Szabó Ervin halála

Szerző: Tarján M. Tamás

„Minden meggyőződés annyit ér, amennyit hirdetője a maga cselekvésével valóra vált.”
(Szabó Ervin) 

1918. szeptember 30-án hunyt el Szabó Ervin, a dualizmus korszakának egyik legjelentősebb baloldali radikális ideológusa, aki anarcho-szindikalista eszméivel komoly hatást gyakorolt a Társadalomtudományi Társaság és a Huszadik Század folyóirat, valamint a szociáldemokraták köreire is. Bár Szabó politikai nézetei és publikációi máig megosztják a közvéleményt, a tudós a – később róla elnevezett – Fővárosi Könyvtár megszervezésében, valamint a hazai könyvtártudomány és szociológia megalapozásában vitathatatlan érdemeket szerzett.

Szabó Ervin 1877-ben, az Árva megyében található Szlanicán, egy elszegényedett zsidó polgárcsalád gyermekeként látta meg a napvilágot. Bár a szülők nem éltek jó módban, fiuk oktatásáról mégis tudtak gondoskodni, így a fiatalember a századfordulón Bécsben, majd Budapesten folytathatott egyetemi tanulmányokat. A császárvárosban töltött évek meghatározóak voltak Szabó későbbi pályája szempontjából, ugyanis a város kocsmáiban és kávéházaiban pezsgő szellemi életet talált, ahol a szocialisták mellett a szindikalista és anarchista baloldali radikálisok is képviseltették magukat. Bár szülei mindig óvták őt a politizálásától, a fiatalember hamarosan aktivizálta magát a mozgalomban, és Bécsben töltött évei alatt jelentős szerepet játszott többek között a – betiltott – nyugati sajtótermékek terjesztésében.

1899-ben Szabó Ervin hazatért Budapestre, ahol hamarosan a Népszava publicistája, később pedig a szociáldemokrata lap segédszerkesztője lett. Miközben az újságnál működött, Szabó aktívan részt vett a század elején megformálódó Társadalomtudományi Társaság, majd az 1904-ben megalakuló Huszadik Század című folyóirat munkájában is; bár eredetileg jogot hallgatott, hamarosan otthagyta tanulmányait, és 1903 után szociológiával, statisztikával, és könyvtártudománnyal kezdett foglalkozni. Szabó 1906 után a Társadalomtudományi Társaság alelnöke lett, miközben magyarra fordította, és bírálta Marx és Engels egyes írásait, valamint levelezésbe kezdett a baloldali mozgalmak legjelentősebb képviselőivel, például a „revizionista” Eduard Bernsteinnel, vagy Karl Kautskyval.

Mivel a bécsi és budapesti egyetemen Szabó egyaránt bizonyította könyvtárosi tehetségét, a Fővárosi Könyvtár hazatérése után néhány évvel alkalmazásába vette, 1911-től haláláig pedig ő lehetett az intézmény igazgatója. Szabó Ervin működése a később róla elnevezett könyvtár működése szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyult. A tudós egyik legjelentősebb intézkedése az úgynevezett egyetemes tizedes osztályzás (ETO) bevezetése volt – elsőként Magyarországon –, mely mind a mai napig a könyvek rendszerezésének és nyilvántartásának legmodernebb módszerének számít. Szabó emellett a könyvtár élén töltött évek alatt igyekezett mind térben, mind társadalmi szempontból – az angol public library, azaz közkönyvtár mintájára – kiszélesíteni a Fővárosi Könyvtár olvasókörét.

Ennek érdekében – kezdetben öt helyszínen – kialakította a mai fiókkönyvtáras szervezet magját, külön gyermekkönyvtárat szervezett, és minden befolyását latba vetette egy, az intézménynek otthont adó palota építése érdekében. Bár a világháború kitörése miatt az utóbbi törekvés csak a Horthy-korszakban, Enyvvári Jenő alatt – a Wenckheim-palota eladományozásával – valósult meg, Szabó Ervinnek így is kulcsszerepe volt abban, hogy a főváros könyvtára elláthatta feladatát, és képes volt a felduzzasztott népességű metropolis egészét szolgálni. Áldozatos szervező munkája és a közművelődésért tett erőfeszítései nyomán az intézmény 1946-ban Szabó Ervin nevét vette fel, és mindmáig azt is viseli.

