Románia különbékét köt a központi hatalmakkal

Szerző: Kovács Örs

„Mi a román királyság Erdély nélkül? Földrajzi abszurdum. Egy földcsík megcsavarva és félkörbe hajlítva.” (Nicolae Filipescu román nacionalista politikus)

Az összes román lakta terület egyesítése és egy nagy nemzetállam létrehozása az 1840-es évek óta központi helyet foglalt el a román közgondolkodásban. Az első világháború előtt Filipescu és a hozzá hasonló nacionalisták nyíltan hangoztatták céljaikat. A románok Besszarábiára és Erdélyre is igényt tartottak. A háború előtt Besszarábiában esély sem nyílt a nemzeti törekvések kinyilvánítására, mert a cári Oroszország politikája ezt nem tette lehetővé, illetve az elit itt orosz vagy zsidó volt. A berlini kongresszus döntése következtében a románok kaptak egy fekete-tengeri kikötőt (Constana) és egy bolgár többségű területet, Dobrudzsát. Az 1881-ben kikiáltott királyság élén álló Hohenzollern–Sigmaringen-ház uralkodói az 1859 óta létező új államot folyamatosan igyekeztek gyarapítani. Kezdetben – a román közvélemény elől is titkolva – a hármas szövetséghez csatlakoztak, mert tartottak az orosz törekvésektől. A Balkán-háborúkba Bulgária ellen léptek be, amely a központi hatalmaknál keresett védelmet. A központi hatalmak is érzékelték, hogy Románia megbízhatatlan szövetséges, hiszen minden lehetséges partnerével vitában állt ebben a térségben. Igaz, az oroszokkal is, de Erdély és Bukovina megszerzésének vágya mindig felülírta a románok számára a Besszarábiára formált igényt.

A román törekvéseket és magyarellenes propagandájukat igencsak gyengítették a tények. A Dobrudzsa területén élőknek török uralom alatt jóval több joguk volt, mint román fennhatóság alatt. A nem románoknak nem volt választójoga, nem viselhettek hivatalt, nem lehettek iskoláik és nem is tanulhattak az anyanyelvükön. Mindezen intézkedések és a velük párhuzamosan zajló betelepítési mozgalom eredményeként a 20. század elejére Dobrudzsa már román többségűvé vált.

Erdélyben azonban a románok rendelkeztek autonóm egyházakkal és iskolákkal, a nemzeti mozgalom pedig élénk román politikai, kulturális és művelődési életre támaszkodhatott. Több ezer, román nyelven oktató iskola működött a Monarchia területén. A felmérések szerint a románok alig 4-5 százaléka tudott magyarul. Azaz épp az ellenkezőjét tapasztalhatták a románok, mint ami Dobrudzsában jellemezte politikájukat. 

Irredenta propagandájuk elsősorban az antantállamokban volt sikeres. Franciaországban a szabadság és testvériség kifejezések sajátos román értelmezésben jelentkeztek. Az elnyomás alóli felszabadulás, a latin népek testvérisége – ez volt az ütőkártya Olaszországban is, kiegészülve a dákoromán elméletben gyökerező közös történelmi múlt hangsúlyozásával – és a különböző országokban élő román népek testvéri közösségének hangsúlyozása eredményezte a propaganda sikerét. Németországban és a Monarchia Magyarországon kívüli területein a magyarok németellenességének hangoztatása révén értek el eredményeket. 

A román célok többsége csak Bukarestből lett volna megvalósítható. A Monarchiát megőrző román törekvések közül Aurel C. Popovici terve kiemelendő. A nemzeti alapon föderalizált Nagy-ausztriai Egyesült Államok (1906) egyesíthette volna a birodalom románságát, saját nemzeti területet biztosítva nekik a Habsburg-dinasztia jogara alatt. A magyar politikai elit mind a román irredentizmust, mind a föderalizációt elutasította. 

Az első világháború kitörése után a Hohenzollern-házból származó I. Károly visszautasította szövetségesei kérését a háborúhoz való csatlakozásra, majd a királyi nagybátyja által örökbe fogadott I. Ferdinánd került a trónra 1914 októberétől. I. Ferdinánd is kivárt, fenntartotta a semleges állapotot. A román közvélemény antantbarát volt, miközben a politikai életben volt egy erős Monarchia-barát irányzat is (Petre Carp, Alexandru Marghiloman), amely tartott a központi hatalmak erejétől és inkább megőrizte volna a semlegességet. Csábító ajánlatok érkeztek: az oroszok a Monarchia román többségű területeit ígérték, a Monarchia pedig Besszarábiát, Bukovina egy részét és az erdélyi románok helyzetének javítását ígérte. 

