkozat érdemi része így szólt: „Előzetesen elfogadok Német-Ausztria jövőbeli államreformjával kapcsolatos minden döntést. A nép képviselői útján átvette a kormányzást. Az államügyekben való részvételemről ezennel lemondok, egyidejűleg felmentem hivatala alól kormányomat. Német-Ausztria népe egyetértésben és békében megteremtheti és megszilárdíthatja új állami rendjét. Népeim boldogulása a kezdetektől fogva legforróbb kívánságom volt. Csak a belső béke képes e háború sebeit begyógyítani.” Utolsó intézkedéseként a császár tehát felmentette a Lammasch-kormányt. Másnap, november 12-én az ideiglenes nemzetgyűlés kikiáltotta Német-Ausztriát, azaz az Osztrák Köztársaságot és Karl Rennert bízta meg az osztrák köztársasági kormány vezetésével. Mindazonáltal a Habsburgok bukása és az államformaváltás ellenére Ausztria nem kerülhetett ki a vesztes államok köréből, és az antant a „felelősségre vonás” címén vele szemben is kíméletlenül érvényesítette a maga ambícióit.

Az ideiglenes nemzetgyűlés november 12-én elfogadott államnyilatkozata magában foglalta a korábbi Birodalmi Tanácsban képviselt országok és tartományok német többségű területeinek teljességét. Ezzel Német-Ausztria részévé nyilvánították az osztrák örökös tartományok területét a cseh- és morvaországi szudétanémet részeket, valamint a csehek és a lengyelek által igényelt sziléziai német régiót. Ebbe a nyilatkozatba belefoglalták a Magyar Korona országainak területén fekvő, Német-Ausztriával határos, nyugat-magyarországi német településterületre vonatkozó igényeket is. Ezenkívül – látva a nemzeti önrendelkezési elv alapján felgyorsult csehszlovák, délszláv, lengyel államalapítási folyamatokat, 1918. november 12-én a Renner-kormány – a német önrendelkezésre hivatkozva – deklarálta a Németországhoz való csatlakozás, az Anschluss igényét. December 21-én a két ország kormánya közös jegyzékben fordultak a győztes hatalmak vezetőihez, hogy a nemzeti önrendelkezés elve alapján kérik a két ország egyesülési jogának elismerését. Jóllehet Berlinben a német kormány nem minden tagja támogatta az egyesülést, 1919. március 2-án titkos német–osztrák jegyzőkönyv készült az anschluss gyors megvalósításáról. 1919. április 16-án a bécsi brit katonai misszió vezetője az osztrák kormány tudomására hozta, hogy az Osztrák Köztársaság csak az anschluss gondolatának feladása esetén számíthat kedvező békeszerződésre. A párizsi békekonferencia vezetői 1919 tavaszán ezt a feltételt több alkalommal is közölték az osztrák kormánnyal.

A békekonferencia 1919 májusáig elsősorban a német békeszerződés tervezetének előkészítésével és véglegesítésével foglalkozott, de a bécsi kormány folyamatosan próbált kapcsolatot tartani Párizzsal és tájékozódni a békekonferencia eseményeiről.  

A Renner vezette osztrák küldöttséget május elején kapott meghívást, és a 40 fős delegáció május 14-én érkezett meg a Párizstól 20 kilométerre fekvő Saint-Germain-en-Laye-be. Nyolc villában szállásolták el a küldöttség tagjait, akiknek a külvilággal való kapcsolatát egy kötéllel elválasztott, nyilvánosság elől elzárt területen ellenőrizték. Bécsnek az elszállásolásért komoly összeget kellett fizetnie. Amennyiben a delegáció tagjainak a kijelölt területen kívül akadt dolga, akkor azt francia tisztek kíséretében tehette. Rennerék május 29-én értesültek arról, hogy a békekonferencia a Német–Osztrák Köztársaságot kizárólag „Osztrák Köztársaság” néven ismeri el. Május 31-én tájékoztatták őket, hogy a delegáció és a békekonferencia között kizárólag írásbeli tárgyalások engedélyezettek.