A sokoldalú tudós élete kapcsán természetesen politikai és ideológusi munkásságát is meg kell említenünk, ami – amellett, hogy napjainkban, éppen a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár esetleges átnevezése kapcsán számos vitát gerjesztett – a szociológust pozitívan és negatívan megítélő kritikusok miatt számos ponton torzult. Eltérő szándékkal ugyan, de a tanácsköztársaság, a Horthy-korszak és a kommunista éra alatt egyaránt azt terjesztették, hogy Szabó Ervin szocialista, esetleg kommunista volt, ám ez a nézet messze nem felel meg a valóságnak. A tudós valóban sokat tett a baloldali radikális eszmék magyarországi terjedéséért – és ezek közül tényleg a szocializmus lett a legjelentősebb –, és éppen ezért, ahogy Kunfi Zsigmond mondta, valóban „mindenki tőle tanulta a szocializmust”, gondolatai azonban jóval összetettebbek voltak annál, hogy személyét egyetlen irányzatba be lehetne illeszteni.

Bécsi éveinek köszönhetően Szabó Ervin nemcsak megismerte, de kritika alá is vetette a szerteágazó baloldali irányzatokat, ennek megfelelően gyakran vitába szállt Bernsteinnel, Kautskyval, de bizonyos esetekben még Bakunyinnal, Marxszal és Engelsszel is. Nemzetközi elismertségét mutatja, hogy a társadalom helyzetéről, a munkásságról és a forradalomról írt cikkeit többek között a berlini Neue Zeit és a párizsi Mouvement Socialiste folyóiratok is szívesen közölték. Szabó különutassága azonban, mely a francia anarcho-szindikalizmusnak feleltethető meg leginkább, Magyarországon sosem vonzott népes tábort, így aztán a könyvtáros, aki Jászi Oszkár körétől a Nyugaton át az egyetemi ifjúság által szervezett Galilei Körig számos ellenzéki irányzattal jó kapcsolatot ápolt, sok szempontból magára maradt. Szabó nem fogadta el a szociáldemokraták tekintélyelvű, gyakran dogmákra épülő elveit, másfelől viszont habitusa a polgári radikálisoknak már túlzottan forradalmi volt; Jászi nemegyszer kritizálta az újságírót túlságosan kemény stílusáért, amit mai bírálói is gyakorta szemére vetnek.

Szabó Ervin publicisztikája a baloldali ideológiák népszerűsítése és a mozgalom szervezése mellett a dualista korszak nacionalizmusának – gyakran éles hangú – kritikájára épült, ami 1914-től a háborúellenességgel is kibővült. Szabót egyes körök ily módon gyakran bélyegezték – és bélyegzik – felforgatónak, vagy az 1919-es tanácsköztársaság szellemi atyjának, mely kijelentések már értékítéletet is magukban hordoznak, ez pedig nem a történettudomány asztalára tartozik; tény és való, hogy a szociológus munkái egy határozott ideológiát képviseltek, melynek nevében később szörnyű dolgokat követtek el, de ezeknek a tudós semmilyen módon nem volt részese. Szabó 1918 szeptemberében a világszerte tomboló spanyolnátha áldozata lett, tehát nem érte meg az általa preferált eszmék gyakorlati megvalósulását, főleg nem vett részt azokban a cselekedetekben, melyek alapján sokan őt is bírálatban részesítik; Szabó Ervin egyedül Szabó Ervin tetteiért felelős, még akkor is, ha véleménye olykor még a dualizmus ellenzékét is tiltakozásra ösztönözte.

Nehéz tehát összegzést írni egy olyan férfi életéről, akinek életműve talán csak viszonylagos ismeretlensége miatt kerülte el a vitákat; Szabó Ervin nevét ma a budapestiek és a magyarok többsége az általa megteremtett könyvtárhálózat nyomán ismeri, és talán így is van ez jól. Szociológiai és osztályharcos szemléletben írt történelmi munkái felett – leghíresebb a Társadalmi és pártharcok a 48-49-es magyar forradalomban című mű – nagyrészt eljárt az idő, a magyar politikai gondolkodásban játszott – kétségkívül jelentős – szerepe pedig máig vita tárgyát képezi, aminek objektív vizsgálatához időre van szükség. A Szabó Ervinről elnevezett fővárosi könyvtár ezzel szemben örök értéket jelent Budapest és Magyarország számára, hiszen ott az elmúlt évszázadban százezrek, sőt, milliók gyarapíthatták tudásukat – ebben pedig ennek az ellentmondásosan értékelt férfinak is komoly szerepe volt.