Végül 1916-ban a románok az antant oldalán léptek be a háborúba, de hamar vereséget szenvedtek. A német, osztrák–magyar és bolgár csapatok August von Mackensen és Erich von Falkenhayn német tábornokok irányításával 1916 decemberére már Bukarestet is elfoglalták. Nem véletlen, hogy egyes román politikusoknál ismét felerősödött a Nagy-Ausztria gondolata, amely egyben megoldhatta volna a románok egyesülését is. 1917-ben Moldvában francia segítséggel egy darabig még sikerrel védekeztek, de 1918-ra a bolsevik hatalomátvétel és az orosz front megszűnése miatt két tűz közé kerültek: az oroszok Besszarábiában, a központi hatalmak Havasalföldön álltak, így békekötésre kényszerültek. 

A bukaresti békében a románok megkapták Besszarábiát (az egyesülést már korábban, áprilisban kimondták), de elvesztették Dobrudzsát, amelyet megszálltak a bolgárok és a központi hatalmak. A Kárpátok hágóit Ausztria–Magyarországhoz csatolták (2-10 km széles sávról van szó). Hasonló módon tették védhetőbbé Bukovinát is. A Dunát a Fekete-tengerig a központi hatalmak hadihajói ellenőrizték, és nem lehetett őket elzárni a Fekete-tengertől. A vallásfelekezetek egyenjogúságát is el kellett ismerniük, így az eddig idegennek tekintett zsidóságot is. A román gazdaság pedig gyakorlatilag német ellenőrzés alá került. A hadikárok megtérítéséről külön szerződés rendelkezett. Elhatározták a román haderő leszerelését, létszámát 32 000 főben korlátozták. A központi hatalmak megszálló egységeinek költségeit Románia fedezi majd. 

Besszarábia – illetőleg a mai Moldova – kérdése állandó feszültségforrás. A románok természetes egyesülésnek értelmezik a bukaresti béke előírásait, míg a szovjet, majd az orosz történetírás inkább megszállást emleget, amely alól 1940-ben történt meg a „felszabadítás”. A Szovjetunió felbomlása óta Moldova is két részre bomlott: Moldovától különvált az oroszbarát szakadár Transznisztria. Ráadásul a románok Besszarábia és Bukovina kapcsán a formálódó ukrán állam törekvéseivel is szembekerültek, nemcsak 1918-ban, hanem a Szovjetunió felbomlása után is. 

Mindent összegezve azonban Románia államisága nem szűnt meg a bukaresti békével, és a béke megalkotóinak nem a teljes megalázás és megsemmisítés volt a szándéka. Erdély azonban, úgy tűnt, Románia számára örökre elveszett. Tulajdonképpen Románia részéről 1918 előtt nem is lehetett reális forgatókönyv mind Besszarábia, mind Erdély megszerzése, hiszen az egyik Oroszországé, a másik a Monarchiáé volt. Ha az egyik fél győz, akkor azt a területet értelemszerűen Románia nem kaphatja meg. Az, hogy végül mindkét féltől (központi hatalmak és antant) is szerzett területet, példátlanul szerencsés összjáték eredménye.

A bukaresti béke a győztes erőfölényének megfelelően, de a román vezetés bevonásával készült. A területi kérdésekben hozott döntések is azt tükrözték, hogy a Monarchia nem terjeszkedni akart, hanem a támadások elleni hatékony védekezésre törekedett. A román vezetés azonban ügyesen elszabotálta a békeszerződés ratifikálását, így a központi hatalmak összeomlásának idején Clemenceau francia miniszterelnök és Lansing amerikai külügyminiszter biztatására 1918. november 9-én ultimátumot adott a központi hatalmak megszálló erőinek, majd újra belépett a háborúba. Bukovina pedig szinte azonnal kimondta csatlakozását Romániához, így az utolsó pillanatban sikerült visszalépni a háborúba, és megindítani a támadást Erdély ellen. A bukaresti béke ily módon szinte meg nem történtté vált, hiszen a román belépés a korábban neki ígért területek megerősítésével járt. A Monarchia összeomlásához végül nem volt szükség több százezer katona életének feláldozására, sőt a területi gyarapodást Románia az év végére puskalövés nélkül elérte. Miként Petre Carp korábbi román miniszterelnök a háború végén megfogalmazta: „Romániának akkora szerencséje van, hogy politikusokra sincs szüksége.”