Végül 1919. június 2-án, délben a saint-germaini  kastélyban adták át az osztrák békefeltételek első részének francia, angol és olasz nyelvű szövegeit, mégpedig Clemenceau jelenlétében.  A jórészt a német békeszerződésből átemelt cikkelyek tartalmazták a szomszéd államoknak ítélt hatalmas német területekről szóló döntéseket, de ekkor még hiányoztak a katonai és pénzügyi, illetve a jóvátételre vonatkozó rendelkezések. A tervezet tartalmát és az osztrák válaszjegyzékek lehetőségeit Renner kancellár másnap a voralbergi Feldkirchenben egyeztette Karl Seitz parlamenti elnökkel, Jodok Fink alkancellárral és Otto Bauer külügyminiszterrel. Ez a találkozó 1919. június 3-án történt a vorarlbergi Feldkirchben. Mindhárman egyetértettek abban, hogy a német Ausztria a kijelölt határok közt nem lesz működőképes. Bauer tiltakozásul júliusban lemondott. Az új osztrák állam ugyanis ekkor szembesült azzal, hogy az 1918 előtti állapotokhoz képest elvesztette területei háromnegyedét, miután az általuk igényelt kompakt szudétanémet területeket a csehszlovákok, Galíciát az újraegyesülő Lengyelország, Bukovinát pedig Románia számára adta át. Ráadásul Dél-Tirol és Gorizia környéke Isztriával együtt Olaszországhoz került, míg Dél-Stájerországot, Krajnát és Karintia egy részét – a mai Szlovéniát – a Szerb–Horvát–Szlovén Királyság szerezhette meg. Feldkirchenben felkérték Rennert arra, hogy tegyen meg mindent a területi rendelkezések mérséklése érdekében és tiltakozzon az ellen, hogy Német Ausztriát a Monarchia jogutódjaként kezelte a békekonferencia. A válaszadásra az osztrák békeküldöttségnek ekkor 14 napja volt a válaszadásra.

A békefeltételek véglegesített szövegét 1919. szeptember 2-án, 17 órakor adták át Renneréknek. Mindössze öt napos határidőt szabtak meg arra, hogy az osztrák békeküldöttség jelezze, készen áll-e a békeszerződés véglegesített szövegének aláírására. Ekkor Renner a békeküldöttség többi tagjával Bécsbe utazott és szeptember 5-én megvitatták a békeszerződést a Nemzetgyűlés Főbizottságával. Másnap Renner felhatalmazást kapott a Nemzetgyűléstől a békeszerződés aláírására. Ezt követően a békedelegáció visszautazott Saint-Germainbe.

1919. szeptember 10-én, délelőtt tizenegy órakor a kancellár írta alá elsőként a békeszerződést a saint-germaini kastély régészeti múzeumának kőkorszaki termében, majd a szövetséges és társult hatalmak képviselői látták el kézjegyükkel a szerződést. A békeszerződés a ratifikálást követően, 1921. július 16-án lépett hatályba. Mivel az Egyesült Államok Szenátusa nem volt hajlandó ratifikálni a szerződést, Ausztria és az Egyesült Államok közötti hadiállapotot hivatalosan csak egy különbékével lehetett feloldani, amire 1921. augusztus 24-én került sor. A győztes nagyhatalmak által az osztrák békedelegációval szemben tanúsított bánásmód súlyos csalódást és heves érzelmeket váltott ki a korabeli osztrák közvéleményben. Bár az osztrák békeküldöttségnek több ponton is sikerült mérsékelnie a szerződéstervezet rendelkezéseit, mozgásterük éppoly korlátozott volt, mint a többi vesztes állam esetében.

