Horthy Miklós a Nemzeti Hadsereg élén bevonul Budapestre

Szerző: Tarján M. Tamás

„Tetemre hívom itt a Duna partján a magyar fővárost: ez a város megtagadta ezeréves múltját, ez a város sárba tiporta koronáját, nemzeti színeit, és vörös rongyokba öltözött. Ez a város börtönre vetette, kiüldözte a hazából annak legjobbjait és egy év alatt elprédálta összes javainkat.”
(Horthy Miklós, 1919. november 16.)

1919. november 16-án vonult be Budapestre az általa szervezett Nemzeti Hadsereg élén Horthy Miklós, a proletárdiktatúrát felváltó ellenforradalmi rendszer „erős embere.” Az admirális érkezése – mely esemény pontosan a Károlyi-féle népköztársaság kikiáltásának évfordulójára esett – egy új, negyedszázados korszak kezdetét jelezte, melynek szimbóluma – kormányzói minőségben – éppen maga Horthy lett.

Horthy Miklós, aki politikai pályafutását – és sok szempontból magyarországi közéleti szereplését is – a Szegeden megalakított és többször átszervezett ellenforradalmi kormányban kezdte meg, 1919 augusztusában lépett önálló útra, miután a Fővezérség létrehozásával katonaságát kivonta a minisztériumi befolyás alól. Ezt az önállósodást az jelezte leginkább, hogy a későbbi kormányzó a nyár során Siófokra tette át székhelyét, és felduzzasztotta a Nemzeti Hadsereget, ami 1919 őszére Magyarország legjelentősebb fegyveres alakulata lett.

Horthynak ebből a szempontból sem Szegeden, sem a románok által megszállt Budapesten székelő Friedrich-kormány tekintetében nem akadt párja, hiszen a fővárosban szerveződő polgárőrség nem vehette fel a versenyt a Nemzeti Hadsereg reguláris alakulataival, melyek célja az ország védelme és a rend fenntartása mellett a további forradalmak megelőzése volt. Horthy mindeközben katonatiszt helyett mindinkább politikusként viselkedett, ugyanis szeptember során megpróbált engedélyt szerezni az antanttól serege – 80 000 főre való – további növelésére. Ezzel a próbáélkozásával ugyan nem aratott sikert, azt azonban elérte elérte, hogy a tanácsköztársaságot megbuktató román csapatok befejezzék nyugati irányú előrenyomulásukat.

A kezében összpontosuló haderőn kívül ez a magatartás is hozzájárult ahhoz, hogy Horthy a kormányok fölé emelkedhetett, amit budapesti meghívása mellett – a Friedrich-kabinet októberben két lakosztályt ajánlott fel a fővezérnek a Gellért Szállóban – az antant hatalmak által Magyarországra küldött Clerk-misszió kitüntetett figyelme is jelzett. A George Russel Clerk brit diplomata által szervezett november 5-i tárgyaláson Horthy is részt vett, így a megbeszélésen belátható közelségbe került a budapesti bevonulás időpontja; figyelemre méltó, hogy ezen az ülésen gróf Bethlen István már a későbbi kormányzó támogatójaként lépett fel.

A fehér terrorról terjedő hírek miatt a Nemzeti Hadsereg várható érkezése sokakban félelmet keltett, azt azonban tudnunk kell, hogy mindmáig nem került elő olyan parancs vagy bármilyen közvetlen bizonyíték, amely igazolta volna, hogy Horthy a különítményesek rémtetteire utasítást adott volna. November 5-én viszont ígéretet tett a rend fenntartására, a bevonulás előtti napokban pedig a fővárosi zsidóság Siófokra látogató küldötteit is megnyugtatta. Az antant utasítása nyomán aztán november közepére a román alakulatok kiürítették Budapestet, és egészen a Tiszántúlig vonultak vissza, így e hónap 16-án a Nemzeti Hadsereg birtokába vehette a magyar fővárost.

A fővezér vonata korán reggel érkezett meg a Kelenföldi pályaudvarra, ahonnan hatalmas pompával vonult be fehér lován a Bartók Béla úton a város szívébe. Budapest polgármestere, Bódy Tivadar a Duna partján, a Szent Gellért téren köszöntötte Horthyt, aki híres beszédében „tetemre hívta” a magyar fővárost, felrótta neki, hogy „vörös rongyokba öltözött”, egyúttal azonban megbocsátásáról biztosította hallgatóságát. A bevonulás tehát a félelmekkel ellentétben nem torkollott antiszemita pogromokba és politikai hajtóvadászatba, bár az vitathatatlan, hogy a konszolidáció folyamatának megindulásáig a Prónay-Héjjas-féle fehérterrorista különítmények gyakran terrorizálták Budapest lakosságát.

Horthy Miklós a bevonulás után lefoglalta a Gellért Szállót a Fővezérség számára, ahonnan a katonai vezetés a későbbiekben komoly hatást gyakorolt a politikai folyamatokra, ám sohasem törekedett arra, hogy diktátori hatalmat biztosítson az admirálisnak. Horthy befolyását a közös célok szolgálatába állította, vagyis arra törekedett, hogy egy, az antant által elismert kormány álljon Magyarország élére, mely kijuthat majd a békekonferenciára, és lezárhatja a világháborús konfliktust, másfelől pedig rendet teremthet az új határok közé szoruló államban. Ennek nyomán november 24-én megalakult a „koncentrációs” – vagyis koalíciós – Huszár-kabinet, mely 1920 januárjában delegációt küldött Párizsba, egyúttal pedig sikeresen levezényelte az első nemzetgyűlési választásokat. Horthy ebben a még formálódó rendszerben az államfői pozíciót célozta meg magának, melyet a királyság visszaállítása okán – az 1920. március 1-jei parlamenti szavazás után – kormányzóként foglalhatott el.