Mindazonáltal Ausztria megpróbálta érvényesíteni saját érdekeit. Több ízben is hangsúlyozta, hogy Ausztria nem tekinti magát az Osztrák-Magyar Birodalom vagy az Osztrák Császárság jogutódjának, és ezért nem vonható felelősségre a háború következményeiért. Ez a magyarázat arra, hogy az osztrák békedelegáció ragaszkodott ahhoz, hogy a békeszerződést államszerződésként kezeljék. Rennerék álláspontja ezzel együtt magán viselte azt az ellentmondást, hogy kulturális és történelmi értelemben az új osztrák politikai elit a monarchia utódjának tekintette magát; másrészt a fiatal köztársaság megpróbálta elhárítani a politikai, gazdasági és pénzügyi kérdésekben ráháruló felelősséget.

Ugyanakkor Ausztria annyival mégis jobban járt Magyarországnál, hogy az Osztrák Ideiglenes Nemzetgyűlés által 1918 novemberében bejelentett területi igények részben meghallgatásra találtak. Jóllehet a saint-germaini békében az antant hatalmak hozzájárultak ahhoz, hogy Délkelet-Karintia Klagenfurt központtal a SzHSz Királysághoz kerüljenek, a vitás területről biztosították a  népszavazás lehetőségét. A legfontosabb nyereséget Bécs számára vitathatatlanul a nyugat-magyarországi területeknek – Burgenland néven, Sopron székhellyel – osztrák fennhatóság alá helyezése jelentette. Ismeretes, hogy ezek a döntések nem bizonyultak tartósnak. Az 1920. októberi karintiai népszavazással ugyanis a vitatott területtel a békeszerződésben rögzített határhoz képest Ausztria gyarapodott. Nyugat-Magyarország esetében viszont a magyar kormánynak olasz közvetítéssel sikerült elérnie, hogy 1921 decemberében Sopron és környéke, ugyancsak népszavazás útján Magyarország része maradhatott.

Másfelől azonban a békeszerződés mégis rendkívül szigorú volt, ugyanis az osztrák állam számára nemcsak a Német-Ausztria elnevezést vetette el, hanem ezzel együtt bármilyen, Németországgal tervezett politikai vagy gazdasági uniót is szigorúan megtiltott. Ausztriának a népszövetségi elvek betartásával, önálló államként kellett folytatnia életét, miközben – Magyarországhoz hasonló módon – önvédelmi lehetőségeit számos szankcióval minimálisra korlátozták. A negyedére zsugorodott, tetemes jóvátétellel sújtott Osztrák Köztársaság nem rendszeresíthetett modern hadi eszközöket – például repülőgépeket –, katonaságát pedig mindössze 30 000 főben maximalizálták. Nem véletlen, hogy a saint-germaini békeszerződés kihirdetése után az egymással laza kapcsolatban álló szövetségi tartományok szinte azonnal annak a lehetőségeit kezdték kutatni, hogy miként csatlakozhatnának Németországhoz – kivéve Vorarlberget, mert az Svájc része kívánt lenni.

A Népszövetség, amelynek Ausztria már 1920-ban tagja lett, végül csak tetemes kölcsönök árán tudta elérni, hogy Ausztria gazdasági működőképességét biztosítani lehessen. A szövetségi állam azonban a két világháború között komoly gazdasági, bel- és külpolitikai gondokkal küszködött, annak ellenére, hogy például Csehszlovákiával már 1921-ben kétoldalú szomszédsági szerződést kötött. Ugyanakkor a Németországhoz való csatlakozás ígéretéből a szélsőjobboldali erők komoly politikai tőkét kovácsolhattak. Hitler hatalomra jutását követően aztán az osztrák nácik hathatós segítséget nyújtottak a nagynémet egység megvalósításához, az 1938 márciusában végrehajtott Anschluss, Hitler „virágháborús” diadalútja és bécsi bevonulása a nemzetiszocialista Németország első jelentős expanziós sikere lett.